2013. március 25., hétfő

5. Case

Sziasztok!
Mint látjátok a mai nap kicsit megcsúsztam, de még épp időben vagyok így felteszem a részt.
Remélem vártátok és tetszeni fog. Várom a véleményeket :)
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


"Eljön egy pont az életünkben, amikor hivatalosan felnőtté válunk. Elég idősek leszünk, hogy szavazzunk. Igyunk. És más felnőttes dolgokban vegyünk részt. Hirtelen elvárják, hogy felelősségteljesek legyünk. Komolyak. Felnőttek. Megnövünk. Megöregszünk. De felnövünk-e valaha is? "

JERRIKA

Teljesen mindegy hány éves vagy nekem
mindig az édes kislányom maradsz -Isobel
SZERENCSÉRE A MEGFÁZÁSOM egy-két napon belül elmúlt, így nem voltam tovább a saját otthonom rabja. A fúk többsége - vagyis Louis-t kivéve - élvezték a nálam töltött napot, az ebédem után Niall az egekig magasztalt. Mivel sűrű volt a beosztásuk nem tudták a következő napok egészét is nálam tölteni, de nem panaszkodom, hisz sosem voltam egyedül. Valamelyikük mindig benézett, hogy mi újság velem. Horan természetesen megrakott zacskókkal érkezett, amit utána mind el is kellett fogyasztanunk, hősiesen besegített nekem. Zayn a szokásos lezser vagyok ellógtam próbáról akciót folytatta, amiért én jól le is szidtam  Szentül állította, hogy velem sokkal hasznosabban tölti az idejét, mint ott. Egy idő után végleg feladtam, hogy meggyőzzem ellenkezőjéről. Harry és Liam pedig csak próbált jobb kedvre deríteni.  Perrie is járt nálam valamelyik nap, elmesélte sűrű programját és a hamarosan kezdődő klip forgatásról is ejtett pár szót. Úgy érzem egyre közelebb kerülünk egymáshoz és ezzel együtt egyre jobban el tudom fogadni a kapcsolatukat is. Még nem megy minden úgy, ahogy én szeretném, de sokkal jobban viszonyulok a dolgokhoz, mint pár napja.
Lassan sétáltam a konyha felé és nem kicsit lepődtem meg, mikor megláttam szüleimet, ahogy nyugodtan kávéznak az ebédlőasztal körül.
- Sziasztok! Hogy-hogy még nem bent? - kérdezem miután megkaptam tőlük a hatalmas cuppanós puszikat.
- Csak a délutáni vezetői megbeszélésre kell bemennünk - kaptam meg a választ.
Nem igazán tudtam ezt az egészet hova tenni, hisz ritkaság számban mennek az ilyen esetek. Lassan túllendültem a helyzeten és a hűtőhöz lépetem, kitöltöttem a pohárba a szokásos nedűmet, majd csatlakoztam szüleimhez és helyet foglaltam az asztalnál.
- És van valami programotok? - érdeklődtem tovább.
- Arra gondoltunk, hogy a Nagyiéknál ebédelhetnénk - vetette fel Anyu.
- Eraseeelbe megyünk? - hűltem el, hisz az kocsival több, mint három óra.
- Nem , az én szüleim várnak ránk - helyesbített rögtön Apu.
Ez már valamivel nyugtatóbb volt, hisz ők Londontól alig fél órára laktak. Örültem is neki, hogy megyünk hozzájuk, hisz már nem is emlékszem mikor találkozunk velük utoljára. Valószínűleg valami családi összejövetel lehetett.
- És mikor indulunk?
- Fél óra múlva? - kérdezte Apu kicsit bizonytalanul miközben hol rám hol Anyura sandított.
- Rendben - mondtuk egyszerre.
Pár percig még beszélgettünk aztán jobbnak láttam, ha elindulok és összeszedem magam. Fél óra hamar elmegy. A szobámba mentem, ahol miután a fiókból kikaptam egy fehérnemű szettet átvonultam letusolni. Nem hagytam, hogy nagyon elgondolkodjak, hisz tudtam akkor még egy óra múlva is itt leszek. Megtörölköztem és magamra kaptam a behozott apróságokat, majd szerencsémnek köszönhetően szó szerint bevetődtem a szekrényem elé. Elestem a saját lábamban, olyan jellemző. A hasamról már lekerült a fásli és a színe is változott a lilás helyett sokkal inkább sárgás- zöldes foltok tarkítanak.  Talpra álltam és magamra rángattam egy fekete szűk nadrágot és egy kék-bézs csíkos hosszú ujjú pulóvert. Hajamat lefelé menet lófarokba kötöttem és  a fülembe tettem egy barna kis fülbevalót.
- Kész vagyok! - léptem Apu elé és színpadiasan széttártam a kezem.
- Rekord, időben kész vagy - mosolygott rám, majd egy cuppanós puszit nyomott homlokomra. 
Anyu még gyorsan körbefutott a házon, hogy minden rendben van-e, majd beültünk a kocsiba és már hajtottunk is. Ránk oly jellemző módon végigbeszélgettük az utat. Nagyjából minden szóba került az iskolámtól kezdve a modellkedésen át az ő lehetséges szabadnapjukig. Úgy gondoltuk - vagyis én vetettem fel az ötletet, ők meg hevesen helyeseltek - hogy a közeljövőben kivesznek egy hét szabadságot és elmegyünk valahova pihenni egy kicsit. Én szíven szerint valami meleg helyre mennék, mert már nagyon ellenemre van ez a sok ruha meg hideg. 
Mikor leparkoltunk a kis fehér kerítéses ház előtt mosoly kúszott a számra és örömmel indultam meg a bejárat felé. Alig értem a bejárat elé, még kopogni se volt időm az rögtön kinyílt és nagypapám karjai között találtam magam.
- Itt az én Hercegnőm! - zengett tőle az utca és olyan erősen szorított magához, hogy félő volt ott helyben összeroppant.
- Apa, tedd már le, még jó sokáig szükségem van a kislányomra -lépett mellénk Apu és veregette hátba Nagyapit.
- Alex fiam te sosem változol - veregette őt hátba, majd őt is megölelte.
Miután újra a lábamon álltam Nagyi is megtalált és puszikkal halmozta el az arcom és végezetül rossz szokásához híven jó erősen bele is csípett. Már kiskoromban sem bírtam, ha ezt csinálta de semmit nem tudtam ellene tenni. Apu csak nevetve annyit mondott, hogy rossz berögződés, hisz ő is megkapta gyerekkorában. Gondolom számára ez most elégtétel. Beérve a házba mind leültünk a nappaliba és beszélgetni kezdtünk. Felvetődtek az általános témák, mint hogy ki hogy van mit csinál és ehhez hasonlók. Majd következett kedves nagymamám kedvenc témája vagyis a fiúk. Szinte már összerezzentem, mikor kimondta a nevemet, hisz csak a hangsúlyból éreztem mi lesz a folytatás.
- Jerrika édesem és mi a helyzet a fiúkkal? Esetleg van udvarolód?
Mikor kimondta az utolsó szót nem is tudtam mit vár tőlem. Udvaroló? Most komolyan?
- Persze Nagyi három is van - mondtam miközben a számat húztam. 
Ő csodálkozva nézett rám, biztos vagyok benne, hogy erre a válaszra egyáltalán nem számított. Szüleim csak rosszallóan rázták a fejüket, mondván nem kell megijedni ilyesmiről szó sincs. Tényleg még egy udvarló sem volt a láthatárom nemhogy három. Egyébként sem szerettem a nagyszüleimmel ilyenekről beszélni, nem éreztem úgy, hogy ezt velük kéne megosztanom. Tulajdonképpen fiú ügyekben a szüleimnek is csak a legszükségesebbeket mondtam el. Zaynnel való kapcsolatomról is csak akkor értesültek, mikor már nem tudtam tovább húzni az elkerülhetetlent. Szerencsére megmenekültem a további faggatózásoktól és átmentünk az ebédlőbe, hogy nyugodt körülmények között nekilássunk a fogásoknak. Az ebéd isteni volt, de legjobban mégis a titkos recept alapján készült csoki tortát vártam. Szerencsére desszertként meg is érkezett és mind lecsaptunk rá.
Mivel én ismét nem tudtam türtőztetni magam szüleim visszaúton mást sem hallgattak csak az én nyöszörgésemet. Szenvedtem, de nagyon. Már elterültem a hátsó ülésen ez mégsem használt.
- Így jár, aki torkos - nézett rám Apu a visszapillantó tükörből.
Tudom, hogy igaza van, de akkor is úgy éreztem, hogy nekem kell megennem az utolsó szelet sütit. Így nem valami illedelmesen az egészet a számba tömtem, már nagyon nem kívántam, de azt mégsem tudtam nézni, hogy más eszi meg.
- Csak a kórházig bírd ki Kicsim - fordult hátra Anya és simította meg az arcom.
Pont, mint régen van ami még évek múlásával sem tud változni. Egy biztató mosolyt küldtem felé és megpróbáltam visszafojtani nyöszörgésem. Halkan dúdoltam a rádióban éppen aktuális slágert ezzel is próbáltam elvonni a figyelmem a fel-le liftező gyomromról. Mikor éreztem, hogy a jármű lassít visszatornáztam magam ülő helyzetbe és kezemmel már az ajtón kutakodtam, hogy minél hamarabb beérjek az épületbe.Amint éreztem, hogy nem megyünk tovább már ugrottam is és rohantam befelé. Az első mosdót célba véve, magamra zártam az egyik fülkét és mindent kiadtam magamból. Mikor úgy éreztem már kiürült a gyomrom feltápászkodtam a földről és a mosdók felé indultam. Anyu már a falnak dőlve várt rám, hogy segíteni tudjon, Óvatosan a mosódig támolyogtam, majd arcomat hideg vízzel öblítettem. Miután ezzel megvoltam egy üveg víz került a látóterembe én elvettem tőle és nagyot kortyoltam belőle.
- Köszönöm - mosolyogtam rá mikor már valamelyest rendbe jöttem. 
Ő nem szólt semmit csak magához ölelt és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Kiléptünk a mosdóból és Apu várt ránk kezébe a cuccainkkal.
- Remélem jobban vagy - lépett mellém és simította meg arcom.
- Valamivel.
- Nekünk mennünk kell az értekezletre, de addig dőlj le az egyik orvosi szobában.
Beleegyezően bólintottam, majd ők elindultak a nagy tárgyaló felé, míg én a másik irányba a kórtermek mellett haladtam el. Már jóval továbbmentem az egyik szobám, mikor hirtelen visszafordultam és beléptem oda.
- Szia nem tudom, hogy emlékszel-e rám... - kezdtem is bele a beszédembe.
- Hello, te vagy Dr. Evigan lánya, igaz? - kérdezte kissé bizonytalanul az ágyat nyomó lány.
- Igen Jerrika vagyok és úgy tudom két napja volt a műtéted és gondoltam megkérdezem hogy vagy - léptem az ágya mellé.
- Már sokkal jobban, köszönöm. Igaz tegnap még elég kótyagos voltam, gondolom az altatástól, de aránylag jól érzem magam - mosolygott rám.
- Ennek igazán örülök - viszonoztam gesztusát.
Majd úgy gondoltam nem zavarom őt tovább és elindultam az ajtó felé.
- Várj!- hangjára lassan megfordultam, mire ő ülő helyzetbe tornázta magát - Van most valami dolgod? Tudod eléggé unalmas itt feküdni egész nap.
- Hát, ami azt illeti nincs. Csak az egyik orvosi szobába akartam menni, de végülis szék itt is van - válaszoltam majd az ágya mellé húztam az egyik műanyag széket és helyet foglaltam rajta.
- Te mindig itt vagy? Úgy értem szinte minden nap látlak és egyszerűen nem értem - kezdte rázni fejét, mire színes tincsei jobbra-balra libbentek arca körül- én már nagyon örülnék neki, ha nem kéne itt lennem.
- Szívesen jövök, úgy érzem mindig tanulok valami újat és ezzel is előrébb leszek. Meddig kell még megfigyelésen lenned?
- Apukád szerint még két hét minimum - húzta a száját.
- Lehetne rosszabb is - próbáltam vidítani.
Pár percig még beszélgettünk róla, a kórházról és persze az általa már oly annyira várt szabadulástól. Megmosolyogtatott, hogy számára ez a hely maga a börtön, míg számomra a tudás, tanulás kifogyhatatlan tárházát jelenti. Nagyjából fél órával később elköszöntem Lottie-tól, mert láttam, hogy fáradt és így műtét után még sok pihenésre van szüksége. Viszont a lelkemre kötötte, hogy ha bent járok mindenképpen nézzek be hozzá, legalább addig sem unatkozik. A folyosóra lépve meghökkenve vettem tudomásul, hogy már nyolc óra is elmúlt és a szüleim még mindig sehol. Öt órakor kezdődött az értekezlet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy eddig elhúzódhat. Már megfordult a fejemben, hogy hazamegyek busszal, mikor a főorvosok kicsiny csoportja kezdett el kihömpöjögni a tárgyalóból. Nyúzott arcuk arról tanúskodott, hogy fárasztó órákat tudhatnak maguk mögött és másra sem vágynak csak egy kis nyugalomra és pihenésre. Anyu mikor észrevett határozott léptekkel megindult felém, majd mellém érve kicsit lassított tempóján.
- Akkor menjünk haza - mosolygott rám.
- És Apu?
- Ő az ügyeletes - válaszolt tömören.
Ez pedig annyit jelentett, hogy leghamarabb tizenkét óra múlva találkozhatok vele. Miután megemésztettem ezt az információt gyorsan a kijárat felé siettem, mivel Anya ott várt rám. Bepattantunk a kocsiba és csöndben vezettünk hazafelé.
- Legalább kettesben leszünk egy kicsit- törte meg a csendet mikor már az utcánkba kanyarodtunk.
- Hát szó mi szó elég elfoglaltak voltatok mostanában - értettem vele egyet.
Hazaérve gyorsan letusoltunk és pizsamában sok-sok chips és pop corn társaságában elfoglaltuk a nappalit. Magunk kőre csavartuk takarónkat és befészkeltük magunkat a kanapéba. Kiválasztottunk pár romantikus vígjátékot - hisz ha mindenki itthon van, ilyet úgysem nézhetünk - és elkezdtük a maratoni filmnézést. Tudtam, hogy sokkal inkább beszélgetni fogunk, mint sem a filmre koncentrálni, de azért mégis kellett valami háttérzaj.
- És Zayn hogy van? - jött az első kérdés nem is olyan soká.
- Úgy gondolom jól, bár morgolódik, hogy minden ideje be van osztva, de nem ő lenne. Élvezi, hogy végre azt csinálhatja, amit igazán szeret, főleg hogy már rá is jött, hogy jó benne.
- És esetleg megpróbáljátok még egyszer?
- Biztos vagyok benne, hogy nem! Szerintem már először is nagy hiba volt, aminek majdnem a barátságunk látta kárát. Nem szeretném, ha a felelőtlenségünk miatt véget érne ez a kapcsolat.
Így hangosan kimondva ezeket tudatosult bennem, milyen szerencsés vagyok, hogy helyre tudtuk hozni a dolgokat Zaynnel, de akárhogy győzködtem magam az érzéseimet ez mit sem változtatott.
- Egyébként is barátnője van - húztam a szám.
Nem Perrie miatt, hisz akárki más lenne a barátnője valószínűleg ugyanígy reagálnék, talán ez már ilyen ösztönös cselekedet nálam. Még mindig nem tudok szembenézni az igazsággal. A tudat, hogy nálunk nem klappolt valami egyszerűen nem elég nekem ahhoz, hogy ismét csak Zaynt lássam benne és ne azt az embert, aki mellett boldogan keltem fel, aki reggel rekedtes, álmoskás hangjával már jókedvre derített. Aki egy mosolyával bármire rá tudott venni. Akit a barátomnak nevezhettem.
- Jaj Kincsem úgy sajnálom - rángatott vissza a valóságba Anyukám szorosan ölelő karja.
Bár sosem osztottam meg vele ilyesfajta érzéseimet, mégis úgy gondoltam teljesen tisztában van vele mi is a helyzet. Valószínűleg azért nem kérdezett semmit, mert tudta képtelen lennék normális, épkézláb mondatokat összerakni kiborulás, hiszti nélkül.
- Talán ennek így kellett lennie - suttogta.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem még mindig a karjai között.
- Tudod mi Apáddal nem igazán néztük jó szemmel ezt a szerelmet, ami köztetek volt. Nem akartunk beleszólni, hisz el kell követned a saját hibáidat, de én úgy éreztem ebből nem lehet tartós kapcsolat. Zaynnel túlságosan is hasonlítotok egymásra, alapjában véve a természetetek és a dolgokhoz való hozzáállásotok nagyon hasonló. Ugyanolyan elhivatottak vagyok és szörnyen makacsak - itt egy kicsit felnevetett - de Zayn jóval nyugodtabb, mint te és nem tudta és mai napig nem igazán tudja kezelni mikor te robbansz. Igazán jó barát, de nem ő a megfelelő társ számodra és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy újra kibékültetek és próbáltok barátok lenni. Ha valódi igazi szerelem lett volna, annyira fájna nektek egymás közelsége  hogy képtelenek lennétek erre. És bár te még mindig érzel iránta valamit, valamit, amit nem kéne, de amint a megfelelő személy belép az életedbe segít majd túllendülni a helyzeten.
Tudom, hogy igaza van és hogy csak jót akar nekem mégis fájdalmat érzek a mellkasomban. Értem a szavakat, tudom mit akar mondani, de képtelen vagyok elfogadni és beismerni, hogy mi nem illünk össze.
- És mi van, ha nem fogom felismerni ezt a személyt? - aggodalmaskodtam.
- Érezni fogod, hogy ő az. A puszta jelenlétével mosolyt fog csalni az arcodra, úgy fogod érezni, hogy megtaláltad a másik feled, aki igazán ismer és aki mellett maradéktalanul boldog lehetsz.

2013. március 18., hétfő

4. Case

Hellosztok! Itt is a folytatás :)
Vátom a véleményeket!
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


"Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert attól tarunk szörnyek bújtak az ágyunk alá. Ahogy öregszünk a szörnyek egész mások lesznek. Önbizalom hiány. Magány. Megbánás. És amikor idősebbek vagyunk és bölcsebbek rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben."

JERRIKA

Ő a legjobb barátom bízom benne
és nem szeretem szomorúnak látni- Zayn
RENDBEN A TEGNAPI napom nem egészen úgy alakult, mint terveztem volna. Sőt egyáltalán. Úgy számoltam, bemegyek a kórházba ott gyorsan letudom a szokásos köröket a szüleimmel, majd mehetek fel a galériára és élőben nézhetem végig Apa műtétjét. Ehelyett nekimentem egy kocsiajtónak, Apu hazaküldött pihenni ráadásul Perrie volt az, akinek haza kellett kísérnie. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, hisz nem voltunk olyan viszonyban sőt semmilyen viszonyban nem voltunk erre jön ez a remek ötlet. Rendben nem tagadom kíváncsi voltam rá milyen is ő. Hisz attól, hogy Zayn mesélt róla még nem sok mindent tudtam. Biztos voltam benne, hogy ő elfogult. Bár miért nem lenne az, hisz a barátnője, aki gyönyörű és mint kiderült nem egy boszorkány. Nagyon kedves lány, aki oda van a fiúért emellett határozott és célra törő személyiség. Lehet, hogy valahol a lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy majd valami kiállhatatlan libával fogok találkozni, akivel az ember egy légtérben sem szeretne lenni. Aztán majd, ha Zayn agya is kitisztult a rózsaszín ködtől ő is látja ezt és dobja? Tényleg ennyire gyerekes lennék? Ezek szerint a válasz igen! Örülnöm kéne annak, hogy boldog és hogy talált valakit, aki magért és nem a körülötte levő felhajtásért szereti. Örülni is fogok, de akkor is nehéz már pusztán belegondolnom is a helyzetbe, hogy Zayn vele tökéletesen boldog, ami velem nem volt. Perrie az a lány, akire várt, aki kiegészíti és úgy érzi minden jó és szép és süt a nap.Uram isten a gondolataim már aludni sem hagynak. Morgolódva fordultam másik oldalamra hátha tudok aludni még pár órácskát, hisz házhoz vagyok kötve. Épp jobban magamra húztam volna a takarót, mikor valaki egy hirtelen mozdulattal lerántotta rólam.
- Nem gondolod komolyan, hogy hagyom hogy egész nap ágyban legyél?- csendült fel Zayn hangja, amiben tetetett felháborodóst véltem felfedezni.
Lassan megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni és láttam arcán, hogy nagyon próbálja moderálni magát, nehogy kitörjön a nevetése. Nem csodálom reggelente mindig érdekes látványt szoktam nyújtani, nem is beszélve a hajamról.
- Hogy jutottál be? - találtam meg végre valahára a hangom.
- Az ajtón - mondta miközben megforgatta a szemeit- Perrie, tegnap elmesélte szüleid mit találtak ki, én pedig már ismerlek annyira, hogy tudjam ezt úgy is képtelen vagy megállni. Így jöttem felügyelni! - válaszoltam vidáman, miközben széttárta karjait.
Látszott rajta mennyire élvezi a kialakult helyzetet, hisz fordított esetekben én is mindig ezt tettem. Kettőnk között csupán annyi a különbség, hogy ő meg tud maradni nyugton a fenekén én meg nem.
- És meddig maradsz? - puhatolóztam tovább.
- Egész nap - válaszolt és eldőlt az ágyon.
Ezzel a finom mozdulatával magával rántott engem is, ráadásul csöpp kis teste alá szorultam. Ismét éreztem jellegzetes illatát és a helyzetet csak tovább tetőzte az a tény is, hogy két kezemet szorosan dereka köré fonta.
- Nagyon hiányoztál már nekem Törpe - vallotta be miközben kezeimet cirógatta - Nem szabadott volna, hogy ennyi ideig ne találkozzunk.Hisz bármennyire is megváltozott mind a kettőnk élete, a barátság sokkal fontosabb annál, mint hogy így elhanyagoljuk.
- Micsoda mélyen szántó gondolat - morogtam lapockájába és fogalmam se volt róla mennyit is értett meg mondandómból.
Miután meghallottam nevetését már tudtam kihámozta a lényeget. Ám ez csak pár pillanatig vonta el figyelmem a kialakult helyzetről. Nem is igazán tudtam mit kéne most tennem. Lökjem le magamról? Vagy várjam meg míg magától rájön a helyzet félreérthetőségére? Egyáltalán rájönne ő erre? Hisz számára barát vagyok, neki ez egy baráti gesztus én vagyok az, aki megint túlkombinálja és többet lát bele a dologba, mint kéne. De akkor sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy minden egyes lélegzetvételemnél az ő illata tölti be az orrom, mellkason szorosan a hátához nyomódik. Ő ebből semmit sem érzékel. Ismét máshol jár, valahol gondolatai, ötletei mély forgatagában, amik messze repítették ettől a helységtől talán még ettől a várostól is.
- Min gondolkodsz? - kérdeztem meg néhány szótlan perc után.
- Apróságokon főképpen.
Tudom, hogy ez csak részigazság, hisz túlságosan is elmerengett ahoz, hogy valami apróság legyen, de jobbnak láttam, ha nem kérdezek rá, hisz ezek szerint nem akarja velem megosztani. Nagy nehezen kikászálódtam alóla, majd mielőtt megszokott rutinom szerint a fürdőbe vettem volna az irányt elindultam lefelé, mert be kell vennem az antibiotikumomat. Álmosan vánszorogtam végig a földszinten és a konyhába beleütköztem valakibe. Ettől azonnal kipattantak a szemeim. Niall vigyorgott rám, amin nem kicsit lepődtem meg. Azon már kevésbé, hogy szája ismét tele volt.
- Szép jó reggelt Jerrika- üdvözölt miután lenyelte a falatot.
- Neked is Niall.
Megöleltük egymást, majd kikerültem őt és a gyógyszeres fiókhoz léptem. Kivettem a megfelelő dobozt és kinyomtam egy szemet a pultra. Bevettem és egy kis narancslével leöblítettem. Ezután tudtam azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mégis mióta érzik otthonuknak a mi lakásunkat a fiúk. Visszafordultam a nappali felé, ahol éppen Harry és Louis próbálta egymást beépíteni a kanapé szövetei közé. Kis civódásuktól szemöldököm magasba ugrott és fogalmam se volt mit kéne kezdenem a kialakult helyzettel.
- Én már figyelmen kívül hagyom az ilyen ökörségüket - lépett mellém Liam.
Szavai kicsit megnyugtattak, hogy nem csak én nem tudom hogyan kezeljem ezt az egészet. Másrészt viszont kicsit aggasztott, hisz ha eldurvul a helyzet mitévő leszek? Végül tekintetem elszakítottam a kanapétól és az egész alakos tükör felé fordultam. Beálltam pontosan vele szembe és kicsit felhúztam a pólóm, éppen csak annyira, hogy meg tudjam nézni, hogy hogy is fest. Elszörnyedve meredten tükörképemre, hisz szinte az egész hasam lila színben úszott.
- Hé Jer az egész kocsiajtó kirajzolódik a hasadon - hallottam meg hátam mögül Harry hangját.
Nem tudom, hogy ezt viccnek szánta-e - mert akkor elég rosszul sikerült - vagy csak a helyzet komolyságát akarta oldani.  Egyik kezemet óvatosan a folthoz csúsztattam, majd hamar el is kaptam onnan.
- Nem fest valami szépen - törte meg a csendet Louis aggódó hangja.
- Majd elmúlik - próbáltam lezárni a témát és gyorsan visszahúztam a pólómat ezzel is takarva a kíváncsi szemek elől.
Megfordultam, de csak aggódó tekintetekkel találtam szembe magam.
- Ne legyetek már ilyenek - mondtam majd a dohányzóasztalon lévő borítékot kezdtem el fixírozni - Az mi? - mutattam rá.
- Apukád hagyta itt neked - mondta egyszerűen Liam.
Bármennyire is érdekelt mit tartogat nekem az a kis csomag előbb mégis a földszinti fürdőbe mentem. Kifésültem a hajam és a fejem tetején egy kis kontyba fogtam.  Miután ezzel megvoltam vad kutatásba kezdtem, hogy megtaláljam valahol azt az izomlazító zselét. Ezzel nem kis hangzavart okozva, már a földön ülve pakoltam ki a szekrények tartalmát, magamat  szó szerint körülbástyázva. Hirtelen valaki belépett, mikor én épp az utolsó szekrény hátuljából próbáltam kivarázsolni a még bent maradt két tégelyt.
- Meg tudsz mozdulni? - kérdezte Tomlinson lazán az ajtónak dőlve.
Gondoltam megint nagyon humorosnak érezhette magát, de én nem válaszoltam. Sokkal jobban lefoglalt a kezeim közül állandóan kicsúszó dobozka. Mikor végre valahára sikerült megfognom és kivennem győzedelmes mosoly terült az arcomra.
- Végre megvagy.
Következő lépés pedig a körülöttem kialakult rumli eltüntetése. Ennek érdekében ismét félig el kellett tűnnöm a a polcok rengetegében. Persze Louis-nak esze ágában se lett volna segíteni, nagyon jól elvolt ő ott az ajtóban ácsorogva. 
- Köszönöm a segítségedet - tettem is szóvá mikor végre fel tudtam állni.
- Igazán nincs mit - válaszolt.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ő tényleg azt gondolta, hogy én valóban hálás vagyok neki. Uram isten! Bár egy dinkáról beszélünk, de akkor is.  Ezután a zselét a mosdó szélére helyeztem, majd egy másik szekrényből elővettem a fáslit is.  Feltűrtem a pólóm, és a hűsítő krémmel óvatosan bekentem vele a lila foltokat.  
- Jerrika, én tényleg sajnálom, hogy ez lett - lépett mellém a fiú miközben minden egyes szót jól kihangsúlyozott.
Az iménti dühöm azonnal elszállt, hisz hallatszott a hangján és az arca is azt mutatta tényleg komolyan gondolta az imént mondottakat.
- Tényleg nem haragszom rád Louis, figyelemtelen voltam és ez lett a következménye - mutattam a zöld zselével befedett hasamra.
Ezen csak ismét elfintorodott, de már nem igazán tudtam mivel bizonyíthatnám jobban, hogy tényleg nem haragszom rá. Kezembe vettem a fáslit és óvatosan lekezdtem körbecsavarni a derekam körül. A hosszú anyag nem egyszer esett ki kezeim közül, ami belőlem hangos morgolódást néma szemtanúmból pedig halk kacajokat csalt elő. Végül ő maga elégelte meg és felvette a földön guruló kis tekercset. Lassan elém sétált, míg én nem igazán tudtam mit is kéne tennem. Hogy reagáljak? Egyik kezét derekamra tette másikkal pedig óvatosan vezetni kezdte az anyagot körbe-körbe.
- Nem is kedvelsz - csúszott ki a számon mikor végzett.
Nem is értem miért mondtam, hisz ennek semmi köze az egészhez vagyis talán egy kicsit, de akkor sem érzem úgy, hogy neki erről tudnia kéne.  Kijelentésem mintha villámcsapásként érte volna. Pár percig megmerevedett, majd hirtelen rám kapta tekintetét.
- Honnan veszed ezt? - kérdezte miközben arcomat tanulmányozta.
- Állandóan belém kötsz mikor találkozunk, mintha direkt arra mennél, hogy kiboríts vele - adtam egyértelmű választ.
- Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy nem lenne szabad ilyen komolynak lenned. Tudod szerintem sok mindenről lemaradsz. Sok dolgot kizársz az életedből csak azért, mert úgy hiszed az nem férne össze a te személyiségeddel. Csak tudod ebben csak akkor lehetsz biztos, ha kipróbálod.
- Nem vagyok túl komoly! Csak magadhoz mérsz.
- Igen? Mond meg nekem mikor nevettél utoljára igazán önfeledten? Mikor csináltál valamit csak azért, mert élvezted? Vagy tovább megyek. Mikor tudtál utoljára lelkiismeret furdalás nélkül Zayn közelében lenni?
Azt mondtam, hogy elszállt a dühöm? Vagy, hogy csak egy percre úgy gondoltam vele is lehet normálisan beszélgetni? Tévedtem! Nálad idegesítőbb  irritálóbb emberrel még nem volt dolgom. Csak úgy fortyogtam a dühtől és megint az jutott eszembe, hogy direkt csinálta. Csak arra ment ki ez az egész, hogy kihozzon a sodromból és magában most remekül szórakozik rajtam. Ez a gondolat pedig az eddigieknél is jobban dühített, így egy hirtelen ötlettől vezérelve meglendítettem jobb karom, ami nem sokkal később hatalmas csattanással jelezte, hogy célt ért. Minden dühömet beleadtam és azt akartam, hogy ő is érezze, ami most bennem végbemegy. Arcán meglepettség tükröződött, gondolom nem számított rá, hogy esetleg ilyen heves lesz a reakcióm, de nem igazán érdeket. Sarkon fordultam és kivonultam a szobából. Természetesen a nappaliban ülők is hallották, hogy valami történt így kíváncsian figyelték dühtől fortyogó alakom, miközben fől s alá sétálgattam előttük. 
- Jer, mi történt? - kérdezte Harry, miközben elém lépett.
- Semmi.
- Jerrika! - emelte fel Zayn  a hangját.
Tudtam, hogy kezdem őt is kikészíteni szótlanságommal, de mégis mit mondtam volna. A legjobb barátod épp most gyalogolt a lelkembe megint és miattad? Tudtam, hogy igaza van, mert lelkiismeret furdalást éreztem akárhányszor csalódottságot véltem felfedezni legjobb barátom arcán. Mindig mikor úgy éreztem boldogsága útjába állok így éreztem, de Louis-nak nem volt ehhez joga. Velem ezt nem teheti meg, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy erre felhatalmazva érezze magát.
Vettem egy nagy levegőt és lassan Zaynee felé fordultam.
- Nem felejthetnénk el? - láttam, hogy arcára csodálkozás ül ki és rögtön rávágná, hogy még mit nem ő most azonnal tudni akarja mi borított ki ennyire - Kérlek! - mondtam neki könyörgőn.
Csakúgy, mint én néhány perccel ezelőtt vett egy mély levegőt, majd elém állt.
- Most utoljára, de többet ezt nem játszod el velem.
- Ígérem - mondtam és nagyon reméltem, hogy adott szavamat be is fogom tudni tartani.
Hirtelen mozdulattal megragadta a csuklómat és közelebb rántott magához, kicsit megtántorodtam és a biztonság kedvéért a karjaiba kapaszkodtam meg.
- Ne légy szomorú, mi azért jöttünk ide, hogy vidáman töltsünk el együtt egy napot. Nem azért, hogy lelombozzunk - simította kezét arcélemre.
- Akkor legyünk vidámak - húztam egy kisebb mosolyt számra.
- Hé Jer mostmár kibontod a borítékot? - kérdezte az ír manó izgatottan miközben kezében lóbálta a kis levelet.
- Igen - léptem elé és kaptam ki kezéből a nekem szánt üzenetet.
Értetlenül meredtem rá mikor csak egy CD hullott a kezembe. A fiúk is hasonló képpel méregették a kezem, míg végül Harry nem bírta tovább elvette tőlem és a DVD- lejátszóba tette. Szép sorban, mint a verebek helyet foglaltunk a kanapén és vártuk, hogy történjen valami. Néhány percig a fekete képernyőt bámultuk, majd végre valahára elkezdődött a film. Az első képkockák után rögtön felismertem, hogy ez a kórház egyik műtője. Majd az egyik orvos odalépett az asztalhoz, ahol a páciens már altatásban volt.
- Ugye ez nem az amire gondolok? - kérdezte ijedten Zayn.
- Nyugodtan elmehetsz - fordultam kicsit felé.
Válaszként a fejét rázta és egy párnát szorított az arcához. Az események sorban követték egymást és én egy hatalmasat sikítottam mikor megláttam a sebészt. Azonnal felismertem Apu volt az. Ezek szerint ez a tegnapi műtéte, amit Lottie-n végzett. A fiúk végignézték velem az egész műtétet, bár Zayn csak párnán keresztül, míg Harry bizonyos részeknél akkorát ordított - vagy mondjam inkább, hogy sikított - hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám. Niall, természetesen evett, igaz fogalmam se volt hogy képes rá. Liam volt az egyetlen, aki néha fintorgott párat, de nyugodtan ülte végig az egészet. Nagyjából a közepe táján Tomlinson is előmerészkedett és helyet foglalt a karfán. Ezután egész végig magamon éreztem kutató pillantását és bárhogy is próbáltam figyelmen kívül hagyni nem sikerült. 

A kis filmezésünk után, meg azután, hogy felvilágosítottuk Niallt, hogy az nem horror film volt úgy gondoltam az a legkevesebb, ha csinálok nekik valami kései ebédet. Nem sok ember van, aki képes azért végignézni egy ilyen videót, mert én szeretném. Emellett Zaynre is nagyon büszke vagyok, hogy egyszer sem lett rosszul, bár lehet ennek a férfiúi büszkeségéhez is köze van. Horan természetesen szinte örömtáncot járt mikor megemlítettem az ötletemet és a többiek is bőszen helyeseltek. Mivel a fiúk nagyjából minden ehetőt, ami megtalálható volt a házban felfaltak elküldtem őket a közeli szupermarketbe egy szép listával. Indokként azt mondtam, hogy ha enni akarnak kell valami, amiből kaját tudok nekik csinálni. Majd odaadtam a vásárlásra a pénzt és szinte kilöktem őket az ajtón. Kis rendet raktam a nappaliban, mikor valaki csöngetett. Először azt hittem a fiúk jöttek vissza, aztán eszembe jutott, hogy odaadtam nekik a kulcsomat, így nem csöngetnének. Lassan az ajtóhoz sétáltam, ahol egy nálam nagyjából tíz centivel magasabb lány álldogált.Hosszú göndör haja válláig ért, arcán barátságos mosollyal.
- Szia, segíthetek valamiben? - törtem meg a csendet.
- Hello. Nem tudom, hogy jó helyen járok-e te vagy Jerrika Evigan? - kérdezte kicsit félénken.
- Igen én vagyok.
- Én Danielle Peazer vagyok - nyújtott kezet - Liam barátnője.
Kezet ráztunk, majd odébb álltam, hogy be tudjam őt engedni. Elmondta, hogy nem akart rám törni, csak Liam mondta neki, hogy egész nap itt lesznek és ha korábban végezne - ami be is következett - beugorhatna ő is. Megemlítette, hogy ha zavar elmegy, mire én vagy háromszor elismételtem, hogy egyáltalán nem zavar így legalább lesz egy kis segítségem a fiúkkal szemben. Erre elmosolyodott, majd együtt indultunk a konyha felé. 

2013. március 11., hétfő

3. Case

Sziasztok! Újabb hétfő, újabb rész. Hát be kell, hogy valljam egy kicsit szomorú vagyok, hogy az előző fejezethez egyetlen komment sem érkezett... ennyire rossz lett? Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre  akár pozitív akár negatív. Mérhetetlenül hálás vagyok a két pipáért! :) 
Remélem most több kedvetek lesz írni :)
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


"Legtöbbször a fájdalom kezelhető, de olykor lecsap mikor a legkevésbé számítasz rá. övön alul talál és nem múlik. (...) Az igazság az, hogy nem kerülheted el, és az élet úgy is ad majd újat."

JERRIKA



Nincs szükségem a kioktatásodra, hisz
nem is ismersz-Jerrika Evigan
ZAYN NEM BÍZTA a véletlenre még a szüleimnek is szólt, hogy nem érzem jól magam, ami nem volt igaz. Hisz jól éreztem magam, csak egy kicsit tüsszögtem, rendben nagyon tüsszögtem. Így mire felkeltem egy szép üzenet várt az éjjeli szekrényemen idézem " Kislányom, ha délig nem érsz be a kórházba érted fogunk küldeni egy mentőt. Szerető szüleid." Felülkerekedett bennük orvosi énjük, és mivel a lányukról volt szó mindent bevetettek  már kiskoromban sem voltak képesek elnyomni ezt magukban, amint nyűgös, elfekvős lettem azonnal vittek az egyik vizsgálóba. Ez a rossz szokásuk mára sem változott, ráadásul Zayn elég meggyőző érveléssel állt elő, így szinte esélytelen volt a tiltakozásom. Kikeltem az ágyból és nekiálltam a mindennapi rutinomnak. Miután valamelyest megcsináltam a sminkem visszamentem a szobába valami meleg ruhát keresni. Hosszas gondolkodás után kiválasztottam egy farmert és egy krém színű pulcsit. Lementem a konyhába és ittam egy pohár narancslevet. Alig nyeltem le az utolsó kortyot már csöngettek is, gondoltam biztos Zayn az, hisz ki más lenne ennyire idegesítő. Az ajtó felé tartva még a fülembe tettem egy kék fülbevalót és a nyakam köré csavartam egy sálat. Kinyitottam az ajtót és nem hittem a szememnek, nem Zayn állt velem szemben, hanem Louis.
- Helló - köszöntem kicsit megilletődötten mikor eszembe jutott, hogy talán meg kéne szólalnom.
- Szia. Zaynnek dolga akadt így engem kért meg, hogy vigyelek be a kórházba - mondta egyszerűen.
- Be tudok menni tömegközlekedéssel is.
- Ennyire azért nem kéne lelkesedned miattam - horkantott fel.
- Csak gondoltam van jobb dolgod is, mint engem fuvarozni - vágtam vissza.
Kicsit beljebb léptem és magara kaptam egy vastag kék mellényt, majd a lábamra a csizmámat. Kezembe vettem a táskám majd a lakáskulcsot a zárba helyezve indultam vissza a még mindig ajtónál toporgó fiúhoz.
- Tényleg nem muszáj ezt csinálnod - mondtam mikor már egymás mellett sétáltunk a kocsijáig.
- Direkt arra mész, hogy felhúzz engem? - fordult felém.
- Nem, csak tudom, hogy nem kedvelsz és nem akarom azt hallgatni, hogy egész úton nyúzzuk egymást - néztem fel a szemébe, amiben őszinte csodálkozást véltem felfedezni.
- Én nem nyúzlak, én mindenkivel ilyen vagyok - tárta szét kezeit.
- Ha erre őszintén akarnék válaszolni csak egy újabb vitát robbantanék ki így azt hiszem most hallgatok.
Meglepetésemre ő sem szólt semmit csak kivette farzsebéből a kocsikulcsot és feloldotta a riasztót, majd intett egyet hogy szálljak be. Úgy láttam nem fogom megúszni ezt a kocsikázást így egy nagy és hallható sóhaj után beszálltam az anyósülésre. Miután beültem és bekötöttem magam a táskámat az ölembe helyeztem és vártam, hogy indítsunk. Pár perc múlva sofőröm is beült majd a kulcsot a gyújtásba tette és az útra is kanyarodtunk. Matatni kezdtem a táskámban mire fél szemmel engem figyelt.
- Ha ismét valami orvosi könyvet veszel ki onnan a legközelebbi fának hajtok.
- Ilyen rossz az életed? - kérdeztem miközben kezeimet kivettem a táskából és összefontam az ujjaimat.
- Nehéz, nem rossz de nehéz.
- Nem értem - kezdtem el a fejemet csóválni - Tudom vagyis gondolom milyen lehet mikor ennyi mindenki elvárja tőletek, tőled, hogy mindig légy jó hangulatban, mutasd a legjobb arcod és légy profi, de azt csinálhatod, amit szeretsz ez kárpótol mindenért. Legalábbis én így gondolom.
- Igen ez mindent megér és nagyon szeretem is csinálni, de néha nagyon frusztráló, hogy egyáltalán nincs magánéletem. Mindenki bele akar szólni a kapcsolatomba a barátnőmmel és azt szajkózzák milyen tökéletes pár vagyunk.
- Nincs így? - kérdeztem őszinte megrökönyödéssel, hisz én nem vagyok annyira tisztában a dolgokkal a fiúkkal kapcsolatban, de azt még én is hallottam, hogy sokan mondogatják, hogy Eleanor Louis női megfelelője és szeretnék, ha összeházasodnának.
Ő pár percig töprengett, majd visszafordította tekintetét az útra.
- Sajnálom én nem akartam indiszkrét lenni és olyanba ütni az orrom, amihez nincs közöm - tettem hozzá rögtön feszült arca láttán.
Erre sem szólt semmit csak a vezetésre koncentrált, valami megváltozott, más lett a hangulat. Nem az a feszült, idegörülő helyzet, ami általában kialakul köztünk. Megmagyarázni nem igazán tudtam volna mire is értem ezt a változást csupán éreztem. Némán bámultam ki a szélvédőn és minden erőmmel ez előttünk haladó járművet néztem próbáltam, valami érdekeset találni rajta, ami elvonja a figyelmem a mellettem szaggatottan lélegző fiúról. Lehet túlzásba estem a kérdésemmel, nem szándékos volt csupán a kíváncsiság hajtott. Ám ezzel a kijelentésemmel lehet, hogy csak még jobban elrontottam az amúgy sem fényes kapcsolatunkat. Az autó lassítani kezdett, majd be is állt az első szabad parkolóhelyre.  Leállította a motort én pedig kiszálltam .Megigazgattam a ruhám, majd megkerültem a járművet, hogy köszönjek Louis-nak, de mikor a sofőrülés mellé értem a földbe gyökerezett a lábam.
- Jerrika, mi történt? - kérdezte miközben kicsit kihajolt az ablakon.
Még válaszolni sem tudtam neki túlságosan is szíven ütött a látvány. Az utca túloldalán Zayn várakozott kocsijának dőlve és pont mikor szembekerültem vele az üzletből kijött egy szőke hajú lány - gondolom ő lehet Perrie - és nyakába vetette magát. Malik erősen vonta magához és egy szenvedélyes csókkal üdvözölte. Igen tudom, hogy mondta, hogy együtt vannak, de az ember általában reménykedik, addig míg az igazság a képébe nem mászik. Nos engem szinte összeroppantott. A fájdalom  olyan erővel csapott rám, hogy gondolkodni sem tudtam, miközben éreztem, hogy Louis a karomnál fogva rángat. Nem tudtam rá koncentrálni csak az utca túloldalán lévő párocskát figyeltem, mintha direkt fájdalmat akartam volna okozni saját magamnak. Louis már megelégelte tevékenységét így kiszállt az autóból és elém állt, így akadályozva meg a további kémlelést.
- Direkt akarod megnehezíteni a saját dolgod? - kérdezte mikor már hajlandó voltam rá figyelni.
- Te ezt nem érted - válaszoltam dühösen.
Nem akartam egy újabb vitát kirobbantani, de egyszerűen felfogni nem tudtam miért szól bele. Nem tud ő semmit, főleg nem azt, hogy most mi megy végbe bennem. Nincs szükségem a pofavágásaira.
- Ó, dehogynem. Azt hiszed, hogy nem látja mindenki, hogy még mindig szerelmes vagy a legjobb barátodba? És most itt gyötrődsz - vágta hozzám az igazságot. 
Erre nem válaszoltam semmit csak sértetten megfordultam. Az volt a szándékom, hogy majd beviharzok a kórházba, de Tomlinson annyira szétszórt, hogy még a kocsi ajtaját se képes becsukni én meg teljes erővel nekirohantam. Nem kis hangzavart  keltve ügyetlenkedésemmel. 
- Hogy lehetsz ilyen idióta - lépett mellém Louis.
- Én? Te hogy lehetsz olyan hülye, hogy nyitva hagytad az ajtót.
- Hát gondoltam volna, hogy ezt fogod csinálni? - nézett rám mérgesen. 
Kicsit összegörnyedve kikerültem az előttem lévő akadályt, majd a bejárat felé vettem az irányt. Természetesen újabb veszekedésünknek több szem - és fültanúja is volt, mint szerettük volna.
- Jer, mi történt? - hallottam meg Zayn hangját jobbomról, de én töretlenül csak a cipőmet bámultam miközben nyöszörögtem egyet-kettőt - Nem hiszem el, hogy ti öt percig nem bírjátok ki veszekedés nélkül - förmedt ránk.
Kicsit vicces volt az egész szituáció hisz ő ígérte meg, hogy elvisz - bár teljesen feleslegesen - és ő van felháborodva?
- Louis, miért nem figyeltél rá jobban - mondta már csak barátjának.
- Elég legyen! - tornáztam magam valami emberi pozícióba, hogy szemébe tudjak nézni - Nem az ő hibája, én kaptam fel a vizet és hirtelen fordultam meg. Ennyi! Ez nem a világ - mondtam mérgesen, majd ismét összegörnyedtem a fájdalomtól.
Egy kocsiajtóval történő bensőséges találkozás nem épp felemelő élmény. Sőt, kimondottan ellenemre van.
- Nem a világ? Komoly bajod is eshetett volna.
- Zayn, hallod mit beszélsz? Olyan vagy mint egy begyöpösödött apuka. Jól vagyok maximum valami izom húzódás, néhány véraláfutás és ennyi. Túldramatizálod a helyzetet.
Erre mérgesen kifújta a levegőt és csak engem tanulmányozott. Tudja, hogy igazam van, hisz minden hasonló helyzetben ő volt az, aki rögtön a legrosszabbra gondolt.
- Na menjetek. Innen már egyedül is be tudok menni - löktem meg a két fiú vállát, de egy tapodtat sem tágítottak.
- Segíteni szeretnék - mondták kórusban és közelebb léptek.
Meg kell, hogy valljam ez a szituáció nagyon fura volt, főleg, hogy pár pillanattal ezelőtt Louis-val ismét egymás nyakának estünk.
- Zayn, te rosszul leszel a kórházaktól. Emlékezz rá, amikor a legutóbb is összeestél pedig csak vért akartál adni.
Tudom, hogy nem szép dolog ilyen kellemetlen helyzetbe hozni a legjobb barátom, de nem akarom, hogy megint valami hasonló történjen vele. Láttam a pakisztáni fiú arcán, hogy visszagondol arra a bizonyos esetre és mosolya eltorzul. Louis-nak nem tudom milyen kifogást mondtam volna, hisz ötletem sincs őt mivel tudnám rávenni a távozásra.  Szerencsére ezen nem kellett sokáig töprengenem, mert megszólalt Malik telefonja, aki azonnal felkapta és hatalmas helyeslések közepedte biztosította gondolom a menedzserüket, hogy legkésőbb húsz perc múlva mind a ketten bent lesznek a stúdióban. Önelégült mosoly kúszott az arcomra, hogy nem kell tovább törnöm a fejemet különböző kifogásokon. 
- Ennyire látványosan azért ne örülj - gúnyolódott Tomlinson, majd megfordult és beült az autójába. 
Zayn tétovázott pár percig, míg barátnője is ideért hozzánk. Fel sem tűnt, hogy nincs itt. Tudom nem szép, hogy ezt mondom, de túlságosan is le voltam foglalva saját magammal. Perrie mellénk ért és kérdőn meredt kis csoportunkra. 
- Most hívott Paul, be kell mennünk a stúdióba, azt mondta nagyon fontos - mondta szomorúan.
- Semmi baj, megértem, hogy nektek most ez az első - válaszolta a lány.
Lassan közelebb hajoltak egymáshoz és lágy csókot váltottak, tényleg köszönöm. Nincs elég bajom eddig még előttem faljátok egymást. Megpróbáltam minden kommentár és fintor nélkül végignézni a kis jelenetet, de nem igazán sikerült. Csak abban tudtam reménykedni, hogy egyikük sem látta meg.
- Jer, nem haragszom - dugta ki fejét az ablakon Louis és mosolyogva nézett rám.
Először nem igazán tudtam miért is kéne haragudnia rám, aztán eszembe jutott a beszélgetésünk a kocsiban és csak arra tudtam következtetni, hogy arra érti.
- Tényleg? - meredtem rá.
- Nem, majd később mesélek még. Menj lásd el magad- vigyorgott rám, mintha az év poénját mondta volna.
Ezután beindította a motort és el is hajtott. Visszafordultam a másik két ember felé, akik vadul fixíroztak.
- Perrie, ő itt a legjobb barátom Jerrika- találta meg a hangját Zayn - Jer, ő pedig a barátnőm Perrie.
- Már sokat hallottam rólad, alig vártam, hogy végre személyesen is megismerhesselek - nyújtotta felém a kezét a lány.
- Én is hasonlókat tudnék mondani - fogadtam el a felém nyújtott kezet - Zayn, neked meg menned kell, ha jól sejtem - hajoltam kicsit el, hogy a fiú szemébe tudjak nézni.
Ő szokásához híven csak pofákat vágott és kifigurázott.
- Te mondtad, hogy nem szeretik, ha késel - húztam tovább az agyát.
- Kell neked mindenről beszámolnom? Így felhasználod ellenem.
- Csak jót akarok neked, de egy szavadba kerül és abbahagyom.
Csak vigyorogva tett felénk pár lépést, majd megölelt, majd ezt a mozdulatsort megismételte barátnőjénél is végül elindult a kocsija felé.
- Nekem is be kéne érnem ide - böktem a fejemmel a mögöttünk lévő épület felé. 
- Ha akarod segíthetek - ajánlotta fel. 
- Biztos nincs más dolgod? - kérdeztem kíváncsian.
- Nem, úgy volt, hogy Zaynnel leszek egész nap, de mint láttad ennek fújtak.  Viszont veled is nagyon szívesen beszélgetnék egy kicsit, hogy jobban megismerjük egymást. Tudom milyen fontos vagy Zaynnek és szeretnék veled jól kijönni.
Bólintottam egyet, majd egymás mellett elindultunk befelé, amint beléptünk az előtérbe Apa türelmetlen tekintetét vettem észre először.
- Nos az a marcona úr velünk szemben az Apukám és szerintem most kapok egy kis fejmosást - tájékoztattam gyorsan Perrie-t, miközben elindultunk felé.
- Szóval orvos az Apukád - állapította meg.
- És az Anyukám és remélem hamarosan én is.
Ezen már egy kicsit elcsodálkozott, de próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Jerrika kislányom, nem voltunk elég világosak? - kérdezte miközben megállt előttünk és karba fonta kezeit a mellkasa alatt.
Így tényleg nem nyújtotta annak a kedves és nyugodt férfinak a látványát, akit megszoktam tőle.
- Sajnálom csak volt egy kis balesetem és nekimentem egy kocsiajtónak - vallottam be neki az igazat.
Erre már nem mondott semmit, csak elindultunk az egyik vizsgáló felé. Gondolom megszokta már tőlem a hasonló baleseteket, hisz sosem volt kiváló az egyensúly érzékem. Mondhatjuk úgyis, hogy elég sokat estem-keltem gyerekkoromban. Az első vizsgálóba érve Apu rutinos mozdulatokkal hozzá is fogott a sérüléseim tüzetesebb vizsgálatának. Mindent rendben lévőnek talált kis véraláfutások az ajtótól és enyhébb influenza, de pihennem kell. Szokásomhoz híven megint megpróbálkoztam valami kibúvóval, de sikertelen volt. Ezek úgy tűnik mostanában nem jönnek be, pedig tényleg nagyon igyekszem.
- De Apu én látni szeretném a műtéted - használtam fel az utolsó kártyám.
- Ha csak ennyi az egész elviszem neked a felvételt. Indulás haza!
Perrie kuncogva nézte végig a kis színjátékunkat, amihez nem sokkal később Anyu is csatlakozott. 

2013. március 4., hétfő

2. Case



Sziasztok! Nagyon hálás vagyok az első fejezethez kapott két komment és tizenegy pipa miatt. Remélem a második fejezte is kap pár kommentet és némi visszajelzést. Jó olvasást és mindenkinek kellemes hétfőt, már ha van ilyen :P :)
    Puszi Cassy
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


"Nem minden sérülés felszínes. A legtöbb seb mélyebb, mint gondoljuk. Nem láthatjuk szabad szemmel. És aztán ott vannak olyan sebek, amit váratlanul érnek. Bármiféle seb vagy betegség esetén a trükk az hogy a mélyére kell ásni és megkeresni a baj forrását."

JERRIKA

Mint egy elbaltázott tragikomédia olyan ez
az egész helyzet- Louis Tomlinson
BÁRHOGY IS PRÓBÁLTAM ellenkezni egy rendes kifogás sem jutott eszembe, hogy miért ne tudnék ma Zaynnel találkozni. Tegnap mikor nálunk járt újra rámtörtek az érzések és most még valami új is. A bűntudat. Mikor mesélt Perrie-ről, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívembe és közben mosolyognom kellett. Muszáj volt, hisz ha nem tettem volna akkor ezzel az ő kedvét is tönkreteszem és talán legközelebb nem jut eszébe, hogy el akarja mondani és így szépen lassan eltávolodnánk egymástól. Egészen addig míg csak két idegen nem lennénk egy közös fotón. Ezt nem engedhetem! Nagy levegőt vettem, kikeltem az ágyból és a fürdőbe csoszogtam.  Majdnem lefejeltem a mosdót miközben elég instabilan megálltam előtte. Nos mondhatjuk úgy, hogy nem vagyok egy reggeli pacsirta. Szinte egy kínzás számomra kimászni a meleg is ágyikómból, inkább vagyok éjjeli bagoly és hajnalok hajnalán még fent vagyok, minthogy korán keljek. Nem akartam sokáig szöszmötölni, így miután már megbirkóztam azzal a traumával, hogy fel kellett kelnem visszamentem a szekrényemhez és vad kutakodásba kezdtem. Kihalásztam egy leopárd mintás cicanadrágot,és egy barnás bő pulcsit, majd a megfelelő fehérneműk megtalálása után magamra ügyeskedtem. Hajamat gyorsan kifésültem és egy masnis pántot tettem a hajamba, hasonló mintás fülbevaló és gyűrű kiválasztása után már kész is voltam. Beleugrottam a bakancsomba. Majd az anatómia könyvet felkaptam a szükséges irataimmal együtt és már úton is voltam. Nem is tudom pontosan miért akarta, hogy vele reggelizzek, hisz ismerhet már annyira, hogy én nem igazán szoktam reggelizni maximum egy narancslevet iszok. Meg is érkeztem a megbeszélt helyre, és nagy meglepetésemre Zayn már várt rám.
- Na mi van leszoktál a késésről? - kérdeztem miközben magamhoz öleltem.
- Tudod egy idő után nem nézik túl jó szemmel a sok késést.
Végül is ezt meg tudom érteni, hisz például, ha interjúra készülnek velük és ő nincs ott az akkor nem sokra mennek vele és még magyarázkodhatnak is miatta.
- Mond ki, amit gondolsz - mondta miközben kinyitotta nekem az ajtót.
- Úgy gondolom jogos volt tőlük, hogy nem igen preferálták ezt a rossz szokásodat - néztem rá angyalian.
- Tőled elnézem, de csak mert úgysem tudnék rád haragudni - adott egy puszit.
Mikor megláttam, hogy nem csak ketten leszünk azt hittem itt nyomban leütöm őt. Egy szóval sem említette, hogy a srácok is jönnek. Oké tudom, hogy ők így öten együtt egy banda de nincsenek összenőve. Vagy tévedek? Gondolkodtam hogy húzhatnám ki magam szorult helyzetemből végül arra jutottam, hogy ha ő sem avatott be minden részletbe én sem fogom.
- Sziasztok! - köszöntem a másik négy fiúnak, majd azonnal leültem az első szabad székre.
- Hadd találjam ki Zayn megint rászedett - mondta Harry miközben nevetését próbálta visszafojtani.
Ezt csak egy szúrós pillantással díjaztam, majd a táskámban kezdtem el kutatni. Miután kezembe akadt a keresett tárgy. Elő is vettem a tankönyvet és bősz olvasásba kezdtem.
- Ezt te sem mondhatod komolyan - horkant fel Tomlinson - Egy percre sem tudsz lazítani?
- Te meg semmit nem tudsz komolyan venni?
- Minek tenném? Te elég komoly vagy kettőnk helyett is - vágott vissza.
- Bocsáss meg, hogy vannak céljaim.
Láttam rajta, hogy még mondana valamit, de Niall visszatért egy jól megpakolt tálcával.
- Szia Jer, rég nem találkoztunk - nézett rám vidáman.
- Te aztán semmit sem változtál Haspók - nevettem és ismét a könyvemnek szenteltem a figyelmem.
Miközben Niall a reggelijét fogyasztotta kikapta a kezemből a könyvet és úgy tanulmányozta, mintha bármit is konyítana hozzá.
- Mindent a kardiológiáról - olvasta hangosan a címet.
- Ugye nem magad miatt kell? - kérdezte rögtön Liam.
Miközben válaszomat várta végig arcomat tanulmányozta. Gondolom kíváncsi volt, hogy igazat mondok-e és biztos vagyok benne, ha nem e mellett a lehetőség mellett döntöttem volna feltűnt volna neki.
- Nem, dehogy is. Csak kíváncsi vagyok Apu milyen eljárást fog alkalmazni.
Louis erre csak megforgatta a szemét és pofákat vágott. Kezd egyre jobban az idegeimre menni, még hogy én veszek túl komolyan mindent. Életemben nem láttam még ilyen gyerekes embert. Szerencsére Malik épp időben ért vissza a narancslevemmel és tolta az orrom elé.
- Mond azt hogy nem hiányzott neked - húztam a szám.
Rám nyújtotta a nyelvét és ő is belekezdett a reggelijébe. Visszaszereztem a könyvem az ír fiútól és gondoltam valami hasznosat is csinálhatnék.
- Végig olvasni fogsz? - kérdezte Zayn.
- Ha azért hívtál ide, hogy azt nézzem, hogy ti hogy esztek akkor igen végig olvasni fogok.
- Köszi Zayn, hogy idehívtad a hangulatromboló barátod - fortyogott Louis.
- Rendben akkor én most megyek, van még néhány dolgom - kezdtem összeszedni a holmijaimat.
- Ezt te magad sem gondolhatod komolyan. Még csak meg sem érkeztél és már mész is - nézett rám sértetten Malik.
Hát sajnálom ő találta ki ezt a lehetelten időpontot mégis mit várt, hogy csak úgy ráérek egész nap ücsörögni? A céljainkért tenni kell és nekem nem fér bele a lazsálás.
- Suli? - kérdezte Payne.
- Fotózás.
- Csak nem fehérneműs - poénkodott Styles.
- De.
Erre azonnal csillogni kezdett a szeme, bár nem igazán tudom mire számítottam fiúból van ráadásul még az átlagnál is perverzebb.
- Akkor lehet később benézünk - mondta Zaynee.
 Tényleg ideje volt, hogy összeszedjem magam, mert nem késhettek el. Ugyanúgy, ahogy Zaynnek sem nagyon preferálták nekem sem nagyon nézik el a késést. Beletuszkoltam a súlyos könyvet a táskába és elkezdtem kifelé araszolni az asztal mögül.
- Majd elviszlek - kezdett készülődni Harry is.
Ellenkeztem volna, ha több időm van, de így csak megvártam míg ő is elkészül. Egymás mellett léptünk ki a kajáldából és indultunk meg a kocsija felé. Régebben is volt már rá példa, hogy Harry vitt el valahova . Nem tudom megmondani miért, de szerettem mikor ő vezetett. Áradt belőle valamiféle nyugodtság és ez mindig átragadt arra is, aki vele utazott.
- Föld hívja Jerrikát hallod mit beszélek én neked? - fordult kicsit felém.
- Bocsi elgondolkodtam.
- Igen? És min?
- Hogy mennyire szeretem, mikor te vezetsz, megnyugtat.
- Oh... hát köszönöm. Egyébként arról beszéltem neked, hogy ne haragudj Louisra, amiért ilyen harapós volt. Tudod mostanában minden összejött neki és Eleanorral sem alakulnak épp fényesen a dolgai.
- Nem haragszom rá Harry. Egyszerűen csak megszoktam, hogy ő ilyen. Állandóan belém köt és nem bír semmit szó nélkül hagyni. Tudom, hogy nem kedvel, de azért ezt békésebb formában is lerendezhetnénk.
- Szerintem kedvel, sőt roppant mód foglalkoztatja őt, hogy hogy lehetsz ilyen komoly. Szerintem fejtörést jelentesz a számára.
- Szerintem butaságokat beszélsz.
- Maradjunk annyiban, hogy én jobban ismerem, mint te - kacsintott rám.
Ezen csak halkan felkuncogtam, hisz tényleg Harry még mindig Harry. Nem bírja ki, hogy ne bizonygassa állandóan, hogy ő milyen macsó. A visszajelzések pedig jót tesznek a hiúságának. Hirtelen a motorbőgés megszűnt és én ijedten kaptam fel a fejem. A szélvédőn át jól kirajzolódott előttem a stúdió és az előtte nyüzsgő sokaság.
- Köszönöm, hogy elhoztál - öleltem kicsit sután magamhoz a fiút.
- Igazán nincs mit. Úgy gondolom nemsokára ismét látjuk egymást - mosolygott rám sokat sejtetően.
Kimásztam a kocsiból, majd a járdához érve intettem még egyet a göndör hajú fiúnak ezután pedig minden erőmmel azon voltam, hogy meg tudjam mozdítani a súlyos vas ajtót. Csak miután már félig bent voltam akkor hallottam meg, hogy az autó motorja ismét beindul és elhajt. Gyorsan szedtem a lábam az ódon lépcsőkön. Végül a megfelelő emelethez érkezve benyomtam a kapucsengőt. A hirtelen éles hangra nagy csörömpölés és kapkodás támadt, majd pár percnyi ácsorgás után az ügynököm Cecilé sétált elém.
- Aranyom - adott két puszit az arcomra.
- Cecilé - viszonoztam gesztusát, majd követtem a lakásba.
Ott már minden elő volt készítve, nekem semmi más dolgom nem volt, mint felvenni az előkészített ruhákat. Bár úgy gondolom ruhának túlzás nevezni ezeket a falatnyi darabokat. Mégis levonultam felvettem őket, majd visszasétáltam a helyemre. Követtem a fotós által kért utasításokat, az kattingatott párat, majd újabb ruhacsere. Már kezdett nagyon elegem lenni az egészből és szinte örömtáncot lejtettem mikor meghallottam, hogy az utolsó sorozat következik. Felvettem a kék - szerintem fürdőruhát- és kivonultam az öltözőből. Itt a sminkesek azonnal a székbe nyomtak és már munkálkodni is kezdtek. Végül egy piros magassarkút nyomtak a kezembe. Nem igazán értettem miért pont piros, de úgy gondoltam erre a kérdésre sosem fogom megkapni a választ így inkább rájuk hagyom. Mire felegyenesedtem néhány elképedt szempárral találtam szembe magam.
- HARRY - adtam hangot elképedésemnek.
- Én szóltam - emelte magasba két tenyerét.
Végülis igaza van, de akkor is frusztrál ez a helyzet, hogy most mind az öten engem méregetnek és alig takar valami. Még szerencsére időben ért oda a stylist, mert a kaján vigyorukból ítélve nem akartam hallani semmit. A fiú serényen a nyakamba aggatott egy hosszabb nyakláncot, majd a fürdőruhámat kezdte el igazgatni, hogy tökéletesen álljon. Végül előhalászott valami farmer anyagból készült övet és a derekamra ügyeskedte. Én közben természetesen pofákat vágtam, hisz ki tűrne minden reakció nélkül, hogy valami idegen fogdossa? Közben pedig nagyon reménykedtem benne, hogy a srác homoszexuális beállítottságú, mert ha nem balhé lesz. Miután végzett se szó, se beszéd odébbállt.
- Szerintetek... ? - kezdtem el a kezemmel hadonászni, miközben kerestem a megfelelő szavakat.
- Nem, cseppet sem - rázta a fejét Zayn.
- Mi nem? - kérdezte Niall.
- Buzi volt-e az előbbi gyerek.
- Egyáltalán nem - mondta Liam.
- Szívesen cseréltem is volna vele. Tényleg az a munkája, hogy szexi lányokat taperoljon? - kérdezte kajánul Harry.
Nagy hévvel meg akartam indulni és szépen elbeszélgetni a nem homokos stylisttal, de tervem valószínűleg túl egyértelmű volt. Ugyanis a következő pillanatban két oldalról megragadták a karom és visszatartottak. Mérgesen meredtem a mellettem álló két fiatal emberre, akik töretlenül tartottak vasmarkaik között.
- Dolgom van.
Szerencsére erről Cecilé is meggyőzte őket, így kénytelenek voltak elengedni. Beálltam a helyemre, ám most meglepetésemre egy kis alumínium létra is volt mellettem. Érdekesen méregettem az apró fellépőt, majd a következő pillanatban szólt a fotós, hogy üljek rá. Kicsit bárgyú képet vágtam mikor felfogtam mit is kérnek tőlem, majd rájöttem teljesen mindegy mit gondolok nekem azt kell tenni, amit  fotós kér. Szerencsére hamar végeztünk így mehettem és visszavehettem a normális, meleg ruhámat.
- És megvan a címlapfotó - rikkantotta Cecilé.
Odaléptem melléjük és én is megnéztem az elkészült művet. Pár percig tanulmányoztam, míg végül arra jutottam nincs benne semmi különleges, ami esetleg mégis megfogná az embereket, ahhoz nekem meg fikarcnyi közöm sincs. Épp ki akartam fejteni a véleményem az elkészült képekről és a szorgos dicsérésemről  mikor éreztem, hogy tüsszentenem kell.
- Egészségedre - mondták.
Válaszoltam volna, hogy köszönöm, de nem tudtam mert jött az újabb.
- Egészségedre -jött a válasz.
És igazán belejöhetek az ismételgetésbe, mert a következő pár percben csak ezt hallottam tőlük. Már a kezeimet ráztam, hogy elég lesz, mire aggódva néztek rám.
- Te megfáztál - jelentette ki Liam.
- Csodálod egész délelőtt fehérneműben volt- vágott ismét pofákat Louis.
Nem tudtam eldönteni, hogy ismét belém akar kötni vagy csak egy ténymegállapítást tett.
- Legalább mostmár van miért bemenned a kórházba - húzta az idegeim Zayn.
- Ma nem megyek csak haza, nagyon elhúzódott a fotózás. 
- Ne szórakozz velem - ragadta meg csuklóm.
- Tényleg nem fogok ma bemenni - néztem rá dühösen, de most ő nem tört meg - Ígérem, ha holnapig nem leszek jobban kivizsgáltatom magam.
Erre már kicsit megkönnyebbült, de ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen haza. Olyan érzésem volt, mintha csak csőszködni akart volna felettem. Így elbúcsúztunk a többiektől és együtt indultunk meg hozzánk. Végül igazam lett, mert nem elégedett meg annyival, hogy hazakísért. Azt mondta vagyok annyira nem normális, hogy valami hülyeséget kitalálnék így nálunk maradt egészen addig míg a szüleim meg nem jöttek. Filmet néztünk, egészségtelen kajákat ettünk és kiröhögött akárhányszor tüsszentettem.
- Még mindig vicces - mondta elfúló hangon.
- Bocs így születtem - vontam vállat.
Most minden olyan volt, mint a régi szép időkben, mikor még rendes csak barátok voltunk.