9. Case

Sziasztok! És igen még időben vagyok, hétfő van :) Itt a fejezet és annyit árulok el csak most kezdenek felpörögni az események. Nagyon őrülök, hogy már ilyen sokan vagytok és az előző fejezethez kapott négy kommentnek is. 
Most se fogjátok vissza magatokat!
Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

" Valójában búcsúzkodni nehéz. Néha lehetetlen. Nem tudod elfojtani a veszteség érzését soha, ami keserédessé teszi a dolgokat. Azok az apróságok, amiket magunk mögött hagyunk. Kis emlékeztetők  egy életre szóló emlékek, fényképek, csecsebecsék. Amik ránk emlékeztetnek, ha mi már nem vagyunk többé."

JERRIKA

Mikor ránéztem azonnal tudtam, hogy baj van- Zayn

ZAYN ÉRTETLENKEDÉSE UTÁN meg persze miután tisztáztuk, hogy megint ő volt az aki túlkombinálta a dolgokat az este további része nyugalomban telt. Vagyis hát amennyire nyugalomban telhet velük. Perrie-vel próbáltuk uralni a helyzetet. Mondhatjuk úgy nem igazán ment. Már éjféltájra járhatott mikor megpróbáltam rávenni a srácokat, hogy talán ideje lenne menniük, de nem értették a célzást. Bújócskázni majd fogócskázni kezdtek én pedig azt sem tudtam hova kapjam a fejem. Teljesen kikeltek magukból, úgy viselkedtek, mint két óvodás.  Azon csodálkozom, hogy a nagy hangzavarban meghallottam a telefont. Felpattantam a fotelből és a földön lévő párnák és chipses zacskók között szlalomozva elértem a telefonig.

- Haló, tessék? Evigan lakás, Jerrika vagyok - mondtam automatikusan.

- Jó estét kívánok  Dr. Andrews vagyok és elnézést a kései zavarásért, de fontos dologról lenne szó.

- Hallgatom doktor úr - feleltem miközben nyeltem egy nagyot.

- Sajnálom, hogy rossz hírrel kell szolgálnom, de a a  szüleit és a kollégáit szállító gép a napokban lezuhant.

- TESSÉK? - kérdeztem vissza a kelleténél kicsit hangosabban.

- A gép roncsait az Arizona állam határán lévő erdőben találták meg...

- És.. és a szüleim hogy vannak? - vágtam szavába akadozva.

- Kimentették őket, de állapotuk válságos. Egy különgép két nap múlva szállítják őket vissza Angliába.

Nem tudtam tovább figyelni rá remegő kezeim közül kiesett a telefonkagyló és szaggatott levegővételem csak rontott amúgy sem fényes állapotomon. A hangos csörömpölésre Perrie rögtön megjelent és a telefon után nyúlt.

- Haló?- szólt bele bizonytalanul - Igen, itt van - fordult egy kicsit felém.

Tovább lépkedtem az étkezőasztal felé, mert úgy éreztem meg kell valamiben kapaszkodnom, ha nem akarok összeesni. Mikor kezem a vastag falapra siklott a kelleténél erősebben markoltam bele. Úgy éreztem minden forog körülöttem és húz a fejem. Már arra sem tudtam koncentrálni, hogy Pez mit mond az orvosnak csak a torkomban egyre növekvő gombócra tudtam figyelni. Nem akartam elhinni, hogy amit az imént mondtak nekem az igaz, képtelen voltam felfogni. Egész testemben remegtem így szinte szívrohamot kaptam mikor valaki a vállamhoz ért. Kissé felé fordítottam arcom és Perrie állt mellettem felém nyújtva karját. Rátámaszkodva lassan indultunk meg vissza a nappaliba. Mikor a fiúk megpillantottak minket azonnal lefagytak és kőszoborként meredtek ránk.  Árgus szemmel figyelték amíg elsétáltam a a kanapéig és leülök a közepére.

- Jerrika, mi történt? - térdelt Zayn azonnal elém és arcomat fürkészte.

Szótlanságom csak őt is kezdte kiborítani, nem is beszélve Louis-ról, aki jobb oldalamon foglalt helyet.

- Kérlek mondj valamit - szólalt meg Louis is.

Mikor rájöttek feleslegesen faggatnak egy emberként fordultak Perrie felé.

- Nem tudom, hogy nekem ezt el kéne-e mondanom - tűnődött.

- Perrie, ne most kezd ezt! - horkant fel Zayn.

- Az előbb hívták Arizonából, a szülei gépe lezuhant. Jól érezte, hogy valami baj van - osztotta meg a két sráccal.

Igaz hangja nem volt több erőtlen suttogásnál nekem minden egyes szó tűként fúródott elmémbe. Ezzel csak még inkább alátámasztva gyanúmat, hogy az iménti telefonbeszélgetés nem álom volt.

ZAYN

Legalább fél órája csak meredten bámul maga elé, és ezzel kezd engem is megijeszteni. Sosem láttam még ilyennek és, ami még rosszabb nem tudom mit kéne tennem. A legjobb barátom én mégsem tudok segíteni neki.

- Mi lenne, ha szólnánk a többieknek? - fordultam a szobában állókhoz annak reményében, hogy egy kis biztatást kapok.

- És mit mondanál nekik? - horkan fel Lou.

Ő mióta lett ilyen cinikus? Most azt kellett volna mondania, hogy miért ne szólnánk nekik? Erre ő szinte leordítja a fejem.

- Pez?

Nagyon reménykedtem benne, hogy ő azért nem ordítja le a fejem, vagy legalább előáll valami használhatóbb ötlettel

- Hát felőlem szólhatunk, de nem tudom mivel lennénk tőle előrébb - állt ő is Louis pártjára. 

Remek nézzenek, mind a ketten hülyének. Kezd egyre inkább elegem lenni belőlük.  Leültem Jer mellé és figyelni kezdtem. Tényleg olyan volt, mint egy szobor már az is ijesztő volt, hogy milyen keveset pislog. Lehet sokkot kapott? Szerintem akkor is kéne Liam, ő okos. Végül megelégeltem és elővettem a mobilom gyorsan írtam egy üzenetet a fiúknak, hogy amilyen gyorsan csak tudnak jöjjenek ide. A lényeget is leírtam, mert úgy gondoltam, ha még sokszor ismételjük el Jer előtt teljesen ki fog készülni.  Miután elküldtem az sms-t Perrie ismét olyan fejjel nézett rám, mint egy idiótára. Mostanában egyre többször teszi, pedig pontosan tudja mennyire ki tud készíteni vele.

- Amíg nincs jobb ötletetek ne nézzetek így - morogtam.

Idegesen doboltam ujjaimmal, próbáltam valamivel felkelteni a Törpe figyelmét, még annak is örültem volna, ha leordítja a fejem, de még csak arcizma sem rándult.  Már tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy valami komoly baja esett. Mikor a csengő megszólalt mind a hárman egyszerre ugrottunk fel, végül Louis volt a leggyorsabb és beengedte a maradék három bandatársunkat. Látszott arcukon, hogy pár perccel ezelőtt még az ágyukat nyomták, szerintem ez az oka, amiért Harryn nem volt cipő, Niall-on pedig póló. Ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet elnevettem volna magam és gondolom ők is mikor végignéztek egymáson és magukon. Ám mikor tekintetük az összetört lányra siklott azonnal komor maszk jelent meg arcukon. Harry pár perc alatt a kanapé előtt guggolt, pár percig némán fixírozta a lányt. Majd hirtelen két lapát kezét vállaira tette és örült módjára rázogatni kezdte.

- Te retardált idióta mit csinálsz? - lökte arrébb Niall majd egy már eléggé viseltes pizzaszeletet tolt Jer képébe.

- Csak éhes - vigyorgott.

Oké, ezek tényleg idióták jöttem már rá ki tudja hányadszorra. Lehet mégiscsak felesleges volt őket idehívni. Nem, hogy segítenének csak tönkretesznek mindent.

- Talán hagyjátok egy kicsit békén - mondta Payne miközben elnyomott egy ásítást. 

JERRIKA

Nem értettem miért csődítették ide a többieket is nem volt szükségem még több fürkésző szempárra. Harry random mutatványától pedig csak annyival lettem előrébb, hogy még szédültem is. Megpróbáltam felállni, de gyorsan vissza is huppantam. A pontosan a lábam előtt elterülő Niall-Harry páros épp valami extrém sportot műveltek azért a kihűlt pizzaszeletért. Körülöttem úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lettem volna.

- Szerintem nem kéne most egyedül hagynunk - mondta a Harry hátán helyet foglaló Nialler. 

- Egyáltalán mikor jönnek haza? - kérdezte suttogva Liam, mintha attól félt volna, hogyha meghallom még inkább kiakadok.

Hát sajnos nem volt elég halk, így minden egyes szavát értettem. Ráadásul nem hiszem, hogy ennél is rosszabbul lehetnék.

- Azt mondták két nap múlva - mondta Perrie.

Még susmorogtak pár percig néhányszor rám sandítottak, majd tovább folytatták a társalgásukat. Én csak eldőltem a kanapén, felhúztam a térdeimet és összeszorítottam a szemem.  Nem sokkal később léptek zaja csapta meg a fülem, szöszmötölések majd ajtó csapódás. 

- Jerrika, élsz még? - hallottam meg Louis suttogását meg idióta kérdésével együtt.

Azonnal kipattantak a szemeim, amitől ő is és én is megijedtünk.Én azért, mert arca túl közel volt, ő meg gondolom azért, mert nem számított rá, hogy kinyitottam a szemem. De ezen miért lepődik meg? Mindegy a lényeg az, hogy szépen a seggére esett.

- Nem fogsz megszólalni? - kérdezte mikor feltápászkodott.

Pár percig szuggerált, majd mikor rájött, hogy a válasz valószínűleg nem tovább folytatta.

- Akkor legalább a fejedet rázd, mert ez így kikészít - torzult el arca - Rendben? - nézett rám ismét.

Mivel nem akartam még őt is foglalkoztatni aprót bólintottam az ő arcára pedig halvány mosoly húzódott.

- Elég későre jár szerintem kéne aludnunk egy kicsit.

Erre csak nagy szemekkel meredtem rá, hisz ez egy elég félreérthető mondat.

- Vagyis, hogy... izé... én nem azt. Vagyis persze, hogy miért ne. De én nem arra céloztam, hogy mi együtt - kezdett heves mutogatásba - szóval ne érts félre.  Szóval én szívesen, de én úgy érzem, hogy ez így most - beszélt össze-vissza - Bassza meg - csapta homlokon magát - Külön- külön - hangsúlyozta.

Bevallom elég mulatságos volt, hogy így bajba keverte saját magát. Bólintottam egyet majd felálltam és vele az oldalamon elindultam az emeletre.

Szűk, sötét helység. A lábamat sem tudom kinyújtani, mert előttem már valami kemény tárgy van. Hirtelen kigyúlnak a fények én pedig gyorsan körbenézek. Egy repülőgép belsejében vagyok. Forgattam jobbra-balra a fejem és előttem két sorral  megpillantottam a szüleimet, ahogy vidáman integetnek nekem. Volt valami abszurd az egész helyzetben mégis viszonoztam a gesztusukat. Majd magam mellett az izgő-mozgó Dr. Andrea Morts terelte el a figyelmem. Ő volt az a rezidens, aki mindig mindenhol ott akart lenni. Mindenről tudnia kellett, egyszóval minden lében kanál. Már ecsetelni kezdte mi lesz az elkövetkező órákban. Szerencsére a motor hangos zúgása elnyomta hangját. A gépmadár elindult a kifutó pályán és könnyed mozdulattal felemelkedett. Minden olyan simán ment, mint ahogy az emberek képzelik. A pilóta bemondta, hogy nagyjából negyed óra múlva megkezdjük a leszállást. Kifújtam a bent tartott levegőt és mosolyogva kémleltem végig az utasteret. A következő percben a gép dobálni kezdett és eszeveszett süllyedés következett. Úgy éreztem menten rosszul leszek, de ezután pörögni kezdett a tengelyed körül, dugóhúzó vagy mi.  Voltak, akik pánikolni kezdtek és voltak, akik azt szajkózták minden rendbe lesz. Fejem állandóan a szék támlájának verődött ettől már szédülni is kezdtem. Az ablakon kilesve láttam az alattunk elterülő erdőt. ami vészesen közel volt. A következő percben pedig még eddig sosem érzett fájdalom járta át az egész testem és szó szerint belelapultam az előttem lévő ülés hátoldalába.

Keserves jajveszékelés, kerozin és füst szag. Lassan kinyitottam a szemem és a koszos és véres kezem kúszott a látóterembe. Óvatosan megmozdítottam az ujjam, majd ezt követte a jobb és bal kezem és karom. Miután megnyugodtam, hogy minden végtagom mozog a következő lépés az volt, hogy álljak fel. Remegő térddel kapaszkodtam meg az első közelembe akadó tárgyba, ami a repülőgép szárnya volt. Bizonytalanul tettem előre pár lépést, hogy fel tudjam mérni a helyzetet. Körülöttem sérültek, földön kúszó emberek, vér, siralom és halál.  Pár centivel mellettem pedig szüleim élettelen teste.

Annyira kétségbe estem, hogy akkorát sikítottam, hogy még az ágyról is leestem. Tudom, hogy csak egy álom volt, de annyira valóságos és hátborzongató. Összekuporodva zokogtam a szobám közepén. Hirtelen kivágódott a szobám ajtaja mire ismét sikítottam egy hatalmasat.  Az árny két nagyobb lépéssel már mellettem is volt.

- Jerrika, semmi baj csak egy rossz álom volt - mondta Louis álmoskás, rekedtes hangon.

Én csak a fejemet ráztam, majd karjai közé kúsztam. Szorosan ölelt magához miközben hátamat simogatta és fülembe súgta, hogy csak egy álom volt. Görcsösen kapaszkodtam pólójába és könnyeim vállát áztatták.

- A gép... és... és ... én .... és a szüleim - dadogtam - és... és.. meghaltak - zokogtam újra.

- Nem! Semmi ilyesmi nem történt, te itt vagy és a szüleid is nemsokára itt lesznek. Meg fognak gyógyulni, hallod? - fogta két keze közé arcom - Meg fognak gyógyulni!

Óvatosan felálltunk, kezei közé kapott és velem együtt visszadőlt az ágyra. Mikor magamra akart hagyni szinte már mániákusként kaptam karja után így visszamászott mellém. Közelebb húzva magához mind a kettőnket betakart és egy lágy dallamot kezdett dúdolni.

- Minden rendbe lesz, én itt vagyok - súgta a fülembe.

Nem válaszoltam semmit csak még közelebb bújtam hozzá, Louis fejét hajamba hajtotta lágy puszit nyomott rá majd ismét dúdolni kezdett.

8. Case

Sziasztok!
Hát elég sok mesélni valóm is van. Először is köszönöm a két kritikát valamint a blogajánlót Miss Sunshine-nak.  És hát elég szomorú vagyok, hogy ismét csak két komment érkezett remélem most túlszárnyaljátok.
Másodszor pedig szeretném nektek megmutatni az új blogom, amire tegnap felkerült a trailer is. Oda is várom a véleményeket.
Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Ijesztő lehet rájönni, hogy tévedtél valamivel kapcsolatban, de nem szabad félni meggondolni magunkat, hogy elfogadjuk másként a dolgokat. Tudni, hogy már sosem lesz semmi a régi, jobb lesz vagy rosszabb. Fel kell adnunk azt, amiben eddig hittünk. Ha elfogadjuk a dolgok állását és nem azt, amiben hittünk megtaláljuk a helyünket."

JERRIKA

Mindennek eljön az ideje és
ezt el kell fogadnunk- Eleanor

LOUIS TEGNAPI MEGNYILVÁNULÁSAIT megint nem nagyon tudtam hova tenni. Bár igaz alapjában máshogy is viselkedett velem és pont ezt szerettem volna elkerülni. Azt, hogy sajnáljon. Sosem bírtam az ilyen szituációkat. Erre pont a kellős közepébe kerültem. Konkrétan nem hagyott addig békén míg nem táncoltam vele. Bár be kell valljam valamivel jobban táncol, mint Zayn, de sokkal idegesítőbb. Állandóan szóval tartott és kérdezgetett minden őrültséget össze-vissza. Onnantól kezdve, hogy mit csináltam délelőtt egészen addig, hogy mit reggeliztem. Most komolyan

mit érdekli őt? A lényeg, hogy kikészített vele.

Most épp a kórházban vagyok és próbálok valami információt kicsikarni a dolgozókból. Gondoltam ők mégis jobban értesültek, mint én hisz tudtommal több sebész is utazott még a szüleimmel. Azt mondták utánanéznek a dolgoknak. Nem igazán tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem, mert nem tudom, hogy azért néznek utána, mert ők sem tudnak semmit vagy épp ellenkezőleg. Fel s alá járkáltam a folyosón miközben percenként a falon függő órára pillantottam.  Nagyot ugrottam mikor meghallottam telefonom hangját, ijedten kutakodtam utána annak reményében, hogy esetleg a szüleim hívtak. A képernyőn villogó szám nem volt ismerős így némi tétovázás után emeltem a fülemhez.

- Igen?

- Jerrika, te vagy az? Eleanor vagyok.

- Oh... szia El. Mi újság? Miért kerestél? - fújtam ki a bent tartott levegőt.

- Csak arra gondoltam hogy esetleg ma megejthetnénk azt a kávézást - hallani lehetett hangjából, hogy nincs minden rendben.

- Jól vagy? - adtam hangot aggodalmamnak.

- Majd inkább személyesen mesélném el. Nem igazán telefontéma.

- Rendben akkor mikor és hol?

- Nekem még kell legalább egy óra míg elintézek mindent a suliban. Ha az úgy jó neked akkor másfél óra múlva a Baker Street és az Oxford sarkán lévő kávézó?

- Tökéletes- vágtam rá azonnal.

Még egyeztettünk pár dolgot, majd bontottuk a vonalat. Ismét a nővérpulthoz léptem, hátha már sikerült kideríteniük valamit. Mikor már csak alig pár méter volt, hogy odaérjek Rose, az ügyeletes nővér csak nemlegesen ingatta a fejét.

- Sajnálom kedveském nem mondtak semmit - mondta mikor már a pult peremébe kapaszkodtam.

- Nem értem miért nem tudnak semmit- morogtam az orrom alatt.

- Amint megtudunk valamit szólok - próbált biztatni.

Szomorúan bólintottam, majd megköszöntem a segítséget - bár nem igazán volt mit - és kifelé vettem az irányt.  Elmerengtem  a sürgősségi szoba láttán. Magamban már számoltam a napokat mikor én is azt mondhatom erre a helyre, hogy a munkahelyem. Mikor minden reggel ide kell jönnöm sebeket kötnöm, műtéteken asszisztálnom. Még a gondolatba is beleborzongtam. Alig várom. Mosolyogva léptem ki a kórház előtti kis parkba és éreztem, ahogy a nap egyre erősebb sugarai a bőrömet simogatják. Annyira örültem a hirtelen jött jó időnek, hogy jó pár percig csak szoborként álltam ott.

- Uram isten elkések - kaptam észbe és rohanni kezdtem az első közelembe lévő megálló felé.

Pár perc toporgás után meg is érkezett a busz, amire sietve pattantam fel. Miután nagy nehezen felpasszíroztam magam az amúgy is zsúfolt járműre kezdetét vette a húsz perces zötykölődés. Az első három megálló után már egyszerűen elfogyott a türelmem és úgy morgolódtam, mint egy zsémbes öregember. Szerintem már mindenki nagyon örült neki, mikor végre valahára leszálltam arról a járműről. Kicsit késve értem oda a megbeszélt helyre így gondoltam El már biztos bent van. Bementem a hangulatos kis kávézóba és a nagy tumultusban az ismerős alakot kezdtem kémlelni. Már forogtam körbe, mint egy búgócsiga mégsem láttam őt. Végül megkegyelmezett nekem felállt székéről és a biztonság kedvvért még intett is. Arcán hatalmas mosoly volt, ami arra engedett következtetni, hogy már jóval korábban észrevett csak mulatságosnak találta műsorom. Mikor mellé értem szívélyesen üdvözölt, majd elém tolt egy adag kávét. Kicsit értetlenül néztem rá, mire azonnal magyarázkodásba kezdett.

- Gondoltam a sok mesélnivalóm mellé szükséged lesz rá - válaszolt jókedvűen.

- Mi ez a határtalan jókedv?

- Ennyire látszik?

- Csak az nem látja, aki nem néz rád - vágtam vissza- Szóval?

- Szakítottunk Louis-val - mondta egyszerűen.

Engem pedig annyira lesokkolt a mondat hogy látványosan félrenyeltem.

- És ezért vagy ilyen boldog? - kérdeztem két köhögés között - Nem szomorúnak kéne lenned vagy valami hasonló?

- Az az igazság, hogy örülök neki, hogy végre kimondtuk. Tudod meséltem neked, hogy már nem igazán mentek jól a dolgaink és csak húztuk-halasztottuk az elkerülhetetlent. Nem voltunk boldogok és így még a régi, szép emlékeinket is megkeserítettük. Tegnap mikor láttalak titeket táncolni akkor döntöttem el, hogy ki kell mondanunk, hogy mind a ketten újra boldogok lehessünk...

- MICSODA? - vágtam közbe talán a kelleténél egy kicsit hangosabban - Ti miattam szakítottatok? El, én nem érzek semmit Louis iránt, már mint semmi olyat. Egyszerűen csak az idegeimre megy - kezdtem azonnal mentegetőzésbe.

Reakciómat látva mosolya csak még szélesebb lett, majd kortyolt párat az előtte lévő italból és folytatta mondandóját.

- Tudom, hogy még Zayn iránt érzel valamit - erre már tényleg teljesen elképedtem, mert biztos voltam benne, hogy neki ezt nem említettem - Lou mesélte tegnap. Olyan furcsa volt az egész, este mikor már mindenki elment, mi leültünk és megbeszéltünk mindent. Miután kimondtuk, hogy szakítottunk nem volt az a szokásos akkor most mit kezdjünk a másikkal, sokkal inkább olyan baráti volt az egész.

- És a baráti susmusotok kellős közepén engem kell kitárgyalnotok? - fortyogtam, mert úgy gondolom ez egyáltalán nem fair.

Ez az én titkom, erre már csak a The Sun magazinba kéne leadni arra az esetre, ha eddig még nem tudta volna meg mindenki.

- Tulajdonképpen mindenről beszélgettünk és igen ebbe te is beletartozol.

- Nem tudom erre mit mondjak, mármint mi olyat, amivel nem foglak téged megbántani. Louis-ra ez már nem vonatkozik, majd jól beolvasok neki, mikor újra találkozunk. Egyszer árulok el neki valami személyeset és három nap sem kell már pletykálkodni kezd.

- Kérlek ne haragudj rá! Csak tanácsot szeretett volna kérni, hogy hogyan tudna neked segíteni.

- Nekem nem kell a segítsége! - förmedtem rá.

- Túlságosan is elutasító vagy vele, szerintem adj neki egy esélyt. Abba még senki sem halt bele, nem de?

- Borzalmas és idegsítő vagy. Miért vigyorogsz folyton? Csak nem valami pasi van a képben?

Próbáltam átvenni az irányítást a beszélgetés felett, hisz már tényleg kezdett elegem lenni ebből az egészből. Liam, most meg Eleanor jön ezzel a teljesen fatális hülyeséggel. Ám úgy tűnik utolsó mondatom célba talált, mert a velem szemben helyet foglaló lány azonnal fülig pirult.

- Ohohó, tudok én valamit - húztam elégedett mosolyra szám - Szóval gyerünk elő a farbával! - ösztönöztem beszédre.

- Még nem történt semmi, hisz eddig Louis-val voltam és ezt mégsem tehetem meg vele. Majd a héten fogunk találkozni és majd meglátjuk mi lesz - mondtam miközben állandóan kanalát babrálta.

- Igazán kíváncsivá tettél.

Ezután természetesen ő próbálta terelni a témát, aminek az eredménye az lett, hogy kitaláltuk, hogy amilyen hamar csak lehet össze kéne hoznunk egy olyan ereszd el a hajam féle bulit.

A napok hihetetlenül gyorsan teltek az én aggodalmam pedig ezzel arányosan nőtt. Azóta sem tudtam utolérni a szüleimet és senki mást sem, akik velük utaztak. A hétre letudtam minden dolgom, mármint fotózás ügyileg így már csak a vizsgáim eredményei vannak vissza. Ebben a pár napban nem igazán találkoztam senkivel az előrehozott vizsgáimra koncentráltam és ezzel együtt a tanulásra. Most is szellemként sétálok fel-alá a kihalt lakásban és nem tudom mit kezdjek magammal. Már odáig fajult az egész, hogy kitakarítottam és titkon még az is felvetődött bennem, hogy főzhetnék valamit. Aztán arra jutottam ez azért még odébb van. Mikor csengettek hirtelen nem is igen tudtam hova tenni, hogy mi is ez a hang. A megvilágosodás után pedig szinte örült módjára rohantam az ajtó felé és téptem fel. Nem igazán tudom kit vártam, kire számítottam, de szinte már meg sem lepődtem, hogy Zayn és Louis néz velem farkasszemet.

- Aggódtunk! - mondták ki egyszerre, majd beljebb léptek.

Én csak szemforgatva néztem végig, ahogy kényelembe helyezik magukat.

- Mégis miért? Nincs semmi bajon, élek és virulok - válaszoltam szarkasztikusan.

- Mert eltűntél.

- Zaynee, ne kezd ezt. Fél évig nem láttuk egymást most pedig be kell számolnom minden egyes lépésemről?

- Nem erről van szó. Csupán szeretlek és ezért szeretnélek biztonságban tudni - lépett elém.

- Nincs semmi bajom - ismételtem.

- Nem hiszek neked. Látom rajtad, látom, hogy valami bánt - tanulmányozta arcomat.

Megpróbáltam elfordítani arcomat, vagy elmenekülni kutató pillantása elől, de esélytelen volt.

- Minden rendben van velük - állította olyan magabiztossággal, hogy egy percig én is elhittem.

Majd mikor a valóság ismét beférkőzött tudatom legmélyére makacsul rázni kezdtem a fejem.

- Nem. Tudom, hogy valami történt. Egyszerűen csak érzem - suttogtam.

Azonnal karjai közé zárt, mintha tudta volna, hogy erre van szükségem. Bár akár tudhatta is, hisz régebben mondtam neki párszor, hogy mennyire megnyugtat és milyen biztonságban érzem magam a karjai között.

- Én mindig itt leszek neked - súgta a fülembe - Ezt sose feledd!

Pár percig szótlanul ácsorogtunk a szoba közepén, ami meglehetősen furcsa volt. Főleg, hogy itt van Tomlinson is akinek egyetlen kötekedő megjegyzése se volt eddig. nem is tudom, hogy bírja. Rendben ez most nem volt szép tőlem. 

- Figyelj Törpike sajnos most van egy kis dolgom, de sietek és jövök vissza - hadarta el egy szuszra.

- Rendben, de miattam nem kell kapkodnod. Nem fogom magamra gyújtani a házat.

- Ó ismerlek már jól - villantotta rám kissé perverz mosolyát - de Lou addig felügyel rád - nevette el a végét.

Nekem időm sem volt reagálni, mert felkapta bőrkabátját és már el is rohant.

- Huh... nehogy válaszolni tudjak - morogtam az orrom alatt.

Nem voltam elég halk, mert Louis halk kuncogással díjazta. Lassan felé fordultam és mintha megérezte volna, hogy őt nézem azonnal felkapta fejét és zsebébe rejtett telefonját.

- Jobban vagy? - kérdezte szinte azonnal.

Nem voltam benne biztos, hogy magabiztosan rá tudnám vágni, hogy igen így  maradtam a hanyag vállrándításnál.

- És te?

Látszott arcán kérdésem meglepte és először nem is igen tudta hova tenni. Majd gondolom eszébe jutott az Eleanorral történt szakításuk.

- Sokkal jobban -felelte mosolyogva.

Nekem erre csak egy torz fintor volt a válaszom. Egyszerűen nem értem ezeket az embereket együtt voltak elromlott és még sanyargatták magukat és egymást? Mind a kettőjük arcán felhőtlen boldogságot látok mikor a szakításukról kérdezem őket. Képtelenség.

- Ez mi volt? - bökte meg egyik ujjával arcom.

- A reakcióm arra, amit ti műveltek.

A szakítás gondolatára önkéntelenül is felrémlett bennem, hogy mi történt mikor mi mondtuk ki Zaynnel, hogy vége. Teljesen más volt az egész. Csak álltunk egymással szemben az öltözőben és borzasztóan kellemetlenül éreztük magunkat. Engem a sírás kerülgetett mégsem akartam utat engedni neki.  A fiú szeretett volna segíteni, megvigasztalni, de nem lehetett biztos benne, hogy egy egyszerű baráti tettére hogy reagálnék, reagálnánk. Ha más fiúról lett volna szó biztos Zayn lett volna az első, akit felkeresek és elsírom neki bánatom. Ő minden erejét latba vetette volna, hogy jobb kedvre derítsen miközben azt mondogatta volna, hogy megkeserüli az a fiú, aki ezt tette velem. De ebben az esetben ő volt az a fiú.

Aprókat ráztam a fejemen, hogy kiűzzem belőle ezeket a kellemetlen emlékeket.  Louis mosolyogva figyelte reakcióm, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépett puszit nyomott a homlokomra majd a konyha felé vette az irányt. Én kicsit kábán meredtem a fiúra és próbáltam felfogni ez mégis mi a frászkarika volt.

- Te Jer nincs semmi kajád? - zökkentett ki a hangja.

- Nem igen.

- Akkor mégis mit ettél? - dugta ki a fejét az ajtón.

Elég vicces látványt nyújtott és akárhogy próbáltam nem tudtam elrejteni mosolyom, de úgy láttam ez őt nem igazán zavarja.

- Fényevő lettem - tártam szét a kezem.

- Ha ez Niall hallaná azt mondaná...

- HOGY NEM VAGY TE NÖVÉNY - fejeztük be együtt.

- Pontosan! - bólogatott hevesen - Na, de komolyan Louis bácsinak kell összeütni valamit? - kezdte el dörzsölgetni kezeit.

- Mond Louis tudsz te főzni? - kérdeztem félénken.

- Nem igazán. A múltkor is majdnem felgyújtottam a konyhát, pedig csak sajtos makarónit akartam csinálni.

- Akkor mi lenne, ha rendelnénk inkább valamit - próbáltam célozgatni.

- Pizza? - kérdezte csillogó szemekkel.

- Nekem jó - egyeztem bele.

A fiú lelkesen kotorta is elő a telefonját és pötyögte be a számot, én addig a kanapéhoz sétáltam és minden gondolkodás nélkül beledőltem. 

- Fél óra és itt lesz - mondta Lou miközben szorosan mellém telepedett.

- Szerinted minden rendben van Zaynnel? - fordultam felé.

- Miért ne lenne? - kérdezte értetlen arckifejezéssel.

- Hát, mert olyan fura volt nekem, mintha valami nem stimmelne vele. 

- Aggódik érted. Ennyi.

- Remélem.

Ezután nem igazán szóltunk egymáshoz csak bőszen fixíroztuk az ajtót. Nos, egészen addig fajult ez az egész míg el nem aludtunk. Hangos csattanásra riadtam fel, aminek következtében leestem a kanapéról és a hetven kiló környékén lévő fiú pedig pontosan rám.

- Ti meg mi a fészkes fenét csináltok? - kérdezte idegesen Bradford Bad Boi.

- Fuldoklok - motyogtam Louis mellkasába.

- Fekszem - jött a másik válasz. 

De semmi reakció nem jött, így végre valahára Tomlinson rászánta magát és felállt így én ismét kaptam levegőt. Mikor már a helyzet magaslatán voltam kíváncsian méregettem a velem szemben fújtató Zaynt kinek jobb kezében a pizzánk pihent. Bal oldalán pedig Perrie mosolygós alakja magasodott.

7. Case

Sziasztok Kedveskék!
Tudom, hogy az előző héten kellett volna, hogy feltegyem, de annyi minden összejött, hogy képtelen voltam megírni. Viszont most úgy tűnik rendeződtek a dolgok és nem lesz több kimaradás.
Nagyon boldog voltam mikor megláttam, hogy már három komment érkezett az előző részhez és nagyon merem remélni, hogy még ennél is lesz jóval több :)
Jó olvasást
Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Szeretjük azt hinni, hogy nem félünk, és szívesen fedezünk fel új helyeket és szerzünk új élményeket, de a helyzet az, hogy folyamatosan rettegünk. Talán a félelem a vonzalom része (...) Az egyszerű napok unalmasak. Egy kisebb katasztrófa: na arról érdemes beszélni!"

JERRIKA

Minden jó után rossz következik? - Jerrika

MEG KELL TANULNOM, hogy a dolgok az esetek többségében nem úgy fognak történni, ahogy én azt elképzelem. Erre igazán jó példa a tegnapi nap, és Louis-val történt kis incidensünk. Így visszagondolva eléggé szégyellem magam, hogy nem voltam elég erős. Nem akartam előtte sírni, más előtt sem igazán szeretek. Mindig azt gondolom róla, hogy így gyenge és sebezhető vagyok és ezt az emberek ki fogják használni. Meglepetésemre a fiú mégsem tette, csendben végighallgatott és biztosított afelől  hogy innentől minden más lesz. Már, ha akartam volna se tudtam volna őt lerázni, így az egyetemre is elkísért. Érdekes volt nézni, ahogy kisfiúsan rácsodálkozik az épület nagyságára és szépségére. Nekem már fel sem tűnnek ilyen apróságok olyan régóta járok ide. Új nézőpontot adott nekem. Rendben nem azt mondom, hogy mostantól puszipajtások leszünk és egymás nyakába fogunk ugrani  amint találkozunk. Csupán nem fogjuk kiidegelni egymást. Legalábbis én így értelmeztem a tegnapi kis paktumunkat. Ám az a dolog kicsit mégis aggasztott, hogy olyan dolgokat is közöltem vele, amit normális körülmények között biztos nem tettem volna.

Lassan megfordultam és pár mélyebb levegővétel után elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kikeljek biztonságot nyújtó paplanom alól. Kiropogtattam a csontjaimat és kicsit beletúrtam szénakazal hajamba. Furcsa volt így a ház, mármint máskor is keltem fel úgy, hogy egyedül voltam csak most ott volt a tudat, hogy három napig nem látom a szüleimet.  Ezen morfondíroztam miközben próbáltam minden baleset nélkül eljutni a konyhába, hogy magamhoz vegyen a szokásos narancslé adagom. Félig még álmaim biztonságos tengerén járva kutakodtam a hűtőben.

- Kicsit jobbra - hallottam meg egy hangot a hátam mögül.

Annyira megijedtem, hogy egy hatalmasat ugrottam, aminek következtében bevertem a fejem. Visszafojtott lélegzettel fordultam meg, hogy szembe tudjak nézni az idegennel.

- Zayn, te meg hogy a fenébe jutottál be? - meredtem barátomra, aki az étkezőasztalnál ült.

Meglehetősen otthon érezte magát. Kicsit azért megnyugodtam, hogy nem törtek be hozzánk, de még mindig nem értettem ő hogyan is jutott be. Hisz biztos voltam benne, hogy az este bezártam az ajtót.

- Megtaláltam a pótkulcsot, vicces, hogy még mindig ugyanoda rejtitek - nevetett fel kissé.

Nem is igazán tudtam most mit vár tőlem. Dicsérjem meg, amiért már ki tudja mióta itt van nálunk. Vagy szidjam le, mert ha úgy vesszük betört hozzánk. Tanácstalanul néztem a fiúra, aki hamar megtörte a köztünk beállt csendet.

- Csak szeress! - tárta szét kezeit.

Először kicsit ledöbbentem mondatán, majd vettem pár mély levegőt hogy tisztán lássam a dolgokat. Micsoda buta kérés ez, hisz én szeretem őt, annak ellenére is, hogy nem kéne. Szeretem őt úgy, ahogy nem szabadna. Csak ilyen és ezekhez hasonló mondatok cikáztak a fejemben. Uralkodnom kellett magamon, hisz tudom ő nem így gondolta. Újra ismételem magamban a mondatot és mosolyra húzódott a szám.

Zaynee ismét szólásra nyitotta a száját és, amint újra kimondta ezt a két szót mind a ketten nevetésben törtünk ki. Mikor már valamelyest normálisan tudtunk viselkedni, Zayn nekilátott a reggelinek - ki tudja hányadjára - én pedig végre valahára megihattam a pohár narancslevem.

- És miért törtél be? - kérdezte már a kanapén ücsörögve.

- Tegnap nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem és szerettem volna bocsánatot kérni.

- Semmi baj, nem haragszom. Meg egyébként is Perrie megérdemelte már, hogy bepótoljátok azt az elmaradt napot.

- És most veled fogom bepótolni - kezdett heves bólogatásba.

- Legyen úgy! - egyeztem bele, majd az emeltet felé indultam, hogy valami emberféleséget kreáljak magamból.

Szerencsére voltam olyan elővigyázatos, hogy a ruháimat magammal vittem, mert mire a szobámba léptem Malik már az ágyamon feküdt teljesen kinyúlva. A tükörben még megigazítottam a hajam, majd én is mellé dőltem.

- És ezt fogjuk végig csinálni? - néztem mélyen a szemébe.

- Nem lenne rossz, de úgy gondoltam eljöhetnél hozzánk.

- Minek? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.

Nem találtam semmi normális érvet rá, hogy miért gondolja úgy nekem el kéne hozzájuk menni. Biztos tipikus fiú ház, tele mocsokkal és hasonlók.

- Mert mi már voltunk nálad, de te még nem voltál nálunk - jött az érvelés - Nem fogunk megenni - mosolygott rám hamiskásan.

Sokáig gondolkodtam mivel is vághatnék vissza neki és ez gondolom látszódhatott is arcomon, mert az idő múlásával drága barátom mosolya egyre hatalmasabb lett.

- Szóval nyertem - pattant fel néhány perccel később.

Tudtam vesztettem így beletörődve álltam fel és indultunk meg a bejárat felé, menet közben még felkaptam a táskámat, olyan biztos, ami biztos alapon. Hamar kocsiba szálltunk és akármennyire is próbáltam Zaynt maradásra bírni esélytelen volt. Kitalálta, hogy a mai napot velük fogom tölteni és mind nagyon jól fogjuk érezni magunkat. A dolognak ebben a részében kicsit kételkedtem, hisz az ilyen nagy össznépi találkozók még nem sültek el jól. Végül már azt is felvetettem neki, hogy mi lenne, ha valami teljesen mást csinálnánk, bármilyen aberrált ötletébe belegyeztem volna, de nem még ez sem hatotta meg őt. Mikor felhajtottunk a kapuhoz, ami érkezésünkre hamar ki is nyílt már éreztem, hogy felesleges tovább harcolnom. A kocsi rögtön a garázsba gurult így csak pár percem volt, hogy szemügyre vegyen az igencsak rendezett kertet.

- Jó a kertészetek - mondtam vigyorogva. 

Ő csak fintorogva nézett rám, majd leállította a motort. Egyszerűen nem is értem mit gondolt. Azt hitte, hogy elhiszem, hogy ő vagy valamelyik kelekótya bandatársa titokban ilyen hobbinak hódol? Ennyire azért nem kéne butának néznie. Végül rávettem magam, hogy én is kiszálljak és kövessem őt. Ahogy kinyílt a garázst a ház többi részétől elválasztó ajtó már meg is hallottam a nagy ricsajt, ami a fiúkhoz tartozott. Már előre rettegtem tőle mi várt itt rám a nap hátralévő részében. Zayn szinte maga után vonszolt, majd mikor már a nappaliban voltunk arrébb állt, hogy a maradék négy fiú a nyakamba tudja vetni magát. 

- Azt hittük már sosem értek ide - mondta Harry miközben jól megszorongatott.

Az első kérdés, ami átsuhant az agyamon, hogy ilyen egyértelmű volt számukra, hogy eljövök? Hogy nem fogom tudni meggyőzni Zaynt?

- Igen az volt - válaszolt fel nem tett kérdésemre Liam bőszen vigyorogva. 

Horan szokásos köszönése után kedvenc helységébe, vagyis a konyhába ment. Gondolom már nagyon rég evett utoljára és most be kell hoznia a lemaradást. Louis tétován áll előttem pár percig, majd erőt merítve közelebb lépett és egy elég béna ölelés jött ki az egészből, ami a srácok figyelmét sem kerülte el.

- Ez meg mi volt? - kérdezte Harry bőszen mutogatva.

Mi csak összenéztünk és egy vállrándítással válaszoltunk. Valójában én sem igazán tudom mi volt ez, mert fogalmam sincs most mit kezdjek vele. Ám volt a társaságba valaki, aki nem igazán volt megelégedve ezzel  válasszal. Hirtelen karon ragadott és már csak az tűnt fel, hogy egy szobában vagyunk. Percekig csak arcomat vizsgálta mielőtt hajlandó lett volna megszólalni. 

- Mi történt tegnap Jerrika?

- Semmi Liam, egyáltalán semmi.

- Nem hiszek neked. Mikor tegnap Louis hazajött szinte nem is lehetett ráismerni, mondhatnám olyan volt mint egy szellem. Akárhogy próbáltunk kihúzni belőle bármit is csak az volt a válasza, hogy nem mondhatja el. 

- Beszorultunk a liftbe - vágtam közbe. 

Láttam, hogy nagyon eltöpreng és próbál valami magyarázatot összerakni. Bár szerintem ebből a pár szóból semmi olyat nem tud leszűrni, ami az igazsághoz vezetne. 

- És akkor most hogy is álltok?

- Fogalmam sincs - néztem mélyen a szemébe. 

Csak bólintott egyet, majd visszamentünk a többiekhez. Tulajdonképpen nem is nagyon értem mire volt jó ez az egész, de Liamnek biztos számított valamit. 

- Akkor mi lesz a program? - kérdeztem mikor már mindenki ott volt. 

Ők bárgyún egymásra néztek, majd visszafordultak hozzám.

- Azért hívtatok ide, hogy üljünk és nézzük egymást? 

És ez is lett, mind csendben ültünk és néztünk a másik bárgyú képét. Nem igazán tudom, hogy ők gondolkodtak-e, de én mindenképpen. Elsőként is azon, hogy ezért miért kellett idejönnöm, hisz ezt csinálhatnám otthon is. Miután ezen túllendültem valami elfoglaltságon törtem a fejem. 

- Mi lenne ha grilleznénk - vette fel Niall.

Nem is lepődtem meg, hogy tőle származik az ötlet. Majd gyorsan kikukkantottam szép kora tavaszi idő volt, de ki tudja meddig.

- Olyan tavasz várónak - tette még hozzá. 

Erre már mind bőszen mosolyogni kezdtünk és bele is vetettük magunkat a készülődésbe. Liam felhívta Danielle-t, míg Zayn Perrie-t fűzte, hogy csatlakozzon hozzánk. Végül Louis is előhalászta saját készülékét, gondolom azért, hogy szóljon Eleanornak, ám ő koránt sem volt már olyan lelkes.

Alig több, mint egy óra alatt elő is készültünk a kis sütögetéshez és a lányok is már úton voltak. Liam, Zayn és Louis kint tevékenykedtek és letakarították a grillt és kerti asztalt és székeket. Addig én Harryvel és Niallal előkészítettem a zöldségeket. Bár a fiúk inkább csak hátráltattak, mert amit odaadtam neki, hogy pucolják meg azt teledöfködték fogpiszkálókkal és különféle állatokat készítettek belőle. Már a fejemet fogtam tőlük, de szerencsére a felmentés a lányok személyében még épp időben érkezett. Úgy üdvözöltük egymást, mint régi, jó barátok. Ezen hamar túllendültem, mert a segítségük nagyon jól jött. Negyed óra múlva már hordtuk is ki a tálcán a felszeletelt és előkészített zöldségeket és húsokat. Míg a fiúk a grill begyújtásával fáradoztak addig mi kihordtuk a többi szükséges hozzávalót is, majd végre valahára elkezdődhetett a sütögetés. A hangulatról a fiúk gondoskodtak, hisz míg Niall őrületbe kergette Liamet, aki kis kukta sapkával a fején tüsténkedett az ételekkel, addig Harry és Louis egy újabb Larry Stylinson fél produkcióra készültek. Már túl voltak a táncon és most valami bensőséges vallomás következett volna, amit egyikünk sem bírt röhögőgörcs nélkül. 

- Nem is tudom hogy tudjátok ezt a sok ökörséget elviselni - sandítottam  Danielle felé.

- Oh... Liammel a legkönnyebb ő nem mindig ilyen dinka - próbált komolyan válaszolni, de mosolyát nem tudta elrejteni. 

Perrie és Eleanor csak összenézett.

- Mi már megszoktuk - mondták egyszerre.

Ekkor hirtelen eszembe jutott, amit még El mondott a fotózáson, hogy már nem olyan fényes a kapcsolatuk és sokat veszekednek. Én ebből így nem igazán érzékeltem semmit, igaz a másik két párhoz képest jóval távolságtartóbbak, de ezen kívül, mintha minden rendbe lenne köztük. Merengésemből Danielle hangos kacagása rángatott vissza, hisz épp barátja kapja karjai közé és táncra hívja. Lassú andalgásba kezdtek, amitől Zayn is kedvet kapott- ami nála igen nagy szó - és Perrie-t kézen fogva csatlakoztak hozzájuk. Harry csak idióta pofákat vágva a szemét forgatta, majd felpattant és egy jóval pörgősebb számra váltott. Majd, mint egy bakkecske ugrált mellém próbált táncba hívni. Végül beadtam a derekam és eleget tettem kérésének. Miközben próbáltunk valami tánchoz hasonlót imitálni Louis és rászánta magát és táncolni kezdtek ők is. Egyértelműen mi voltunk Harryvel a legrosszabbak, de nem is számítottunk jobbra és inkább mókaként fogtuk fel az egészet. 

- Niall hol van? - kezdtem forgatni a fejem miközben a szőkeséget kerestem.

- Desszertért ment - válaszolt egyszerűen a göndör bandatag.

Nem szóltam rá semmit, hisz elképzelni sem tudtam, hogy ennyi kaja után neki még van energiája a desszerten gondolkodni. Elképesztő egy fazon. Harold hirtelen pörgetett rajtam egy nagyot én pedig Zayn karjai között kötöttem ki.

- Borzalmasan táncolsz - vigyorogtam rá.

- Akárcsak te.

Tudtam, hogy ebben igaza van, hisz a mozgás koordinációs gondjaim miatt elég instabilan álltam lábaimon, így nem voltam a legjobb partner.

- Hiányoztál, úgyhogy gondoltam elloplak Harrytől - suttogta a fülembe, amitől jóleső borzongás járta át az egész testem. 

Nem lett volna szabad ezt éreznem én mégsem tudtam ellene semmit sem tenni. 

- Mert véletlenül sem te rángattál ide - vágtam vissza cinikusan.

Muszáj volt valamilyen más téma felé lavíroznom ezt a beszélgetést különben nem lesz jó vége.

- Kötekedjél még légyszíves!

Ezután pont úgy tett, mint aki halálosan megsértődött rám, elfordította a fejét és próbált minden erejével a táncra koncentrálni. Arra ment ki az egész, hogy megtörjön és én kérjek tőle bocsánatot, tudtam mégsem voltam képes ellene küzdeni.

- Sajnálom, te vagy a kedvencem - mondtam ki azt, amitől tudtam úgyis jobb kedvre derül.

A hatás kedvéért még egy cuppanós puszit is nyomtam enyhén borostás arcára. 

- Éreztem, hogy nyerni fogok - szólalt meg elégedett mosolya kíséretében.

- Az lehet, de ettől még szúrsz - simogattam meg arcát.

- Merd azt mondani, hogy nem szexi - nézett mélyen a szemembe.

- Meg sem fordult a fejemben ilyesmi. A legszexuálisabb, amit valaha láttam.

Önérzetén jócskán dobott az én iménti kis fényezésem és ha lehet még az eddigieknél is jobb kedve lett. Hatalmas puszit nyomott az arcomra majd örültek módjára pörögni kezdtünk.

- Perrie? - kérdeztem mikor már levegőhöz jutottam.

- Azt mondta megnézi hogy van Niall - válaszolt egy lezser vállrándítással egybekötve.

Nem igazán értettem miért, hisz biztosra vettem, hogy az ír bandatag most is kedvenc szenvedélyének hódol, de ha Zaynt nem különösebben izgatja akkor engem sem fog. Mikor már elegünk lett a majomkodásból visszamentünk és levetettük magunkat egy-egy karosszékbe. Malik automatikusan nyúlt cigis doboza után, hogy enyhítse nikotin hiányát, míg én úgy gondoltam megpróbálom újra felhívni a szüleimet. Tegnap is számtalan kísérletet tettem, de egyik sem járt sikerrel. Villám sebességgel pötyögőm be a készülékbe a számokat, majd izgatottan szorítom a fülemhez, abban reménykedve, hogy hamarosan szüleim kissé fáradt hangját hallhatom. Miután mindkettőjük telefonja süketen búg vissza válaszként dühömben az asztalhoz vágom a készüléket.

- Nem veszik fel? - kérdezte Liam.

Nekem ekkor tűnt fel, hogy én kerültem a figyelem középpontjába és érdeklődő szempárok követik minden mozdulatomat.

- Ki sem csöng - húzom a szám.

- Lehet csak lemerült a telefonjuk - próbált vidítani Danielle.

- Vagy műtenek- jött a következő ötlet Harrytől.

Én csak töretlenül ingattam a fejem, hisz tudtam jól ők ilyen hibákat nem követnének el.

- Honnan vagy ebben ilyen biztos? - kérdezte kíváncsian Louis.

Felettébb bugyuta kérdésnek éreztem, hisz mégis a szüleimről beszélünk csak ismerem már őket annyira, hogy meg tudjam mondani valószínűleg mit csinálnak.

- Ők nem ilyenek - előzött be a válaszadással Zayn - Nem várnak el olyan dolgokat Jerrikától, amit ők maguk nem tennének meg - folytatta miközben egy utolsót szívott cigijéből és elnyomta azt - vegyük például ezt az esetet. Jer, valószínűleg csak azért keresi őket, mert afelől szeretne érdeklődni mi van velük, ugyanúgy  ahogy a szülei is fordított esetben. Még el tudnám képzelni, hogy esetleg részletes beszámolót kérne a végrehajtott műtétekről, hisz ő ilyen zizis.

- Nem vagyok zizis - vágtam közbe sértődötten.

- De igen Törpikém nagyon is az vagy - nyomott ismét egy puszit az arcomra, majd folytatta - Míg a szülei megnyugszanak, hogy a lányuk nem esett el a saját lábában és körülményeihez képest épségben van. 

Miután Zayn kis monológja végéhez ért közönségünk tágra nyílt szemekkel  vizslatott minket.

- Ti aztán nagyon ismeritek egymást - tért észhez elsőként Eleanor.

Pont végszóra beesett a csapat két hiányzó tagja is. Dani a hifihez lépett és jó hangosra felcsavarta a zenét, majd visszajött hozzánk. Biztos voltam benne, hogy Liamet fogja kényelmes székéből kirángatni, de tévedtem Zanyhez sasszézott és addig erősködött míg kreol bőrű barátom beadta a derekát és elment vele táncolni. Igazán mulatságos volt őket nézni, hisz Zaynee még a szokásosnál is esetlenebbnek tűnt a profin táncoló lány mellett. Nemsokára csatlakozott hozzájuk a jóval spontánabb Perrie és Niall páros. Ők végigbohóckodták az egészet. Liam pár perccel később egy elég kifacsart pózban elaludt a székben, ami Harrynek és Louisnak újabb lehetőséget adott volna a csínytevésre. El viszont még időben kapcsolt és fürtös barátunkat táncolni rángatta. Louis pedig az én nyakamon maradt.

6. Case

Sziasztok Drágaságok! :)
Mindenkinek nagyon boldog bolondok napjával egybekötött Húsvétot kívánok. Sok locsolót, aki azt szereti és keveset, aki nem igazán. Én a második táborba tartozom :)
Gondoltam megörvendeztetlek benneteket, remélem vártátok. Én pedig a véleményeteket várom! :)
Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"A gyerekekkel egyszerű. Ha sír az azt jelenti éhes. Ha tovább sír akkor fáradt. Csak felnőttként válik bonyolulttá a dolog. Elrejtjük az érzelmeinket, fal mögé rejtőzünk. Eljutunk arra a pontra, mikor már az se tudjuk ki mit gondol vagy érez. Akaratlanul is, de mesterei leszünk az álcázásnak."

JERRIKA

Fogadd már el, hogy fontos vagy nekünk. - Zayn&Louis

JÓ VOLT AZ Anyával eltöltött este. Sok szempontból felnyitotta a szemem. Igaz nem elfogult, de mégis mondhatom rá, hogy jelen esetben külső szemlélő volt. Tudom, hogy ő is jót akar nekem, de a beismerés még várat magára. Elfogadtam, hogy Zaynnel nem működött volna, de még nem törődtem bele. Tulajdonképpen ez az egész kicsit olyan, mint a gyász. Már túl vagyok az első szakaszon, vagyis a tagadáson. Nem akarom azt bizonygatni, hogy ez nem történt meg, hisz én is tudom és a körülöttem lévők is tudják, hogy ennek ebben a formájában vége van. Úgy érzem már a második szakaszt is lezártam vagyis kiéltem a haragom és a bűntudatom nagy részét. Még mindig érzem, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog az az utóbbi  hónapokhoz képest ez már semmi. Már nem keresek bűnbakokat  nem hibáztatom se magam se Zaynt se senki mást. Így már csak kettő van vissza a szomorú vagy és sírsz és a sajnálod és beletörődsz. Nagyon remélem ezek nem fognak eljönni, hisz nekem nem halt meg senkim, csupán egy kapcsolatot kell magamban tisztáznom és minden helyre jön, ismét jó barátok leszünk.  De vajon ez még lehetséges? Meg tudom csinálni? Miért ne tudnám? Ha valamit elhatározok akkor azt véghez is viszem.

- Kislányom kelj fel! Jerrika! - rázogatott valaki és ezzel teljesen kiűzött minden gondolatot a fejemből.

Nagy nehezen kinyitottam a szemem és Apu igencsak leharcolt tekintetével találtam szembe magam. Gondolom nem rég érhetett haza, épp ezért nem is értem miért kellett felkeltenie.

- Igen? - kérdeztem álmos hangon miközben arcomat törülgettem.

Valamelyest ülő helyzetbe tornáztam magam hogy jobban a szemébe tudjak nézni és úgy gondolom erre az időre szükségem is volt, hogy kicsit felébredjek és helyre rázódjak.

- Oké, mostmár itt vagyok - mosolyogtam rá.

Arcára halvány mosoly kúszott, de hamar el is tűnt. Innen már gondoltam, hogy valami komoly oka lehet, annak, hogy itt van.

- Édesem, valami fontos dologról kell beszélnünk. Tegnap a megbeszélésen szóba került, hogy súlyos baleset történt Arizonába és az ottani kórház sebészei nem voltak erre felkészülve.

- Ez mit jelent? - kérdeztem idegesen.

- Hogy párunknak el kell utaznunk, hogy segíteni tudjunk a betegeken.

- Vagyis neked?

- És Anyunak is - mondta.

Ekkor márt értettem, hogy miért is volt ennyire ideges. Régebben is volt, hogy el kellett utazniuk, de mindig úgy intézték, hogy egyikük itthon maradjon vagy váltva mentek. Így ez most egy merőben új helyzet. Tudom, hogy már nem vagyok óvodás, de akkor sem tudom hogyan kéne reagálnom.

- Mennyi időre mentek? - suttogtam.

- Három nap maximum - adott megnyugtató választ.

- Az nem olyan sok idő - mosolyogtam rá.

Bizakodásom láttán már nem volt olyan komor, de az igazi öröm még mindig nem látszódott az arcán.

- Jaj Apu, nem vagyok már kisgyerek csak nem lesz semmi bajom három nap alatt - csúsztam ágyam szélére és néztem rá édesem.

- Tudom, hogy nem vagy már kicsi, de az én kislányom vagy és ismerlek. Nem szeretlek magadra hagyni - ölelt magához.

- Mondjuk miután visszajöttetek elmehetnénk valami kisebb nyaralásra - vetettem fel már korábban számtalanszor átgondolt javaslatom.

- Ez egy remek ötlet- válaszolt őszinte mosollyal az arcán.

Majd rászántam magam, hogy kikeljek és a fürdőbe csoszogjak és kicsit felfrissítsem az arcom. Kifésültem a hajam és feltettem egy alapsminket, majd visszamentem a szobába. Apu már nem volt ott, gondoltam ledőlt így lassan öltözködni kezdtem. Kiválasztottam egy fekete cicanadrágot és egy fehér pulóvert, a nyakam köré tekertem még egy piros csősálat, majd késznek nyilvánítottam magam. Beleugrottam még a csizmámba, és kifelé menet felvettem még pár karkötőt.  Mikor leértem elég meglepő látvány fogadott, hisz Anyu épp Zaynnek és Louis-nak ecsetelte, hogy el kell utazniuk. Nem igazán értettem, hogy ez miért is tartozik rájuk, nem kell nekik minden lépésünkről beszámolni.

- Jó reggelt! - motyogtam nekik és egyenesen a konyhába mentem.

Nem voltam kíváncsi Zayn idióta vigyorára miközben valami zseniális turpisságon töri a fejét, Louis-t pedig még annyira sem akartam látni. A pultnak támaszkodva vártam, hogy mikor hallom a bejárati ajtó csapódását, ami egyet jelentett volna azzal, hogy a fiúk elhagyták a házat. Ám tíz perc unalmas várakozás után még mindig nem hallottam meg a várva várt hangot. Végül úgy gondoltam én aztán nem fogok a saját otthonomban bujkálni így elindultam az előszoba felé.

- Kicsim, ma van valami programod? - kérdezte igazán érdekes hangsúllyal Anya.

- Hát igen. Délelőtt Cecilé-vel van találkám, szerintem fotózás is lesz utána pedig be kell ugranom a suliba. Miért?

- Csak a fiúk szerettek volna veled tölteni egy napot, de ezek szerint elkísérhetnek.

Egyszerűen nem hittem a fülemnek mit mond. Most tényleg azt hiszi, hogy ezzel a két fiúval fogom tölteni a napom. Louis-val, aki egy modortalan bunkó? És Zaynnel, akinek akarva- akaratlanul fájdalmat okozok?

- Biztos van jobb dolguk is - húztam a szám.

- Ami azt illeti nincs - vigyorgott rám teli pofával Tomlinson.

Muszáj volt pont neki válaszolnia? Vagy ezzel is csak az idegeimre akar menni? Ki tudom belőle nézni, ami azt illeti vele kapcsolatban már semmin sem csodálkoznék.

- Akkor gyertek - egyeztem bele.

Tudtam, hogy esélyem se lett volna velük vitatkozni, meg kedvem se volt hozzá. Felmentem még a szobámba a napszemüvegemért meg a táskámért, mire visszaértem már menetkészen vártak rám. Már épp kiléptem volna az ajtón mikor megtorpantam és ezzel a fiúk belém jöttek. Megfordultam a tengelyem körül és Anyu felé indultam.

- Mikor indultok?

- Kora délután, bemegyünk még a kórházba, megbeszéljük a fontosabb tudnivalókat és megyünk is a reptérre - adott választ.

- Akkor nem biztos, hogy fogunk találkozni.

Elé léptem és szorosan öleltem magamhoz, ő puszit nyomott a hajamba és hátamat kezdte el simogatni.

- Vigyázzatok magatokra és siessetek vissza - suttogtam.

- Te is nagyon vigyázz magadra - erre csak egy sóhaj hagyta el a számat, de ő nem hagyta annyiban - Fiúk tartásátok rajta a szemeteket! - utasította őket.

- Értettük! - válaszoltak az érintettek szinte azonnal.

Ezek szerint ők lesznek a bébicsőszeim? Felelősségteljesebb embereket meg sem kérhetett volna. Végül egy szemforgatás után túllendültem a dolgom és elhagytam a házat.  Nem voltam benne biztos, hogy a fiúk tényleg a teljes napomat végig akarják asszisztálni, de amikor Louis kocsija felé kezdtek terelni már tudtam innen nincs menekvés. Szokásos fintoraim közepette bemásztam hátulra, míg a fiúk elől foglalták el a helyek.

- Mi az első állomás?- fúrta Louis kék íriszeit enyémekbe.

Csak bediktáltam a címet, majd tüntetőlegesen kifordultam az ablak felé. Nem fogok én vele békülni miután úgy belém gyalogolt. Érezhető volt a feszültség a járműben, amit még Zayn állandó kérdezősködése sem tudott eloszlatni. A megadott címre érkezve leparkoltunk és elindultunk a magas irodaház felé. Rutinos mozdulatokkal indultam a lépcsőház felé, hisz sokkal szívesebben gyalogoltam, akár három emeletet is, minthogy beszálljak  liftbe. Mindig is féltem tőle, hogy két emelete között megáll én pedig beragadok.

- Mondd, hogy legalább a legtetejére megyünk - húzta a száját sűrű lélegzetvételek közben Zayn.

- Nyugi Zaynee már csak egy emelet - biztattam.

A lihegő fiúkkal a nyomomban léptem be a stúdióval egybekötött irodába, Cecilé a szokásos üdvözlése után a tárgyra is tért.

- A héten három fotózásod lesz, ebből egyet ma le is tudunk. Holnap és a hét végén pedig a maradék kettő.

- Oké ez nem olyan vészes.

- Bennem bízhatsz édesem - ölelt magához.

Váltottunk még pár szót a mai munkámról, majd a stúdióba sétáltunk. A fiúk már kényelembe helyezték magukat.

- Cecilé, gondolom a srácokra emlékszel - intettem a fetrengők felé.

Ő csak beleegyezően bólintott, majd mondta ideje mennem és felvennem a kikészített ruhákat. Belépve az öltözőbe láttam, hogy ez egy közös fotózás lesz. Az ajtó csapódására a lány felém fordult és volt arcában valami túlságosan is ismerős.

- Helló - köszöntem neki - Jerrika Evigan vagyok - nyújtottam felé a kezem.

- Szia, én pedig Eleanor Calder - rázta meg praclimat.

Ekkor már tudtam miért is volt olyan ismerős arca. Ő az az Eleanor, akiről már annyit hallottam és mikor ez tudatosult bennem ennek hangot is adtam.

- Oh... akkor te vagy Louis barátnője.

Látszott arcán, hogy erről nem igazán akar beszélni, arca kissé el is komorult.

- Valami olyasmi - suttogta.

- Sajnálom nem akartam beleszólni - mondtam ezzel is magyarázva iménti tettem.

Nem akartam arra a késztetni, hogy olyanról beszéljen, ami esetleg kellemetlenül érinti, hisz én sem szerettem ilyenekről beszélni kívülállóknak.

- Már sokszor hallottam rólad a fiúktól - mosolygott rám - Tudod már nem igazán vagyunk egy hullámhosszon, és el is távolodtunk egymástól. Már hetek óta csak tépelődünk - vallotta be.

Biztatóan kicsit magamhoz öleltem ezzel is oldva a feszült helyzetet. Nem igazán tudom miért tettem, de úgy éreztem éreztetnem kell vele, hogy tudom min megy keresztül. Majd magunkra vettük a nekünk kikészített ruhákat és kisétáltunk a fotós elé. Eleanorral nagyon jó volt dolgozni, minden jó hangulatban telt a képekkel is hamar elkészültünk. Az öltözőben még pár percig beszélgettünk ugyanilyen jó hangulatban.

- Louis és Zayn kint várnak nem tartasz velem? - kérdeztem hirtelenjében.

- Azt hiszem inkább nem - ingatta a fejét - nem szeretnék egy újabb veszekedést. 

Csak halványan bólintottam egyet, majd tovább folytattam a pakolászást. El hamarabb kész lett így egy gyors búcsú után - mialatt a lelkemre kötötte, hogy a héten kötelező jelleggel el kell mennem vele kávézni egyet - egyedül hagyott. Hamar körbenéztem nem hagytam-e  valamit itt, majd én is a kiléptem a szobából. Az előtérbe érve lassan a kanapé felé sétáltam, ahol már csak Tomlinson terpeszkedett.

- Remélem eleget csorgattátok a nyálatokat - vigyorogtam a lazán heverésző srácra.

- Nem volt rossz. Bár igaz, ami igaz a múltkori jobb volt sokkal szexisebb voltál - villantott rám egy kaján vigyort, amitől az én állam szinte a földet súrolta.

Tényleg sok mindenre számítottam, gonoszkodásra, csipkelődésre, de erre nem. Reakcióm láttán mosolya csak még nagyobb volt, én pedig nem akartam neki megadni azt az örömet, hogy rajtam múlasson így gyorsan összeszedtem magam. 

- Apropó hol van Zayn? - nyújtogattam a nyakam, hátha meglátom pakisztáni barátom. 

- Perrie hívta, hogy végezek a klip felvétellel és van pár szabad órája, de azt üzeni később csatlakozik hozzánk - pattant fel a srác. 

Vele ellentétben én cseppet sem repestem a boldogságtól, hogy ketten maradtunk. Agyamban már különböző hatásos kibúvókon gondolkodtam, csak azért, hogy ne kelljen a nap hátralévő részét vele eltöltenem. Sajnos képzelőerőm és fantáziám most cserben hagyott, hisz egyetlen hihető és a fiú által is elfogadható érv sem jutott eszembe. Magamban megegyeztem, hogy ez a mai nem az én napom.  Gondolataim forgatagából a karomat hirtelen megragadó fiú zökkentett ki. Nem igazán értettem mit is forgat a fejében, ám mikor egész testével a felvonó felé kezdett tolni rögtön megértettem.

- Én ugyan oda be nem szállok - kezdtem el a vitát, miközben lábammal megpróbáltam magam az ellenkező irányba tolni.

- Ez csak a lift, nem esz meg. És egyébként is sokkal gyorsabban lent leszünk vele - irányított szüntelenül az ajtó felé.

Mintha meg sem kottyant volna neki, hogy én minden erőmet beleadva lökném őt az ellenkező irányba.

- Ezt nem teheted velem Tomlinson - morogtam mikor már az ajtókeret két oldalába kapaszkodtam ő pedig megpróbált betolni a szűkös fülkébe. 

- Nem legyél már ilyen makacs - suttogta fülembe.

Végül rájött, hogy erőszakos módszerével nem jut semmire, így taktikát váltott. Keze két oldalamra siklott és hirtelen csikizni kezdett, ezután már akárhogy próbáltam kapaszkodni kezeim felmondták a szolgálatot. A következő percben pedig hallottam, hogy az ajtó csukódik mögöttünk.

- Sokkal gyorsabban lent lettünk volna, ha a lépcsőt választjuk - fordultam felé dühösen.

- Nem volt kedvem lépcsőzni - vont vállat egyszerűen. 

- Isten nehogy letörjenek a lábaid. Én meg liftezni nem akartam. 

Ezután megnyomtam a földszintet jelző gombot és türelmetlenül vártam, hogy végre valahára megérkezzünk. Tüntetőleg hátat is fordítottam az engem szüntelenül bámuló fiúnak.  A halk pityegő hangot vártam, ám miután elhagytuk az első emeletet ijesztő nyikorgások után a lift nem ment tovább. Azonnal megfordultam és már szinte kiabáltam a velem szemben állóval. 

- Nagyon vicces vagy Louis,  mind jól szórakoztunk, poénos volt, de mostmár nyomd meg a gombot és érjünk le végre!

- Nem én voltam - csóválta a fejét.

Nem igazán tudom, hogy neki hittem, de azonnal odaléptem és össze-vissza kezdtem a gombokat nyomkodni. Egyre kétségbeesettebb voltam, ám semmi sem reagált. Pont ettől féltem, hogy valami ilyesmi fog történni, ráadásul még Louis is itt van.

- Most legalább nem tudsz elfutni előlem - mondta komolyan Tomlinson.

Hangja komolyságára azonnal felkaptam a fejem és így tudatosult bennem, hogy túl közel van hozzám. Igaz a lift amúgy is szűk volt, nagyjából két és fél személyes, de ez a közelség nem volt indokolt. Legalábbis számomra.

- Nem kell nekem semmiről beszélnem veled!-szűrtem a fogaim között.

- De igenis kell - válaszolt miközben még közelebb lépett.

Ezzel a tettével pedig beszorított, hisz hátam mögött a fal volt, míg előttem ő állta utamat.

- Azt hiszem a múltkori kijelentésemmel megbántottalak....

Én viszont időt sem hagytam neki, hogy befejezze, azonnal letámadtam.

- Azt hiszed? Szóval te azt hiszed megbántottál? Hát tájékoztatlak, hogy nem megbántottál, hanem belém gyalogoltál. Neked semmi közöd nincs hozzá, hogy nekem milyen is a kapcsolatom Zaynnel. Ahhoz meg még ennyi közöd sincs, hogy mi játszódik le bennem...

- De én tényleg nem akartam ezt, csak meg akartam neked mutatni, hogy ez így nem mehet tovább. Nem szólhat erről a hátralévő életed.

- Szerinted én nem tudom? Te el sem tudod képzelni mit érzek mikor meglátom, mikor tudom, hogy ez már nem az, mint régen. Mikor tudom, hogy nem szabadna ezt éreznem, de ő ott van és tudta nélkül mégis ezt váltja ki belőlem. Nem akarok neki fájdalmat okozni és magamnak sem, de fogalmam sincs mit kéne tennem.  Nem tudom mi kell hozzá, hogy véget vessek ennek a fájdalomnak - a szavak meggondolatlanul ömlöttek belőlem és a velem szemben álló fiú értetlenül hallgatja szómenésem. 

Éreztem, hogy a felhúzott falaki utolsó darabjai is kezdik megadni magukat és én semmit sem tudok tenni ellenük.

- És itt vagy te, és nem is ismersz és kioktatsz. Okoskodsz és piszkálsz, pedig fogalmad sincs róla mit miért teszek - folytattam tovább miközben megpróbáltam visszanyelni a könnyeim és ököllel ütöttem Louis mellkasát - Meg berángatsz a liftbe, mert jó viccnek találod vagy tudjam is én. Miközben én titokban mindig is ettől tartottam. Attól, hogy beragadok és most beragadtam. És Miattad! - ütöttem volna rá még egy hatalmasat.

Ő viszont megelégelte ezt és elkapta ökölbe szorított csuklómat. Hirtelen maga felé húzta, én pedig a karjai között kötöttem ki. Itt már tényleg nem tudtam tovább tartani magam és sírni kezdtem. Louis kezeit hátamra simította és elcsépeltnél elcsépeltebb módszerekkel próbált nyugtatni miközben biztosan tartott.

- Jerrika, én őszintén sajnálom - hallottam megtört suttogását - Nekem fogalmam sem volt róla, mi is zajlik le benned. Azt gondoltam, hogy csak szimplán nem akarsz kiszeretni Zaynből és ez így kényelmes és jó neked. Nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked! Kérlek engedd, hogy segítsek!

És, mint valami jól kitalált végszóként a lift ismét nyikorogni kezdett és lassan életre kelt. Tudtam, hogy ki kéne másznám Louis karjai közül mégsem volt hozzá elég erőm, hogy megtegyem.