19. Case

"Néha egy percre meg kell engednünk magunknak, hogy ne legyünk kemények. Nem kell a nap minden percében keménynek lennünk, néha el lehet lazulni, sőt vannak percek, amikor kifejezetten a legjobb megoldás, ha okosan tudunk percet választani."

JERRIKA

Talán én is képes
vagyok változni?- Jerrika

NEM ÉREZTEM A lábaim, de azt hiszem ezért nem tudtam haragudni. Legszívesebben meg sem mozdultam volna, de tudtam haza kell mennem és egy kicsit összepakolnom, hogy délután bemehessek Apáért a kórházba. A cuccaim többségét már visszavittem, csak egy kisebb táskányi maradt itt. Szinte még nem is láttam a fáradságtól, a lábamban lévő fájdalomról nem is beszélve így enyhe szívszélütést kaptam mikor a három sikítozó lány a nyakamba ugrott.

- Meg akartok ölni? - morogtam miközben csukott szemmel egy szék után kutattam és levetettem rá magam.

- Igen, mivel mindent harapófogóval kell belőled kihúzni - nézett rám mérgesen Eleanor.

Tudtam, hogy a Louis-val eltöltött napom részleteire kíváncsiak, nem kellett mondaniuk látszott az arcukon.

- Ti tűntök el folyton - próbáltam menteni a menthetőt.

- Rossz kifogás! - kiáltotta az arcomba Perrie, amitől ledőltem a székről.

Természetesen ezen ők jót derültek mondván titkolózásom miatt meg is érdemlem, ám az élménybeszámolót így sem hagyhattam ki.

Abban a hitben voltam, hogy most hazavisz és ennyi és igen tényleg arrafelé mentünk azzal az aprócska bökkenővel, hogy mikor az autó megállt ő nem engedett ki. Nem úgy, hogy azt mondja maradj itt, nem úgy, hogy bezárt a kocsiba, ha túl akarnám dramatizálni a helyzetet azt is mondhatnám, hogy elrabolt. Persze tudom, hogy semmi bajom nem esne, de azért mégis.... Abszurd és kiszámíthatatlan és én fel vagyok erre készülve? El tudom ezt viselni vagy hozzá lehet ehhez a csapodár személyiséghez szokni? Igazából nem is tudom vagyis reménykedek benne, hogy menni fog. Miért ne menne, nem?  Miután visszatért nem is szólt hozzám, pár percig abban sem voltam biztos, hogy észrevette-e hogy ott vagyok. Ez hülyeség, de akkor is úgy viselkedett. Végül aztán ismét elkezdett beszélni, beszélni a csínyeiről és, hogy a mai nap folyamán is mindenki idegeire ment. Nem tudom ebben mi a meglepő, szerintem ő hobbi szintem úzi ezt az egészet. Meg egyébként is arra ment ki a dolog, hogy ne kérdezősködjek.

Nekem bő egy órás céltalannak tűnő kocsikázás után - vagyis miután legalább három kört tettünk a belvárosban - végre úgy látszott valami konkrét úti cél felé vesszük az irányt.

- Oké. Hova megyünk? - kérdeztem már jócskán a türelmem végén járva.

- Nem kell mindent tudnod, és mindent irányítanod - vágott vissza.

- Ó, de még mennyire, hogy kell. Különben ilyen helyzetekbe kerülök - mutattam magamra.

Ismét jól mulatott rajtam, ami csak még jobban felhúzott. Nem kellett volna, de egyszerűen zavart, zavart, hogy a tudatlanságomat mulatságosnak találta. Régebben sem bírtam, ha ezt csinálták és ez alól a fiú sem lesz kivétel még akkor sem, ha jóval közelebb áll hozzám, mint azok a személyek, akik régebben mulattak rajtam.

- Nem kell duzzognod, megérkeztünk - fordult felém mikor leállította a motort.

- Akkor már hajlandó vagy beszélni is? - sandítottam rá és a szélvédőn túli világot pásztáztam.

Egy parkban voltunk ezt legalább sikerült megállapítanom, de minek hozott engem ide. Bogarakat fogunk gyűjteni vagy mi? Bár belőle kinézném, hogy egy lepkehálóval futkorászunk itt fel is alá, mint valami saját világukba ragadt tudós palánták. Kiszálltam a kocsiból, hogy jobban szemügyre tudjam venni a tájat, pördültem párat a tengelyem körül, majd ismét a kocsival szemben megálltam.

- Csak mond azt, hogy nem bogarászni fogunk - csúszott ki a számon mikor vad kutatásba kezdett a csomagtartóban.

Ezen elnevette magát, majd elővett egy üveg vörösbort és két poharat.

- Nem terveztem, de ha ez kicsi szíved vágya megoldható - élcelődött tovább.

Gondolhattam volna, hogy ebből is poént csinál, hisz ez a lételeme, végül lassan túltettem magam rajta és elindultunk a park szíve felé. Ott levetettük magunkat a földre, Louis pedig a bor kinyitásával bajlódott. Mindent megtett érte, hogy el tudjam engedni magam, persze a maga mókás és piszkálódós módján. 

- Végre nem harapófogóval kell kiszednünk minden részletet - örömködött Perrie.

- Rendben akkor most én jövök - pattantam fel - Mi történt veled és Zaynnel?

- Hát kidobott vagy valami hasonló. Niall részeg volt és elmondta, hogy mi összemelegedtünk - szégyellte el egy kissé magát.

- És én neki tartottam szent beszédet- mondtam ki hangosan is első gondolatom.

- Sajnálom... én sem így terveztem egyszerűen csak megváltoztak a dolgok - folytatta.

- Dani, kérlek mond, hogy te még Liammel vagy és ezen nem is akarsz változtatni - fordultam felé.

Hangom szinte már könyörgő volt, talán túlságosan is, de annyi minden változott és olyan rövid idő alatt, hogy szükségem volt egy biztos pontra és nagyon reméltem, hogy az ő párosukat tekinthetem annak.

- Nyugodj meg, mi nagyon is rendben vagyunk - mosolygott rám biztatóan.

Igen ettől most tényleg megnyugodtam.

- Egyébként köszönöm a vendéglátást, nagyon jól éreztem magam - jutott eszembe és gyorsan hálálkodni kezdtem kedvessége miatt.

- Én is örülök, hogy itt voltál és nyugodtan gyere máskor is - válaszolt majd szorosan megölelt.

Ezalatt a néhány hét alatt igazán közel kerültünk egymáshoz és tényleg jó barátnők lettünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Perrie-t vagy Eleanort nem tekintem a barátnőimnek, csupán ők olyan nyíltak és közvetlenek, amire én nem vagyok képes. Nekem az ilyen dolgokhoz kicsit több idő kell. Miután a lányok megkapták az összes kis szaftos - vagy szerintük nem éppen az- részeleteket készülődni kezdtek, engem pedig egyedül hagytak a lakásban. Még egyszer gyorsan körbefutottam olyan biztos, ami biztos alapon, nehogy itt felejtsek valamit, majd mikor a két "tiszteletkör" után úgy gondoltam már indulnom kéne lassan a bejárat felé lépkedtem. Épp mikor csak pár lépés választott el megszólalt a csengő, azt gondoltam valamelyik lány jött vissza, mert itt felejtett valamit, így azonnal feltéptem a bejárati ajtót. Ám mögötte Zayn várakozott, meglehetősen idegesen.

- Szia Jer, a lányok mondták, hogy még itt vagy - mosolygott rám halványan.

- Hali, igen, de már nem sokáig. Haza kéne dobnom a cuccaimat, utána meg Apuért megyek,mert kiengedik.

- Én ráérek, szóval szívesen segítek.

- Azt megköszönném - mondtam pedig nagyon jól tudtam, hogy ez az egész sokkal inkább arról szól, hogy beszélni szeretne velem, mint sem arról, hogy pakolászni esetleg taxist játszani van kedve.

Felkaptam a táskám, bezártam a lakást és megindultunk a fiú kocsija felé. Én is érzem, éreztem, hogy nem úgy alakultak a dolgaink, ahogy kellett volna, hogy a barátságunkba olyan dolgok is keveredtek, amik sokkal inkább egy párkapcsolatba valók, de mi is hibáztunk. Még mindig nem tudjuk kezelni a kényes helyzeteket és a legrosszabb, hogy már nem is merünk szólni értük. Talán abba kéne hagynunk ezt a már csak barátságnak nevezett akármicsodát, mind a ketten szenvedünk és nekem ez a fiú túl fontos ahhoz, hogy ilyet tegyek vele.

- Már megint nem figyelsz rám? - morgolódott a házunkhoz menet.

- Sajnálom Zayn, csak tudod elgondolkodtam azon az egészen, ami mostanában köztünk megy.... egyszerűen siralmas.

- Ja.. mindjárt beszélhetünk arról is, de ez a Louis dolog per pillanat jobban izgat - terelte a témát.

Nem tudtam, hogy azért csinálja, mert valóban érdekli vagy bármi másról szívesebben beszélne, mint a mi haldokló barátságunkról.

- Szóval? - fordult felém.

- Mi szóval? Te sem igazán meséltél.

- Perrie megcsalt, tömören ennyi, de ez a te meg Louis egyszerűen bizarr. Itt öltétek egymást erre most együtt vagytok.

- Tulajdonképpen még nem vagyunk együtt, szerintem. Legalábbis konkrétan még nem mondtuk ki, jól elvagyunk egymás társaságában ennyi.

- De szereted őt?- kérdezte teljesen komolyan.

- Jobban érzem magam vele, mint nélküle - válaszoltam teljesen őszintén, hisz tudtam neki elmondhatom - Azt viszont még nem tudnám mondani, hogy habos felhőn ücsörgök.

- Sosem voltál az a könnyen szerelembe esős típus, nálunk is sokáig tartott.

- Igen, talán ezért is tartok ettől ennyire.. hogy ha ebből is az lesz..

- Ne aggodalmaskodj már ennyit - forgatta a szemeit.

Tudom, hogy igaza volt, de mégsem igazán értette meg miért is voltam, amilyen.

- Most akkor végre beszélhetünk rólunk? - törtem most ki én, mert kezdett elegem lenni, hogy megint én voltam a téma és hanyagolta ezt az egészet.

Hanyagolt minket, pedig már olyan sok mindenen keresztül mentünk együtt, ott voltunk egymásnak. Most pedig az az érzésem, hogy ő inkább feladná. Én pedig nem akarom, ő a legjobb barátom és mellettem a helye, szükségem van rá!

- Igen, beszéljünk - mondta fojtott hangon - Te ... szóval... te még szerelmes vagy belem? - tette fel a számára legfontosabb kérdést.

- Azt hiszem nem... vagyis úgy érzem már "csak" a legjobb barátom vagy. Nem szeretném, ha feladnád, mert úgy érzem ezt tetted... vagyis, hogy már minden fontosabb, mint hogy velem beszélj és a barátom legyél, a régi barátom. De én ehhez egyedül kevés vagyok - kezdtem szaporábban venni a levegőt - én nem fogok tudni harcolni valamiért, amit te nem akarsz.

Percekig feszülten vártam válaszát, már bárminek örültem volna, nem érdekelt, hogy azt mondja ezt most itt hagyjuk abba és felejtsük el egymást, vagy hozzuk helyre a barátságunkat. Bármit, egy nyamvadt szónak is örültem volna, de ő csak meredt maga elé, mintha el se jutott volna a tudatáig, amit mondtam neki. Kizárt, kizárt az életéből!

- Erről beszéltem - törtem meg a kínos csendet

Tulajdonképpen a hallgatást is vehetjük egyfajta válasznak, nem?  Nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki énrám. Ez egyértelművé vált. Képtelen voltam tovább egy légtérbe tartózkodni vele és az sem érdekelt, hogy még messze nem vagyunk sehol, a kórháznál meg főleg.  Szerencsére a forgalom is nekem kedvez, és épp pirosat mutat a lámpa. Nyitnám az ajtót, de Zayn benyomja a központ zárat.

- Meg vagy te húzatva? - mordul rám és testével félig felém is fordul.

- Szóval most már figyelsz rám? -kezdtem el generálni a vitát.

- Eddig is figyeltem, csak gondolkodtam.

- Jó tudni - dőltem vissza az ülésbe.

Apu már aláírta a papírjait így nem csoda, hogy nem találtam a szobájába. A fél kórházat körbejártam, az ügyeleti szobától kezdve a vizsgálóig, Anya szobáját sem hagytam. Kezdtem attól tartani, hogy hazament, hisz már más nem jutott eszembe. Tényleg azon gondolkodtam, hogy hazamegyek és el is indultam az aula felé és Apu mintha ráérzett volna épp  az igazgatóval sétált lefelé a lépcsőn és elég nagy beszélgetésbe voltak.

- Apu, kösz, hogy az egész kórházat átkajtathattam - húztam a szám, hisz az elmúlt fél órát valóban ezzel töltöttem.

- Sajnálom Kincsem, csak Richarddal meg kellett beszélnünk pár fontos dolgot. Legfőképpen Anyuval kapcsolatban.

18. Case

Sziasztok!
Gondolom észrevettétek, hogy a nyár kicsit belekavart a részek érkezésébe. Nagyon sajnálom eléggé eszeveszettre sikeredett ez a hónapom és előreláthatólag még egy ideig nem fog rendeződni. Ettől én még mindent megteszek, hogy tartsam magam a határidőkhöz.
Remélem megértitek, jó olvasást!
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Nem tudom miért halogatjuk ennyire a dolgokat, de ha tippelnem kéne akkor azt mondanám, hogy a félelem az oka. Félelem a kudarctól, a fájdalomtól, a visszautasítástól. Néha pusztán a döntéshozataltól félünk. Mert mi van, ha tévedünk? Mi van, ha helyrehozhatatlan hibát vétünk? Akármitől is félünk egy dolog tuti biztos. Hogy idővel a fájdalom, hogy nem tettünk meg valamit nagyobb, mint a félelem, hogy megtegyük."

JERRIKA

Majd én megmutatom milyen jó ez- Louis

NEM IGAZÁN TUDTAM mi is jön ez után vagyis, hogy most mi lesz.Aludni sem nagyon aludtam, inkább csak forgolódtam és kattogott az agyam, azon amit Louis mondott és, amit én tettem. Nem is értem, hogy miért csináltam. Olyan felelőtlennek és hebrencsnek éreztem magam. Nem azért mintha bárki is megtiltotta volna, hogy megcsókoljam őt, de mi jön ezután? Biztos vagyok benne, hogy nem lesz minden úgy, mint azelőtt. De én fel vagyok erre készülve? Mármint mi lesz, ha ennek is az lesz a vége, mint a Zaynnel való kapcsolatomnak? Mi van ha.... én már nem is tudom. Inkább felkeltem és a konyhába mentem. Szememmel Dani után kutattam, de pár perc után feladtam, mikor tekintetem az órára siklott. Fél tíz, már biztos elment. A mondhatni nem alvás miatt pedig eléggé elgyötörtnek éreztem magam. Visszavánszorogtam a szobámba és a lehető leggyorsabban rendbe szedtem magam. Még a ruháim közt való kutatást sem tudott annyira lekötni, mint máskor. Nem is igazán érdekelt mit veszek fel. Így magam is meglepődtem mikor a nem törődömségből egy elfogadható szett jött össze, bár nem neveztem volna díjnyertesnek, hisz csak egy fehér rövidnadrágot és egy kék spagetti pántos topot ügyeskedtem magamra. Mjad folytatva előbbi tevékenységem eldőltem a kanapén, Apu majdnem egy hete fent van és én minden nap bejárok hozzá - még akkor is, ha a lelkemre köti, hogy semmi szükség rá foglalkozzak inkább magammal - valahogy ettől jobban érzem magam.  Valaki kopogtatott igazából a nyakamat tettem volna rá, hogy Louis az, minden nap szakít rám egy kis időt. Ez pedig melegséggel töltött el és képes volt elnyomni a bennem lévő rossz érzéseket.

- Gyere - mormogtam a párnába és nem lehettem biztos benne, hogy meghallotta, de az ajtócsapódás rácáfolt.

- Szia Morcoska - huppant mellém a kanapéra én pedig lendületétől majdnem lefordultam.

- Nem is vagyok morcos - mondtam mikor sikerült felülnöm.

Mondhatjuk úgy válaszra sem méltatott csupán egy meglehetősen bugyuta arckifejezéssel ajándékozott meg. Ezután volt kegyes megszólalni és elmesélte, hogy gőzerővel gyakorolják az új dalokat és készülnek a következő turnéjukra. Rögtön kérdőre is vontam, hogy akkor mégis miért nincs ott és próbál a többiekkel. Nevetve csak annyit felelt, hogy közösen szabotálták a próbát és mind ellógtak. Kicsit nehezemre esett elhinni, hogy így van főleg, hogy Liam ilyesmibe belement. Ezen viszont nem volt sok időm agyalni, mert karon ragadott és már húzott is kifelé.

- Mégis mit csinálsz? - förmedtem rá az utcán.

- Megmutatom, hogy kapcsold ki az agyad, túl sokat gondolkodsz - forgatta szemeit.

- Már megint kezded? - álltam meg, mire ő is visszafordult.

Úgy gondolja vagyis mióta igazat adtam neki... rendben ez így nem helyes. Szóval mióta bevallotta mit érez irántam egyik buzgó céljának tartja, hogy megtanítson lazítani, mert szerinte arra szükségem van. Igazából én sokkal jobban örülnék neki, ha megbeszélnénk a kettőnk ügyét, mert vele ellentétben bennem még vannak kérdések.

- Én gondolkodni akarok, meg beszélni....

Mellette egyszerűen képtelenség befejezni akár egy mondatot is, most is mit csinál? Karon ragad és már majdnem vonszol a kocsijáig.

- LOUIS! - szóltam rá jóval erélyesebben.

- Beszállnál?

- Nem! Én beszélni akarok veled, azt akarom, hogy megbeszéljük.

Erőteljesen szuggeráltam, ezzel is nyomatékot adva mondandómnak, pár percig úgy látszott nem fogja beadni a derekát végül mégis győztem.

- Rendben, de kérlek szállj be nem szeretném, ha ránk szállnának. 

Aprót bólintottam majd beszálltam mellé a kocsiba. Mind a ketten csendben voltunk talán...talán azt vártuk, hogy a másik törje meg ezt a kimondottan kínosnak mondható csendet. Végül én szántam rá magam.

- Tudod mióta felnyitottad a szemem - mosolyodtam el egy pillanatra - számos kérdés kavarog a fejemben és emellett kicsit aggódok is, mert úgy tűnik a te részedről ez az egész le van tudva. Vagyis nem akarsz róla beszélni... pedig én úgy gondolom, azt szeretném, ha tisztáznánk a dolgokat és azt, hogy most hogyan tovább.

Most jött volna az a rész, hogy ő is megszólal vagy legalább nyökög valami mondat félét, ám semmi.

- Azért nem mondasz semmit, mert nem akarsz vagy mert nincs véleményed a dologról és hülyeségnek tartod ... - soroltam volna még tovább a lehetőségeket, de jobbját számra szorította.

Teljes testével felém fordult és arcom minden egyes négyzetcentiméterét megvizsgálta mielőtt megszólalt volna.

- Vegyél egy nagy levegőt! Nem kell semmit túlkombinálni - mondta nyugodt hangon.

Tettem, amit kért és pár ilyen légzőgyakorlat után keze eltűnt a szám elől.

- Mitől félsz? - kérdezte ugyanolyan lágyan.

Ezzel egyidőben pedig keze az én kezemre kúszott és óvatosan megszorította azt.

- Mindentől - árultam el az igazságot - Annyi mindent nem értek - ráztam kicsit fejemen, mintha ettől a dolgok a helyükre kerültek volna- Kezdve azzal, hogy miért nem vettem észre, miért nem tűnt fel? És miért én? Egészen addig, hogy attól rettegek, hogy megint ugyanaz lesz, hogy te is azt fogod tenni, mint Zayn és... és akkor mi lesz velem? - hadartam el egy szuszra mindent.

Most következett volna az a rész, hogy menthetetlenül kellemetlenül éreztem volna magam, majd dühös lettem volna, hogy csak így kikotyogtam. Hát tényleg nyitott könyvvé váltam? Én? 

- Vannak dolgok, amiket nem kell érteni csak érezni - szólalt meg épp időben - A többi kérdésedre pedig te magad fogod megtalálni a választ idővel. Csak bízz bennem!

- És akkor mi van velünk? - tettem fel újabb fontos kérdésemet.

-Azt én is szeretném tudni... - próbálta viccesre venni a dolgot- Rendben úgy gondolom még nem vagyunk hivatalosan együtt, hisz nem jelentettük ki. Így arra gondoltam végre elviszlek randizni és a mai napra elrabollak.

- Egész eddig ez volt a terved? - kérdeztem miközben ő a hátsó ülésen kutatott.

- Nem, most találtam ki, hogy mondtad. Úgyhogy a mai nap a mókáé - kurjantotta el magát és visszamászott a helyére.

Biztos vagyok benne, hogy élvezte a helyzetet, hogy ismét kétségek között hagyhatott és erről árulkodott a mosolya is, amit akárhogy próbált nem tudott elrejteni.

Az én szemem pedig akkor nőtt kétszeresére mikor leparkolt a vidámpark egyik eldugottabb pontján. Először nem hittem a szememnek, aztán eszembe jutott, hogy Tomlinsonról beszélünk így lassan rendeztem vonásaimat és kikászálódtam a kocsiból. Pár perc alatt meg is vettük a jegyeket és a tolongó tömeggel együtt lassan bejutottunk. Úgy szorítottam a fiú karját mintha az életem függött volna tőle, talán így is volt. Féltem, hogy a nagy tömegben elkeveredek, bár pár perccel később sokkal kecsegtetőbbnek találtam ezt a lehetőséget, hisz akkor talán nem kell részt vennem ezen a Louis-túrán.

- Nem szöksz meg - suttogta és kulcsolta össze ujjainkat.

Számomra kissé furcsán, idegen érzés volt, de nem mondanám kellemetlennek. Ő pedig olyan természetesen viselkedett, mintha mi sem történt volna. Első utunk az óriáskerék felé vezetett. Mikor pár lépésnyire voltunk hirtelen megtorpant.

- Ugye csak a lifttel nem vagy kibékülve?

- Nem a magassággal semmi bajom - válaszoltam burkolt kérdésére.

Így ugyanolyan lelkesedéssel rángatott tovább, míg csak be nem álltunk a sorba. Szerintem páran felismerték őt, de velem ellentétben ő nem törődött vele, mintha csak egy normális srác lenne. Engem viszont egyre jobban lekötöttek a susmogások és az infantilisebbnél infantilisebb találgatások miszerint ki vagyok én és mit keresek itt, vele.

- Nem tudom hogy bírod - mondtam mikor biztos voltam benne, hogy csak ő hallja.

- Ne is foglalkozz velük, ha elegem van én is ezt teszem.

Ezután elővett a zsebéből egy nagyobb papírzacskót és belenyúlt, markát összeszorítva húzta ki belőle, miközben a ki tudja hány éves masina elindult mi pedig elemelkedtünk a földtől.

- És most lazulunk - kezdte el mogyoróval dobálni a földön maradt embereket.

- Te mégis mit csinálsz? - néztem rá furcsán.

- Gyerünk már, úgy sem tudják, hogy mi voltunk- tett a markomba keveset, majd kihajította.

Tényleg örült és kiszámíthatatlan állapítottam meg miközben mosolyom próbáltam elfojtani, hisz amit csináltunk az nem volt helyes.

- Ezt a majdnem mosolyt már fél sikernek veszem - mondta mikor a kör véget ért és mi újra szilárd talajon álltunk.

- Hadd válasszak most én - mondtam vagyis inkább kértem mikor azon tűnődött mi is legyen a következő.

- Rendben, de kötögetni meg lövöldözni nem fogok.

- Én úgy is a dodzsemre gondoltam - vágtam közbe és indultam is a megfelelő bódé felé.

Nem csodálkoztam, hogy csúnyán alulmaradtam vagyis nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Azt terveztem, hogy majd én leszek az, aki állandóan nekimegy ezzel szembe pedig ő volt az, aki mintegy fékezőoszlopnak nézett engem. Sőt mondhatjuk úgy, hogy kissé dülöngélve mentem miután kijöttünk. Mivel egyre nagyobb lett a tömeg még pár mókásabbnak tűnő elfoglalás kipróbáltunk majd a kocsi felé vettük az irányt.

Elmondani nem tudom mennyire örültem mikor végre sikerült elkérnünk az autóig, annyira faggatózó rajongó állított meg minket, hogy nem hittem, hogy még a mai nap sikerül megszabadulnunk tőlük. Már idegesítően tudálékosak és kíváncsiak voltak, miután megkapták az aláírásukat és a fényképüket rögtön arról kezdtek kérdezősködni mit csinálunk mi itt, miért együtt jöttünk és hasonlók. Louis és természetesen én is elég kellemetlenül éreztük magunkat, ő nem mondott semmi konkrétumot, sőt inkább hárította az ilyen jellegű kérdéseket. Engem mégis kicsit szíven ütött, ilyenben még nem igazán volt részem. Mármint sosem vájkáltak még idegenek az életemben. Mikor Zaynnel együtt voltunk még nem voltak olyan híresek, mint most így akkor ebből a felhajtásból szerencsére kimaradtam és egészen eddig eszembe se jutott.

- Köszönöm ezt a szép napot - mondtam mikor már a kocsi biztonságában ültünk én pedig a hajammal próbáltam valamit kezdeni.

- Örülök, hogy ez a része tetszett és sajnálom az előbbit.

- Semmi gond - próbáltam elhitetni vele és magammal is - csak meglepett....

- És nem számítottál rá, látszott rajtad - vágott azonnal közbe - tudod néha nem érzik hol a határ, úgy érzik a rajongásuk miatt mindenről tudhatnak.

- Te már nagyon hozzászoktál - húztam a szám.

- Annyi időt adok neked, amennyit csak szeretnél. Én pedig egészen addig hárítom, amíg te úgy látod jónak.

- Köszönöm - húzódtam közelebb hozzá és leheltem egy lágy csókot ajkára.

Vagyis akartam, mert amint véget akartam vetni a kis puszinak ő menten másképp gondolkodott és heves csókcsatába hívott.

- Ilyen jutalomért bármikor és készülj vár még rád valami - került elő ismerős mosolya és a gázba taposott.

Biztos voltam benne, hogy a titkolózásnak ezt a részét élvezte a legjobban, hogy őrületbe kergethet, hogy tudja, hogy nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá. Ő pedig egyre jobban félrevezethet, így ismét csak csodálkozásba törtem ki mikor a motor röpke fél órás kemény munka után újra elhallgatott.

17. Case

"Ahhoz, hogy az első csók jó legyen jelentenie kell valamit. Azzal kell megtörténnie, akit nem tudsz kiverni a fejedből, hogy mikor az ajkaitok összeérnek egész testeddel érezd. Olyan heves és mély kell, hogy legyen, hogy ne akar többé levegőt venni. Nem szabad az első csókkal csalni, hidd el, nem érné meg, mert ha megtalálod az igazit az első csók sokat jelent."

JERRIKA

Nem teheti ezt velem állandóan-Jerrika

MEGLEHETŐSEN GYORSAN ÖSSZESZEDTÜK magunkat bár az nem állítom, hogy emberi  ábrázatunk volt, de a fiú kocsijáig minden gond nélkül eltaláltunk.

- Na hogy megy az emlékezés? - kérdezte miközben a volán mögé ült.

- Nem tudnál inkább vezetni? Apu felébredt. Hallod?

- Jól van na az előbb is hallottam - morgolódott és a gyújtásba tette a kulcsot.

- Addig megvannak a dolgok, hogy miért voltam fehérneműben -tettem még hozzá miközben én is kényelembe helyeztem magam az anyósülésen.

Annyira boldog voltam a hír hallatán, hogy még a másnaposságom sem tudott letörni. Annyira hihetetlen volt számomra, hogy Apu ébren van, hogy már nem is igazán érdekelt mi történt köztünk Louis-val az este. Igaz azt nem mondanám, hogy agyam egy eldugott pontján nem motoszkált a kérdés miszerint lefeküdtünk-e vagy sem.

- Érdekel mi történt? - húzta tovább az idegeim a fiú.

Mintha csak tudta volna mit érdekel, mintha pontosan arra ment volna ki az egész, hogy engem hozzon ki a béketűrésemből. Talán ez volt a szándéka. Talán azt akarta látni, hogy robbanok.

- Élvezed, mi? - vágtam vissza foghegyről.

- Élveztem és élvezem.

Meglehetősen kétértelmű válasza kicsit elbizonytalanított, hisz vehettük volna akár ezt egy konkrét utalásnak is. Gondolataim tükröződhettek arcomon, mert Louis arcára diadalittas mosoly került.

- Nem szexeltünk - mondta pár perc feszült csend után - Majdnem megtettük, de én elcsesztem.

- Mit értesz az alatt, hogy elcseszted? - fordultam felé kíváncsian.

- Már annál is sokkal ittasabbak voltunk, mint gondoltuk. Tudod részegen meglepően édes, hanyag és spontán tudsz lenni. Lehet erre volt szükséged - kalandozott el pár pillanatig, majd aprót rázott a fején és ismét a tárgyra tért - Elfogyasztottunk pár tequilát majd a szobád felé vettük az irányt, meglehetősen vad voltál. De tényleg! - bizonygatta - Már az ágyon voltunk,pucéran, de akkor te valami zajt hallottál ezért visszamentél a földszintre megnézni.... én pedig... szóval mire visszaértél elaludtam.

- HOGY MICSODA? - förmedtem rá.

Meglehetősen sértettnek éreztem magam -még akkor is, ha józanul sosem léptem volna át ezt a határt - de a tudat, hogy az a pár perc míg én megjártam ezt a hosszúnak egyáltalán nem nevezhető utat elég volt hozzá, hogy elaludjon bántott. Ő akarta, abban a percben valószínűleg én is akartam és mégsem volt képes megvárni. Nem nyújtottam neki elég csábítást.

- Köszönöm a fuvart - mondtam nyersen, mert feltűnt, hogy közben megérkeztünk a kórházba.

Meg sem várva a fiú válaszát kipattantam a kocsiból és szinte futottam az épületbe.

LOUIS

Tudtam, már amikor kimondtam tudtam, hogy nem kellett volna. Látszott az arcán, hogy megbántottam.

- Mekkora egy idióta vagy - vertem a fejem a kormányba.

Annyira éreztem, hogy nem kellett volna elmondanom, hisz csak mi ketten tudtunk volna róla erre ezt is elcseszem. Hasogat a fejem és még mindig a tegnapi ruha van rajtam, úgyhogy ideje lenne hazamennem és kezdenem valamit magammal. Pár percig még járattam a motort mielőtt elhajtottam volna a parkolóból. Talán arra vártam, hogy Jer visszajön? Lehetetlen, hisz ismét szörnyem megbántottam... akkor mégis miért ücsörögtem? Fogalmam sincs, mikor ez tudatosult bennem el is indultam haza.  Az úton nem sok autós lézengett, nem is igazán foglalkoztam velük túlzottan dühös voltam magamra. Mikor beálltam a garázsba még mindig ugyanolyan tanácstalan voltam, mint pár perccel ezelőtt.  Próbáltam elterelni a gondolataimat, de ebben még a srácok sem segítettek tekintve, hogy nyúzott ábrázatukra nézve ismét csak a tegnapi nap jutott eszembe.

- Minden rendben Haver? - kérdezte Harry miközben valami fájdalomcsillapító után kutatott -Jól eltűntetek tegnap... - tette még hozzá sokat sejtetően.

- Egy barom vagyok - zártam le ennyivel az egészet.

Természetesen ő ebből semmit sem értett és látszott rajta nem fogja ennyiben hagyni. Kikerültem őt és a nappaliba indultam. Niall épp a szokásos reggeli műsorát nézte miközben valószínűleg második reggelijét fogyasztotta. Nincs az a másnaposság, ami őt meggátolná ebben. 

- Jó reggelt - mondta vagyis gondolom ezt mondta.

Válaszul nyökögni akartam valami hasonlót, de egy bal ököl megakadályozott ebben. Váratlanul ért a dolog így szépen elterültem a szőnyegen. Ráztam kettőt a fejemen, hogy tudjam merre van előre és talpra evickéltem.

- Meg vagy te húzatva? - néztem az ingerült Malikra.

- Figyelmeztettelek, hogy ez lesz - sziszegte.

- Mi a fasz van? - éreztem a szokottnál is hülyébbnek magam.

- Jerrikára gondolok te nagyon gyökér. Megmondtam, hogy nem bánthatod!

- TE MONDOD? - léptem egy lépést közelebb hozzá - NEHOGY MÁR TE ÍTÉLKEZZ FELETTEM! AZT MONDOD A LEGJOBB BARÁTOD KÖZBEN SEMMIBE VESZED. SZARSZ RÁ MILYEN FÁJDALMAT OKOZOL NEKI, MERT TE BASZOTT KANOS VAGY.

- FOGD BE A POFÁD - lendítette újból a karját, de most én voltam a gyorsabb és ajándékoztam meg egy gyönyörű jobbossal.

- ELHÍVTAD A SZIVES CSAJT, HOGY JÓL MEGDÖNTSD MIKÖZBEN TUDTAD ETTŐL MENNYIRE SZARUL ÉRZI MAGÁT. ÉS PERRIE? SZÓVAL TE NEKEM NE PRÉDIKÁLJ. 

Soha nem húzott még fel ennyire, de egyszerűen már nem tudtam őt tovább hallgatni.

- BASZODJ MEG A TANÁCSAIDDAL EGYÜTT - esett nekem.

- TE BASZODJ MEG - lendítettem a kezem.

Verekedésünkre a többiek is körénkgyűltek és feltett szándékuk volt megakadályozni a még nagyobb rombolást.

- Mond eszednél vagy? - kérdeztem már valamivel nyugodtabban miközben Niall nem engedett egy lépést sem előre lépni.

- És te? - förmedt rám Harold mögül.

- Lefekszel a csajjal miközben van barátnőd? Hányni tudnék tőled, te pöcs.

- Már nincs, Perrie-vel vége van - cáfolta meg a vádakat.

- Ja ez igaz Haver - helyeselt Niall.

- Te ezt honnan tudod?

- Hát szóval... onnan hogy velem volt - ismerte be.

Oké én biztos megörlüök egy éjszakát nem töltök otthon erre Mr. Szépfiú dobja a barátnőjét ősszeszűri a levet valami pénzéhes szukával mellesleg a szende ír fiú bensőséges támaszt nyújt az exnek.

- Nekem ez sok.

Nem is értettem... meg ez a hülye miért nem akad ki? Hát én meg tudtam volna nyúzni Harryt mikor közölte, hogy együtt vannak Eleanorral ez meg áll és bárgyú képpel bámul.

- Én nem akarom megbántani Jerrikát, fontos nekem... csak... csak valahogy mindig elszúrom. És Lottie...

- A pénzedre és a hírnevedre hajt. Öregem nem látod? Egy hírnévhajhász lotyó, elájul ha meglát, ha tehetné az utcán teperne le.

- Ki vagy te, hogy így ítélkezz felettem? - hallottam meg egy igazán sértett, ám annál kellemetlenebb hangot.

A szives csaj Lali vagy hogy a frászba hívják kezdett el leballagni a lépcsőn. Csúcs ez kell még ide.

- Már megbocsájts téged ki a fene kérdezett? - förmedtem rá.

Atya ég mióta lettem én ilyen bunkó? De akkor is rossz érzésem van vele kapcsolatban.

- Rólam dumálsz még szép, hogy beleszólok.

- Megkaptad, amit akartál most mehetsz - intettem az ajtó felé.

- Menned kéne - szólt rá kórusban Harry és Liam.

Zayn úgy csinált, mintha észre se venné, hogy ott van pedig látszott rajta onnan várja a támogatást.

JERRIKA

Csak akkor hittem el igazán, hogy felébredt, mikor beléptem a szobájába , mikor láttam az arcára kiülő megkönnyebbültséget, mikor meglátott. Igen, ez volt az a pillanat, amikor elhittem, hogy felébredt. Nem törődve vele mennyire fognak hülyének nézni, vagy mit fognak rólam gondolni a kórház alkalmazottjai gyermekded módon a karjai közé vetettem magam.

- Édes kis Csillagom - szorított magához.

És itt törött el a mécses, ahogy szokták mondani az utóbbi hónap feszültsége, a sok aggódás és az előttünk álló még megannyi gond kikívánkozott és én már nem tudtam gátat szabni nekik.

- Itt vagyok. Minden rendben, együtt megoldjuk - hallottam a megnyugtató hangot és pár percig képes volt rá, hogy el is higgyem.

- Anyu... - kezdtem volna bele.

- Ő is rendben lesz, erősek vagyunk és nemsokára ez az egész csak egy rossz emlék lesz.

- Apa, nem vagyok már öt éves - töröltem meg a szemem.

- A kislányom vagy ergo ez feljogosít arra, hogy ilyeneket mondjak.

Rendben igaza volt, olyan szokásos apás módon persze. Rengeteg kérdése volt, mindent tudni akart, hogy mikor kerültek haza, engem hogy értesítettek, a fiúk betartották-e az ígéretüket egyszóval tényleg mindent. Én pedig kezdtem egy kicsit aggódni érte, túlságosan is jól festett. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit túlélt egy súlyos repülőgép szerencsétlenséget, majd azt követően a sérülései miatt hetekig kómában volt. Tartottam tőle, hogy újra kómába esik, hogy ez egy átmeneti állapot, ami határozatlan ideig tart, majd a semmiből minden rosszabb lesz, sokkal rosszabb.

- És mikor jöhetsz haza? - próbáltam elhessegetni a szörnyeteget.

- Egy hétig még biztos bent tartanak, de ha utána jók a leleteim hazamehetek.

Ahogy egyre többet beszéltünk a biztató jövőről én is egyre jobban hittem benne. És ehhez még a leletek és Dr. Berger is csak alátámasztotta. Hittem neki, hisz a kórház vezető főorvosa csak ért hozzá és mikor azt mondta Apu sérülései szépen gyógyulnak és túl van a nehezén egy kicsike szikla legördült a mellkasomról. Kicsike mivel Anyu állapota még mindig változatlan volt. 

A látogatási idő minden percét kihasználva próbáltam minél több emléket magamba szívni. Mikor beszélgettünk róla, hogy minden nap itt voltam Apa azt mondta, hogy érezte és nem merne megesküdni rá - hisz ő ilyen téren elég szkeptikus - de mintha hallotta volna, mikor hozzá beszélek. 

Miután elbúcsúztunk és konkretizáltuk, hogy másnap mikor is érkezem kifelé vettem az irányt, hogy újra egyedül voltam a gondolataim visszakanyarodtak a kora délelőtti kis párbeszédünkre Louis-val.

- Szia - köszönt valaki rám a parkolóban.

A hang hallatára azonnal felkaptam a fejem és kit látnak szemeim, hát az épp imént emelgetett személy állt kocsija végében. Hogy újra láttam ismét düh fogott el, hisz ismét csak ugyanarra jutottam, mint pár órája.

- Hello - mondtam és kikerültem.

Ő viszont a nyomomba eredt és az egyik gyalogátkelőnél utol is ért, majd elém állva szorított sarokba.

- Beszélni szeretnék veled.

- Ez az érzés viszont nem kölcsönös - zártam le, majd felnéztem arcára.

Az utcai lámpák halovány fénye elegendő volt hozzá, hogy lássam a jobb szeme alatti véraláfutást és felszakadt száját.

- Te verekedtél? - hűltem el.

- Igen... volt egy kis összetűzésünk Zaynnel. 

- Sajnálom, nem akartam, hogy miattam összevesszetek.

- Honnan... vagyis mi van ha nem is rólad volt szó?

- Ugyan kérlek... Zaynnek mindig is ez volt a heppje, mikor még csak barátok voltunk mindig kombinált és ezekbe a kis kitalálmányokba eléggé bele tudta lovalni magát. Számos fiú ismerősömmel "beszélgetett" el így pedig megakadályozta, hogy bármi komolyabb is kialakuljon. Azt hittem már leszokott róla...

- Ő is hülye volt... tudod elmondtam, hogy szerintem magába kéne néznie.

- Akkor én most megyek - próbáltam ellépni, de velem együtt mozdult és a karomat is elkapta olyan biztos, ami biztos alapon.

- Bocsánatot szeretnék kérni, ismét. Tudod Zaynnek igaza volt egy kicsit. Mindig megbántalak, pedig sosincs szándékomban és emiatt elég kellemetlen szituációk alakulnak ki. Mint a ma reggeli is, mikor kimondtam már tudtam nem kellett volna... végülis hazudhattam is volna, de képtelen voltam. Nem azért  nem szexeltünk, mert nem akartam vagy mert úgy gondolom te nem vagy elég kívánatos vagy hasonlók - kikerekedett szemekkel néztem rá, hisz biztos voltam benne nem mondtam ki hangosan miért is bántott meg - egyszerűen csak nem akartam, hogy  egy hülye buli utáni kefélés legyen. Azt akarom, hogy jelentsen is valamit!- vett egy mély levegőt és közelebb lépett- Tudod úgy gondolom te igazán jó megfigyelő vagy, nagyon hamar észreveszel dolgokat, de bizonyos dolgok még akkor sem állnak össze mikor megvan az összes darab. Szeretlek, érted? Tudni akarom mi jár a fejedben mikor úgy magad elé révedsz? Kíváncsi vagyok miért rejted el a világ elől az igazi arcod, hogy miért nem hagyod, hogy ők is lássák azt, amit én? Hogy te csodálatos vagy és lenyűgöző és egyáltalán nem vagy hideg és távolságtartó. Hogy én azóta meg akarlak csókolni, mióta beragadtunk abba a liftbe és azt szeretném, ha rám is úgy gondolnál, mint Zaynre. Én azt szeretném, hogy neked én legyek az a fiú. És tudom, hogy én is jelentek neked valamit, hisz megnyíltál előttem és közel engedtél magadhoz... Csak tudod én ezt már képtelen vagyok....

Bámulatos volt, hogy mennyit tud beszélni, és hogy miközben beszél mennyire a hatása alá tudok kerülni, Ennyi idő alatt így kiismert? Én azt hittem csak megsajnált.... és itt mondja és mondja olyan beleéléssel, hogy nem tudok nem mosolyogni és nem tudom nem magamat szídni, amiért ezt eddig nem vettem észre.

Kezemet szájára nyomtam, amitől annyira megilletődött, hogy a heves gesztikulálást is abbahagyta.

- Engedsz engem is szóhoz jutni? - kérdeztem miközben kezem még mindig a száján volt.

Lomhán bólintott kettőt, mire kezemet testem mellé ejtettem és egy lépést közelebb léptem hozzá.

- Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem - mondtam és válaszát meg sem várva megcsókoltam.