Sziasztok! Nos gondolom vannak köztetek páran, akik számára nem vagyok már annyira ismeretlen, hisz van már néhány történetem. Csak merem remélni, hogy ez is legalább annyira el fogja nyerni a tetszéseteket, mint a többi. Valamint, hogy nem okozok csalódást és sikerül számotokra néhány kellemes percet szereznem.
Kérlek titeket hagyjatok nyomot magatok után :)
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
"Nem számít milyen erősek vagyunk egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindenkit felkavar, de talán ez a lényege.A fájdalom, a félelem és az a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük. Ez segít továbblépni, ez hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk mielőtt cselekednénk"
LONDON NYÜZSGŐ NAGYVÁROSI forgataga számomra megnyugvást rejt. Megnyugvást, hogy csak egy ember vagyok a sok közül és nem Alex és Isobel Evigan egyetlen gyermeke. Félreértés ne essék náluk jobb szülőket nem is kívánhatnék de az a kivételezés, amiben részem volt nem hiányzik. Örülök, hogy elköltöztünk Bradfordból, már nem volt semmi ami ott tartott engem. A legjobb barátom is elköltözött és itt lakik valahol a fővárosban. Nem találkoztam még vele, hisz mind a ketten nagyon elfoglaltak vagyunk. Ő valóra váltotta az álmát és híres énekes lett, míg én modellkedem hogy ki tudjam fizetni az orvosi egyetemet.
Kérlek titeket hagyjatok nyomot magatok után :)
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
"Nem számít milyen erősek vagyunk egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindenkit felkavar, de talán ez a lényege.A fájdalom, a félelem és az a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük. Ez segít továbblépni, ez hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk mielőtt cselekednénk"
JERRIKA
 |
| Csak úgy megjelensz a semmiből és ledöntöd a falakat- Jerrika Evigan |
Igen minő meglepetés, hogy az ország két legkeresettebb sebészének lánya szintén orvosi babérokra tör, ám én az ő segítségük nélkül, magam akarom megállni a helyem. Megmutatni, hogy ki is az a Jerrika Evigan.
- Itt a rendelése Kisasszony! - nyújtotta felém kávémat a pultos.
Kedvesen megköszöntem, majd kezem közé kapva megindultam kifelé. Lassan ügyeskedve próbáltam napszemüvegem táskámba tenni. Miután ez megvolt hajamat kifésültem az arcomból és azon töprengtem hogy is menjek a kórházba. Gyorsan körbepillantottam, az utca másik végében egy nagyobbacska tömeg gyülekezett, nekem pedig arra kellett volna mennem a buszmegálló felé. Engem ezek aztán biztos nem fognak eltántorítani célomtól. Vettem egy mély levegőt és határozott léptekkel megindultam feléjük. Az első pár emberen még minden gond nélkül verekedtem át magam, de ahogy egyre előrébb haladtam úgy lett nehezebb a helyzetem.
- Héé tudod, hogy mióta állok itt? - kapta el a karom egy tizenéves lányzó.
- Úgy nézek ki, mint akit érdekel? Jobban teszed, ha átengedsz.
- Nem fogsz előbb a fiúk közelébe kerülni - folytatta sipítozva és toporzékolni kezdett.
- Na ide figyelj akármit csinálsz én itt át fogok menni és ha nem engedsz át betöröm az orrod és lesz okod a nyávogásra.
Erre több irányból meglepettségüknek adtak hangot, de volt köztük, akik inkább elhűltek. Nem igazán érdekelt engem, ugyanúgy, ahogy a motozásuk sem. Be kellett érnem a kórházba Anyu megígérte, hogy ma tökéletesítjük a pelenka öltésemet. Egy újabb mély levegő után úgy gondoltam ideje elindulnom szépen, tank módjára előre.
- Jerrika Evigan? - hallottam meg az összetéveszthetetlen hangot.
Hangjában, mintha valamiféle kétkedést véltem volna felfedezni, mintha nem lett volna biztos benne, hogy én vagyok én. Féltem megfordulni és a szemébe nézni. Tudom ez gyávaság, hisz mégis csak a legjobb barátomról van szó, de akkor is. Így ismét belekezdhetek a harcba saját magammal, hogy csak barátként tekintsek rá, ami elég nehéz számomra. Bár, hogy ne lenne nehéz, hisz volt időszak, hogy jóval több volt köztünk mint mezei barátság. Majdnem egy évig voltunk együtt, nagyjából a verseny felénél járhattak, mikor úgy döntöttünk ez így nem megy tovább. Mind a kettőnknek sok dolga volt, neki a verseny nekem a tanulás. Tudtuk mi a fontos, így a kapcsolatot feláldoztuk. Így visszagondolva talán nem is kellett volna, hogy ez több legyen, hisz akkor nem ébredek rá milyen jó mikor féltőn ölel magához, mikor a fülembe súgja hiányoztam neki. Mikor több voltam egy barátnál. A szakítás után egy hónapig nem beszéltünk egymással, kellett ez a négy hét hogy feldolgozzuk. Utána ő keresett meg, hogy beszéljünk. Beszéljük meg mi lesz velünk és a barátságunkkal. Egyetértettünk, hogy nem adjuk fel, az első pár hónap borzalmas volt mind a kettőnknek. Nem tudtuk hogy kezeljünk bizonyos szituációkat, utána már belejöttünk és ő ismét csak barátként tekintett rám. Nekem ez a mai napig nem ment. Lassan megfordultam és Zayn kíváncsian csillogó szemével találtam szembe magam.
- Esetleg Zayn Malik? - kúszott vigyor az arcomra.
Mosolyogva indult meg felém és zárt karjai közé. Karjaimat hátára csúsztattam és erősen kapaszkodtam belé. Közben pedig beszívtam jellegzetes illatát. Mentol és cigaretta, igen ez Zayn.
- Hiányoztál - suttogta.
- Te is nekem - húztam mosolyra a szám.
Bár tudtam, hogy ő ezt máshogy értelmezi, de attól még jó volt hallani. Lassan elváltunk egymástól, mert kezdett az idegeimre menni ez a sok sugdolózás. Zayn egy lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, kényelmetlenül érezte magát. Ismerem már őt, mint a tenyeremet, talán túlságosan is jól.
- Azt hiszem ideje lenne mennem Anyu már vár rám - segítettem ki.
- Tudtam én hogy kívállóságra mész.
- Tudod doktor gyerek vagyok - vontam vállat.
- Ugye nem csak le akarsz rázni? - nézett rám kétkedve.
- Nem, de ha akarod magad is meggyőződhetsz róla és jöhetsz varratot varrni.
Ahogy kimondtam látványosan összerándult és heves fejrázásba kezdett. Tipikus.
- Akkor később - adtam puszit az arcára, ismét figyelnem kellett, hogy ne legyen túl hosszú, mert a végén félreértené.
Rendeztem vonásaim, biccentettem a mögötte álló négy fiúnak, majd eltűntem a tömegben. Mire a megállóhoz értem már jött is egy busz, szerencsémre. Felpattantam, hátra sétáltam és beültem az ablak mellett lévő székhez. Örültem, hogy nem szólt hozzám senki, saját magamban kellett rendeznem a gondolataimat. Szinte már idegesítően kántáltam, hogy ő a legjobb barátod, ő a legjobb barátod. A kórházhoz érve, már majdnem el is hittem. Majdnem.
Szinte megváltásként hatott a kórház jellegzetes illata. A legtöbben - a normális emberek - hidegrázást kapnak tőle, akarva- akaratlanul összekapcsolják a kellemetlen élményekkel. Számomra ez inkább a biztonságot hozza elő, hogy az itt sürgő emberek mindent megtesznek, hogy meggyógyítsák a bekerülő pácienseket. A pultnál lévő nővér lomhán bólint egyet, majd tudomást sem véve rólam az előtte lévő aktákat kezdi el bújni. Ez a második otthonom. Bár miért ne lenne? Mikor még Bradfordban éltünk akkor is minden nap suli után a kórházba mentem, Zayn zizisnek nevezett és egyfolytában azt ismételgette, hogy nem tesz jót, ha ilyen sűrűn járok be. Én mindig azzal vágtam vissza, hogy ő az utcán több bacit szed össze, mint én a kórházban. Gyerekes civódásaink egyike volt ez. Igazából sosem tudtuk ki is nyer, de minden egyes nap eljátszottuk.
- Kit látnak szemeim? - hallottam meg Apám ismerős hangját - Csak nem a következő Dr. Evigan? - kérdezte humorosan.
- Nagyon remélem Apu - öleltem magamhoz - Csak nem tudtad, hogy jövök?
- Ha tudtam volna készültem volna valami meglepetéssel. Nagyjából egy óra múlva lesz egy billentyű cserém, de előtte még meg szeretném nézni az egyik betegem - avatott be.
- Mehetek veled? - kérdeztem, mire kisgyerek módjára ugrándozni kezdtem.
Arcára a szokásos ez a lökött az én lányom arckifejezés kúszott majd aprót bólintva jelezte beleegyezését. Szorosan nyomába loholtam, míg el nem értük az egyik kórtermet.
- Nos Lottie hogy vagy ma? - kérdezte szokásos szívdögletsző hangnemében miközben kezei közé vette a kórlapot.
- Megvagyok, bár azt hiszem jobban mint tegnap Dr. Evigan - mondta a lány.
- Nehéz légzés, fáradékonyság?
- Mind megvan - mondta lemondóan.
Lassan megkerültem Apát és az ágy mellé sétáltam. Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy az állam ne súrolja a padlót, hisz az ágyban fekvő lány haja a szivárvány összes színében pompázott Vettem egy nagy levegőt és én is a monitort tüntettem ki figyelmemmel.
- Lottie, ő itt a kislányom Jerrika - mutatott rám, mire én kicsit megforgattam a szemeimet.
Pontosan tudta, hogy a kislányozás miatt teszem, de akármit csinálok mindig így mutat be.
- Lottie-nak kardiovaszkuláris problémái vannak....
- Cardiomyophatia.
- HCM - folytatta Apa.
- Szóval Morrow-féle műtét - mondtam magamnak, bár biztos voltam benne, hogy a szobában tartózkodó másik két személy is hallotta.
- Az mit jelent? - kapkodta a fejét köztünk az ijedt lány.
- Lényegében a bal kamra kifolyótraktusát fogom kiszélesíteni és ezzel megszüntetem a mitrális billentyű-septum kontaktust.
- Ne aggódj Apu egy kardio isten - biztattam, mert nem hiszem, hogy sok mindent megértett az előbbi hablatyból.
Mondatomon kicsit elmosolyodott, majd megláttam a szoba előtt Anyu elsuhanó alakját, így egy bocsánatkérő pillantás után elhagytam a helységet.
- Anyu - mondtam mikor kiértem a folyosóra.
Ő azonnal megtorpant és megfordult, arcára kiült a meglepettség és a megnyugvás is.
- Hála istennek, fogalmam se volt hol tekereghetsz ennyi ideig.
- Apuba botlottam - mondtam úgy, mintha legnagyobb bűnöm vallottam volna be.
Erre már közel sem volt olyan haragos, így átnyújtottam neki kávéját, amit hálálkodva fogadott.
- Akkor irány a gyakorlólabor.
Miközben bőszen róttuk a folyosókat elmesélte a mai bőrgraftját a motorbalesetet szenvedett fickóval. Nagyon csúnyán nézett ki mikor behozták, az egész alkarján alig volt épen maradt szövet. Kicsit hátborzongató látvány volt, mintha egy horror film tökéletes kellékét láttam volna. Abban viszont biztos vagyok, hogy a műtét után rá sem lehet majd ismerni, hisz Anyu az ország legnevesebb plasztikai sebésze. Tőle még csak a legjobb eredménnyel távoztak betegek.
Őszintén szólva lehet mások hülyeségnek tartják, hogy ekkora elvárások után én is az orvosira jelentkeztem, hisz annyi minden más lehetnék még. Ám bennem ez a gondolat fel sem merült. Nem igazán tudom, hogy lehetne ez úgy elmagyarázni, hogy normálisan át is tudjam adni az érzéseimet. Egyszerűen magával ragadott ennek az helynek, a szakmának a varázsa.
- Nem elég laza a csuklód. Így nem fog menni - rángatott vissza az utasítás a jelenbe.
Pár percig értetlenül bámultam a kezemben lévő segédeszközöket, de Anyu hamar a segítségemre sietett.
- Koncentrálj!
- Bocsi csak kicsit elkalandoztam. Tudod miközben ide tartottam összefutottam Zaynnel.
- Rég nem hallottam róla, remélem minden rendben van vele - nézett rám kedvesen.
Csak bólintottam, hisz fogalmam se volt mi mást mondhatnék még. Igen, de én még mindig szerelmes vagyok belé. Még mindig veszélyeztetem a barátságunkat és még mindig beleborzongok az érintésébe. Igen, vele minden rendben van, velem már kevésbé. Pár órát még a gyakorlásnak szenteltünk, majd miután a művem már közel járt az Anyu szerint tökéleteshez felfüggesztettük. Még épp időben, hisz a következő pillanatban már meg is szólalt a csipogója és a sürgősségire egymás után érkeztek a betegek és a sziréna hangjából ítélve még lesznek páran.
- Otthon találkozunk - mondtam, majd elkezdtem lefejteni a kezemről a műanyag kesztyűt.
Lassan összeszedtem a holmimat és ahogy mondtam elindultam hazafelé. Délutáni forgalom lévén idegőrlően lassan értem haza egyszerűen már azon gondolkodtam, hogy leszállok a buszról és gyalogolok. De én sem voltam olyan hülye, hogy négy háztömbnyit sétáljak, inkább magamban pufogva tűrtem a trotyogást. Szinte repestem a boldogságtól mikor megpillantottam az ismerős házakat és végre valahára leszállhattam erről a tetűről. Miután beértem a házba és megszabadultam a kabátomtól és táskámtól a konyha felé vettem az irányt, mert muszáj volt innom valamit. Félig elmerültem a hűtőben, mire végre a kezeim közé kaparinthattam egy flakon vizet. Gyorsan lecsavartam a tetejét és beleittam. Közben megszólalt a csengő, így számhoz szorítva az üveget indultam meg felé. Ötletem se volt ki lehet az, hisz ha mondtam volna valakinek, hogy jöjjön át biztos nem feledkezem meg róla. Szélesre tártam az ajtót és Malikkal találtam szembe magam. Annyira meglepődtem, mikor megláttam, hogy szó szerint arcon köptem.
- Ez aztán a szeretetteljes fogadtatás - törölte meg arcát.
- Te hogy kerülsz ide? És honnan tudod hol lakunk? - kérdeztem kábán.
- Nem volt nagy ügy, szóltam a menedzserünknek Paulnak, hogy segítsen - vont vállat.
Majd kikerülve engem beljebb lépett.
- Érezd otthon magad - morogtam az orrom alatt.
- Tudod nem akartam, hogy esetleg elszökj vagy valami. Ismerlek és tudom, hogy a nálad a majd találkozunk sok minden jelenhet, így nem bíztam a véletlenre.
- Zayn, én sosem menekültem előled. Csak sok dolgom volt.
- Még mindig nem tudsz lazítani - mondta kissé mogorván - Én nem akartam rád törni, mert nem tudtam, hogy te miképp viszonyulnál az egészhez.
Tudtam mire céloz. Az érzéseimre, ahogy iránta érzek. Mindig is próbáltam előle titkolni, mondogattam, hogy minden rendben, hogy csak barátként tekintek rá, de a mozdulataim, cselekedeteim mindig elárultak.
- Megoldom. Nem akarom a barátságunkat kockára tenni az én hülyeségem miatt - néztem mélyen a szemébe.
- Én sem szeretném - mondta halkan.
- Öhm... kérsz valamit inni vagy enni? - próbáltam terelni a témát.
- Ha kérek azt is az arcomba kapom?
Egymásra néztünk és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Átmentünk a nappaliba és vad mesélésbe kezdtünk Faggattam a bandáról, turnékról, a nagyon kevés szabadnapjáról. Míg ő felettébb nagy érdeklődést mutatott az én tanulmányaim iránt. Legalább háromszor elmondta, hogy nem vagyok normális -bár ezt mindig is tudta rólam- hogy képes vagyok önként kórházba járni. Végül pár percig úgy tanulmányozott, mintha a vesémig látna és mint egy összegzésként elmondta, hogy szerinte belőlem nagyon jó orvos lesz. Ezután csend telepedett ránk, láttam rajta, hogy nagyon szeretné mondani még valamit csak fogalma sincs hogyan is kezdjen bele.
- Gyorsan, mint a ragtapaszt - adtam tanácsot.
Kifújta a bent tartott levegőt, majd keze közé vette a telefonját. Pötyögött rajta párat majd átnyújtotta nekem. Értetlenül meredtem rá, majd a kezemben lévő készülékre néztem. Egy gyönyörű szőke lány mosolygott rám.
- Ö Perrie a barátnőm.
Miután kimondta az utolsó szót is még egyszer jól szemügyre vettem a képet. Tudom, hogy a barátom és nem szeretném, ha titkaink lennének egymás előtt mégis borzalmasan fáj. Fáj, hogy ennek a lánynak sikerült az, ami nekem soha. Magáénak tudhatja Zaynt.
- Igazán szép - mosolyogva nyújtottam vissza a készüléket.
Láttam szemeiben, hogy mennyire rosszul érzi magát, hogy fájdalmat okozott nekem. El kellett terelnem a gondolatimat és nem akartam, hogy emiatt neki legyen lelkiismeret furdalása. Így kérdezősködni kezdtem. Hogy ismerte meg? Mi fogta meg benne? Mióta is vannak együtt? Bármiről, az érzéseiről Perrie-vel kapcsolatban. Szinte megbabonázva hallgattam, ahogy a lányról mesél. Olyan áhítattal ejtette ki a nevét, hogy ettől én még rosszabb embernek éreztem magam.
