13. Case

Halihó-halihó!
Új rész, véleményt!
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Azokat a kötelékeket, amik összekötnek minket néha lehetetlen megmagyarázni. Összekapcsolnak minket még azután is, hogy úgy tűnnek ezek a kötelékek megtörtek. Néhány kötelék ellenáll a távolságnak, időnek és logikának. Mert néhány kötelék egyszerűen elrendeltetett."

JERRIKA

Miért ilyen nehéz minden?- Jerrika

NEHEZEN VETTEM RÁ magam, hogy megszólaljak, pedig láttam Zayn arcán, hogy ha én nem teszem akkor egész végig csendbe fogunk burkolózni.

- Nem tudom, hogy kezdjem, hisz sosem voltam jó az ilyenekben. Világ életemben utáltam az érzéseimről beszélni. - motyogtam és helyet foglaltam a mellette lévő kerti széken.

- Tudom Jer, tudom.

- Tudod mikor Lottie-ról kezdtél el beszélni nagyon mérges lettem. Nem azért, mert nekem fáj - hisz ez az én hibám - hanem azért, mert tudom mikor beszélsz így egy lányról. Nem értelek téged. Ott a gyönyörű barátnőd és te más lányról áradozol?

- Nem magad miatt voltál mérges? - nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Nem. Nem azt mondom, hogy nem fájt, de nem annyira mint régebben. Mondhatjuk úgy, hogy ez már kezelhető.

- Akkor már nem érzed... tudod? - kérdezte kissé idétlenül.

- Ezt még nem tudom mondani, sajnálom - mondtam fojtott hangon - De már más, úgy értem már nem érzem olyan erősen vagyis mintha kezdene elmúlni. Nem tudom, hogy lehetne ezt elmagyarázni, de már sokkal inkább a régi Zaynt látom benned.

Nem szólalt meg csak némán bámult maga elé, már attól tartottam, hogy zavart beszédem miatt nem értette meg mire is akartam kilyukadni. Hogy teljesen máshogy értelmezte mondataim és megint csak elbeszélünk egymás mellett. Néhány percig még csöndben vártam, hogy megszóljon, de hirtelen reakciója engem is meglepett. Felpattant és szorosan magához ölelt.

- Köszönöm - suttogta fülembe.

Bár én nem igazán voltam tisztába vele miért is hálálkodik nekem szüntelenül, végül erőt vettem magamon és viszonoztam kedves gesztusát.

- Akkor hamarosan minden a régi lesz, ugye? - kérdezte mikor elváltunk egymástól.

- Remélem Zayn, nagyon remélem - mosolyogtam rá.

Éreztem, hogy már nem olyan feszült, mintha erre a kijelentésemre várt volna azóta, hogy újra találkoztunk. Engem pedig ismét elfogott a bűntudat, hogy a nem megfelelő érzéseim milyen nagy galibát okoztak.

Ezután leültünk és úgy kezdtünk el beszélgetni, mint a rég nem látott jó barátok, ahogy az elejétől fogva kellett volna. Minden kötöttség és aggodalom nélkül.

- Tudod ez a Harry Eleanor ügy felbolygatta a dolgokat. Nem is igazán tudom csak olyan más lett az egész légkör.

- Ez téged is elbizonytalanított?

- Egy kicsit, de ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy a mi kapcsolatunk Pezzel is ott tart, mint az övék. Csak én nem is tudom... - rázta a fejét tanácstalanul és egy újabb szál cigiért nyúlt.

- Szerintem ehhez a kórházban tett látogatásod is hozzájárult. Vagyis inkább a Lottie-val való találkozásod.

- Akkor nem Lara? - fordult felém.

- Te és a névmemóriád - nevettem fel - Ó Lottie, Apa egyik betege az utazás előtt pár nappal műtötte meg.

A gondolatra ismét hatalmas gombóc nőtt a torkomban és nagyon kellett koncentrálnom, hogy legyőzzem.

- Héé Törpe - ölelt szorosan magához szorosan - Én mindig itt vagyok, melletted leszek - próbált vigasztalni.

- Apunak olyan súlyosak a sérülései, hogy altatják, Anyu szíve meg úgy néz ki, mint egy ementáli sajt.

Még szorosabban ölelt magához, mintha ezzel meg tudott volna óvni a már nyakamba szakadt problémáktól

- Mindig is utáltam az ementáli sajtot.

Valaki óvatosan vállamhoz ért, mire automatikusan összerezzentem.

- Nem akartalak megijeszteni - ült le mellém a díványra Dani.

- Csak elgondolkodtam a mai napon. Még egyszer köszönöm, hogy befogadtál.

- Igazán semmiség - mosolygott rám kedvesen.

- Egyébként nem akartalak felkelteni, dőlj vissza nyugodtan.

- Azonnal csak előtte szeretnék még kérdezni valamit - kezdett bele félénken.

- Csak nyugodtan.

- Szóval.... mi van közted és Louis között?

- Ez az a hatalmas kérdés? Nincs köztünk semmi, nem öljük egymást így ez már jobb a semminél.

- Nem erre értettem - kezdett tiltakozásba - Louis, a közeledben megváltozik, sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lesz.

- Pedig én az ég világon semmit sem csinálok - válaszoltam értetlenül.

- Talán nem is kell - nézett rám sejtelmesen.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy vannak emberek, akiknek nem kell megszólalniuk ahhoz, hogy jobban érezd magad, bőven elég, ha a közelükben lehetsz. Számomra ilyen Liam társasága és Louis-nak pedig te.

- Na nem! Ebbe bele se menjünk. Ez valami hatalmas nagy félreértés vagy én nem is tudom mi.

- Ne mond, hogy te nem vetted észre - mosolygott rám, majd felállt és visszasétált a szobájába.

Mit kellett volna észrevennem? És ez most mi volt?  Válasz nélkül itthagy. Miért? Azért, hogy bekattanjak a gondolkodástól? Nem, nem ezt nem tehetem. Nem érdekel és kész. De az, hogy nem ez az első eset elgondolkoztat, hisz Liam is erről faggatott a grillezés előtt. Most meg Danielle, lehet összebeszéltek?

Nem tudom azt mondani, hogy kipihenten keltem, hisz egész idő alatt Dani szavai jártak a fejemben  Mikor úgy érzem valami rendeződik - a kapcsolatom Zaynnel - jön valami, ami megint közbeszól. Elcsoszogtam a konyháig és leültem az első közelemben lévő székre.

- Jó reggelt - mormoltam a már kicsit túlpörgött lánynak.

- Neked is - viszonozta gesztusom és elém tolt egy nagy bögre kávét.

- Mit tervezel mára? - kérdeztem miközben vad szürcsölésbe kezdtem.

- Délelőtt táncpróbám van, délután pedig Liam azt mondta van valami meglepetése. Így kicsit izgatott vagyok.

- Öltetem sincs mit tervezhet - szólaltam meg pár perc gondolkodás után.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd ő észrevette ha nem siet elkésik, pedig mint megtudtam ő sosem szokott. Még gyorsan elmondta hol találom a pótkulcsot és magamra is hagyott. Ezután azon kezdtem töprengeni mihez is kezdjek. Nem az volt a bajom, hogy nem tudtam ma mit akarok csinálni, inkább a sorrendben nem voltam még biztos. Nem is volt kérdéses számomra, hogy bemegyek a kórházba, de tegnap Zayn mondta, hogy el szeretne kísérni így tőle is függ mikor tudunk menni. Ezen kívül még Cecilével is beszélnem kell, hisz biztos vagyok benne egy-két hétig képtelen lennék vigyorogva a kamerák elé állni.

- Huh- fújtam ki a levegőt és visszamentem az ideiglenes szobámba.

Beálltam a bőröndjeim közé és tanakodni kezdtem mit is vegyek fel. Úgy csináltam, mintha ez tényleg valami komoly dolog lenne, bár végül is így is nézhetjük. Ha nem érzem jól magam abban, amit felveszek akkor rossz kedvem lesz. Végül kihúztam egy csőszáru égkék nadrágot és egy fehér rövid ujjú blúzt. Majd átvonultam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. Miután végeztem és felvettem a kiválasztott ruhákat visszamentem a szobába, hogy újra kutatni kezdjek. A megfelelő cipő és blézer megtalálása után elégedetten dőltem el a kanapén.

Újra éreztem a gyomorgörcsöt mikor Zayn kocsija begördült a kórház parkolójába. Féltem bemenni és szembesülni a valósággal. Idegességemben szám sarkába haraptam, ami a fiúnak is feltűnt. Egy biztató mosolyt küldött felém, lezárta autóját és elindultunk az aula felé.  Pont akkor érkeztünk meg mikor a vezető főorvos épp valami közleményt adott ki.

- Szakorvosaink épségben megérkeztek a tegnapi nap folyamán és a kórház egész csapata mindent elkövet, hogy állapotuk mi hamarabb javuljon. Ezen túl sajnálattal kell közölnöm, hogy a szerencsétlenség során Dr. Andrea Morst idegsebész rezidens életét vesztette. A doktornőt a kórház saját halottjának tekinti.

Azonnal megtorpantam mikor sikerült felfognom miről is van szó.

- A barátod volt? - kérdezte Zayn miközben arcomat fürkészte.

- Nem, csak ismertem. Anyuék meséltek róla, mikor alájuk volt beosztva és párszor láttam is itt szaladgálni a folyosókon.

Nem igazán akartam többet beszélni erről így inkább a szobák felé vettem az irányt. Már a háromszázas szobáknál jártunk mikor valaki szó szerint letámadott minket.

- Zayn! Hát eljöttél - csilingelte egy roppant ismerős hang.

Biztos voltam benne, hogy már hallottam, de nem tudtam volna megmondani, hogy hol és mikor. Megfordultam és a felénk igyekvő Lottie-val találtuk szembe magunkat.

- Öhm... szia - jött zavarba látványosan Zayn.

A lány ebből természetesen semmit sem vett észre csak töretlenül mosolygott és bájolgott tovább. Én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Ha lehetnék olyan rámenős megkérhetlek arra, hogy hazafuvarozz? A szüleim most hívtak, hogy valami közbe jött - vetette be minden báját.

Ettől nekem már tényleg felfordult a a gyomrom is.

- Ch... - vágtam pofákat és se szó se beszéd faképnél hagytam őket.

Malik tegnap még arról beszélt nekem, hogy helyre szeretné hozni a dolgokat közte és Perrie között. Rá egy napra pedig már más valakit kocsikáztat. Ez aztán a határozottság. Arról meg ne is beszéljünk, hogy nekem meg azt mondta, hogy azért akar bejönni, mert tegnap eltévedt és nem tudta megnézni, hogy vannak a szüleim. Ám, amint látom idejövetelének teljesen más oka volt, hisz Lottie számított az érkezésére. Csak azt nem értem miért nem mondta? Nem kötelező neki meglátogatni az én szüleimet, hisz ezt még csak elvárnom is ostobaság lenne. Nincsenek olyan kapcsolatban, ami indokolná. De miért nem volt képes elmondani az igazat?  Dúltam- fúltam és még csak az sem tudott lenyugtatni, hogy szüleimet a közelemben tudhattam.

Apu állapota lassan, de javulni látszott, de Anyunál semmi változás nem volt, a szíve pedig egyre gyengébb. Mi hamarabb meg kellene műteni, de nem tudom ki az, aki elég szakképzett ehhez.  Első utam is Apához vezetett elmeséltem neki mi minden történt velem mióta elutaztak és hogy mennyire megrémisztettek. Majd mondtam neki, hogy nagyon szeretném, ha mi hamarabb felépülne mert nagy szükségünk van rá. Régebben olvastam egy cikket, hogy az altatásban lévő betegek hallják, amit mondanak neki és ez sokat segíthet a felépülésükben. Így én is próbáltam pozitívabbnál pozitívabb dolgokat mondani neki, hátha beválik.

Ezután Anyuhoz mentem, neki is elmeséltem mi történt velem és hogy mennyire nem tudom mit kéne tennem. Megemlítettem Zayn zavaros viselkedését és egy kicsit el is gondolkoztam rajta, nem mintha bármire is jutottam volna, de mégis jó érzés volt vele megosztani ezt az egészet.

- Jerrika. Jerrika - szólongatott valaki és nekem fogalmam se volt mégis ki az és hol vagyok. 

Hunyorogva kinyitottam a szemem, bár ekkor sem lettem előrébb, hiszen az idő már jócskán estefelé járhatott és a sötétben alig láttam valamit. Azt mégis ki tudtam venni, hogy a kórházban vagyok, pontosabban Anya szobájába és összekuporodva gubbasztok az egyik fotelben. Már csak arra kéne rájönnöm ki keltett fel. Tudtam, hogy valahol a kanapé mellett van egy kis asztal, amin egy állólámpa van. Tapogatózni kezdtem, de arról elfeledkeztem, hogy nem éppen a legkényelmesebb pozícióba feküdtem, így gyakorlatilag minden porcikám elzsibbadt. Így a következő mozdulatommal le is fordultam a fotelről és magam alá gyűrtem a kedves idegent.

- Még jó, hogy előbb ide jöttünk és nem a Nando's-ba - nyöszörgött és már rögtön tudtam ki az áldozatom.

- Ne haragudj Niall! 

- Megbocsájtok, ha öt percen belül már a kajálda felé tartunk.

Nem ő lenne, ha nem a hasa lenne számára az első, nagy nehezen feltápászkodtunk a földről majd elindultunk a kihalt folyosókon. Most jutott eszembe, hogy Niall azt mondta jöttek vagyis legalább még egy ember van, aki elkísérte őt. Azért imádkoztam csak ne Zayn legyen az, nem voltam kész a vele való beszélgetésre még akkor sem, ha az bocsánatkérés. Ahogy közeledtünk a kijárathoz én úgy skandáltam gyorsabban, hogy "Csak ne Zayn legyen. Csak ne Zayn legyen."  És mikor megláttam a parkolóban sétáló Perrie-t szinte örömtáncot tudtam volna járni. Bár eléggé meg is ijedtem mivel a szép szőke haja most lila színben pompázott. 

- Szia Perrie - köszöntem mikor már elég közel voltunk - Mond tudod, hogy lila a hajad? - kérdeztem egy fintorral az arcomon.

Ő csak nevetett egy jót, majd szorosan magához ölelt.

- Hello, igen épp két napja csináltuk - tekergette egyik tincsét ujjai között.

- Mehetünk? - toporgott mellettünk az éhes medve.

Tudtuk, hogy ha tovább várakoztatjuk még éhen hal itt helyben vagy elvetemült módon elindul gyalog. Így beszálltunk a kocsiba és már hajtottunk is a legközelebbi Nando's felé. 

- Csak így tudtam rávenni, hogy eljöjjön velem - nézett Pez a visszapillantó tükörbe, hogy egy szúrós pillantással jutalmazza az őt egyfolytában sürgető fiút - Nem igazán szeretek éjszaka egyedül kocsiba ülni - vallotta még be.

- Megértem - nyökögtem miközben a mellettünk elsuhanó utcákat fürkésztem.

- Jer, én sajnálom, hogy az utóbbi pár napban úgy eltűntem. Tudod nagyon sok minden volt a banda körül és hát...

- Nem haragszom - szakítottam félbe- Megvan az életed, mindegyikőtöknek megvan az élete. Nem várhatom el, hogy mindent eldobjatok magatoktól és a nap huszonnégy órájában velem legyetek. 

Láttam arcán, hogy válaszomtól megkönnyebbül. Ezt követően pedig egy éles bal kanyar után le is parkoltunk az ír fiú szerintem legkedvesebb helyén. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint alig hogy leállt a motor ő már ki is pattant és futólépésben közelített a bejárat felé.

- Nem értem mi olyan különleges ebben a helyben?- gondolkodtam hangosan miközben mi is lassan kiszálltunk az autóból.

- Niall azt mondta, hogy az itteni kaják kicsit az otthonára emlékeztetik. Így gyakran szokott idejönni mikor honvágya van - osztotta meg velem Perrie miközben mellém sétált.

Így már számomra is érthetőbb volt a helyzet, és nagyon aranyosnak is gondoltam. Beléptünk a helyégbe épp mikor Horan fizetett és két telepakolt tálcával kezdett el egyensúlyozva haladni az egyik asztal felé.

12. Case

Halihóó-halihóóó!
Ismét várom a véleményeket! :)
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"A béke nem állandó állapot. Csak pillanatokig éljük át. Elszáll. Elillan, mielőtt észrevennénk, hogy ott van. De bármikor megtapasztalhatjuk egy idegen kedves gesztusában, egy koncentrálást igénylő feladatnál vagy egy bevált módszer gyakorlásánál. Minden nap átélhetjük a béke pillanatait, csak tudni kell hogyan vegyük észre őket. Hogy megélhessük, kiélvezhessük. És, hogy végül elengedhessük őket."

JERRIKA

Ha kell térden állva fogok könyörögni - Zayn.

NEM TUDOM HOL vagyok, de már nem fáj a fejem. Kezeimmel óvatosan tapogatózom magam körül. Puha anyag, paplan és párna. Valakinek az ágyában vagyok, nagyon merem remélni, hogy a sajátomban. Vettem pár mélyebb lélegzetet és óvatosan kinyitottam a szemem. Nem, ez egészen biztos nem az én szobám.

- Jerrika, hála istennek már majdnem rosszul lettem az aggodalomtól - szorongatott meg rendesen Zayn.

- Hol vagyok? - meredtem rá.

- Nálunk, a szobámban.

- Van saját házunk. Én most hazamegyek - próbáltam kikelni az ágyból, de Malik nem engedte.

Visszanyomott az ágyába szinte mozdulni sem hagyott.

- Nem hagylak elmenni! Főleg ilyen állapotban.

Erre csak húztam a szám, mert nem értettem ezt a hirtelen jött aggódást az irányomban. Rendben, hogy legjobb barátok vagyunk, de akkor az elmúlt kilenc órában mégis hol volt? Akkor nem voltam olyan fontos neki? Akkor nem érzett a legjobb barátjának? Tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog ilyeneket gondolni, de úgy érzem ez nem az a nap, mikor azzal kéne foglalkoznom, hogy mi illik és mi nem hogy kit bántok meg és kit nem. És akárhogy rágódok ezen az egészen nagy szükségem lett volna Zaynre ő pedig nem volt sehol. Mintha csak lepasszolt volna.

- Sajnálom - töri meg a csendet, mire én azonnal rá nézek- Veled kellett volna lennem. Melletted lett volna a helyem, nekem mégis fontosabb volt, hogy Perrie-vel találkozzak és újra vitázzunk.

Láttam arcán, hogy arra vár feleljek valamit, mondjam azt, hogy  igaza van vagy cáfoljam meg. Bármit csak szólaljak meg.

- Nem teszem ezt még egyszer - vette hatalmas kezei közé az enyémeket - El sem tudod  képzelni milyen fontos vagy nekem, az életem szerves része vagy. Egy olyan része, ami nélkül nem az lennék, aki most vagyok. Egész eddigi életemben számíthattam rád, mindig mellettem voltál mikor szükségem volt rád és én épp akkor hagylak cserben mikor melletted lenne a helyem.

- Igen, vártalak. Azt szerettem volna, ha ott vagy, ha azt mondod, hogy minden rendben lesz még akkor is, ha tudod nem valószínű, hogy így lesz. Szükségem lett volna rád - mondtam őszintén.

Nem akartam ismét gyengének mutatkozni, nem akartam, hogy meglássa a gyenge pontom. Ám nem tehettem semmit, muszáj volt kimondanom, hogy ő is tudja. Tudja mit éreztem, milyen volt mikor vártam, hogy beállít, hogy zilált állapotban végigrohan a kórház folyosóján és szorosan a karjai közé zár. Igen a legnagyobb gyenge pontom ő maga. A tőle való függésem, a hozzá való görcsös ragaszkodásom. 

Ezen azonban nem tudtam tovább rágódni, hisz a már oly jól ismert karok közel vontak magukhoz és szinte a levegőt is kiszorították belőlem. Fejét vállamba fúrta, mintha ezzel a mozdulatával el tudna rejtőzni a világ szörnyűségei elől. Képtelen és már-már gyerekes viselkedése mégis mosoly csalt az arcomra, hiszen eme mozdulatsora felelevenítette bennem a régi szép időket. Nem igazán tudom helyes-e szép időknek hívnom őket, így visszagondolva nem biztos, hogy helytálló ez a kifejezés, de akkor és ott biztosan állíthatom, hogy az volt.

- Kérlek bocsáss meg! - hangja olyan esdeklő volt, hogy szó szerint szíven ütött – Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy újra bízz bennem, Hogy újra úgy bízz bennem, mint régen

- Ez minden vágyam -súgtam és még közelebb bújtam hozzá

Ez alatt a pár igen meghitt és bensőséges perc alatt a fiú elérte, hogy teljesen megnyugodjak. A belőle áradó érzések és energiák egy szempillantás alatt átragadtak rám is. Egy nyugodt, békés állapotba kerültem. Egy olyan állapotba, amire mindennél nagyobb szükségem volt és erre csak ő volt képes. Csak ő tudta velem elhitetni – elég volt akár a puszta jelenléte- hogy minden rendben lesz, hogy nem kell aggódnom, mert miden rossznak vége lesz egyszer és utána valami sokkal, de sokkal jobb fog következni. Gondolataim vad forgatagában azonban visszatértem a kör elejére a tőle való függésemhez. Ez a kis jelenet pedig csak még inkább alátámasztotta. Én pedig nem tudom, hogyan is kellene változtatni az egészen. Másra sem vágyom jobban, mint hogy minden a régi legyen, hogy ne érezzem azt a fájdalmat a közelében, amit most is, hogy nekem szükségem van rá, mint férfira és nem csak úgy, mint egy barátra.

- Pedig még a kórházba is bementem – motyogta vállamba.

- Hm?

- Bementem, mikor láttam az üzenetet, amit a fiúk küldtek azonnal elindultam. A kórházban úgy járkáltam össze-vissza, mint egy idióta. Képzeld még el is tévedtem – nézett rám szokásos szívdöglesztő mosolyával - Rossz irányba fordultam azt hiszem az egyik folyosón és egy teljesen másik kórterembe kötöttem ki. Egy fiatal lány volt ott idióta színes hajjal – mosolyodott el a kijelentésre én pedig azonnal tudtam kihez is tévedt – bár ezen kívül nem nézett ki rosszul – gondolkodott tovább, mintha én itt sem lettem volna.

Mérges lettem nem kicsit, itt van, azért, hogy vigasztaljon erre egy másik lányról áradozik nekem. Ismerem már ezt a nézését, maga elé réved és elképzeli mi lenne, ha a lányt randira hívná. Miért csinálja ezt? Miért teszi? Hisz ott van neki Perrie. Az, hogy engem megbánt nem is érdekel, hisz ha minden a rendes kerékvágás szerint lenne nekem ez nem kéne, hogy fájjon, de Perrie?

- Azt hiszen Larának hívják – morogja.

- Lottie – javítom ki.

- Ja tényleg. Szóval ő mondta, hogy rossz helyen vagyok. Ismét felhívtam a srácokat és ők mondták, hogy rosszul lettél és elhoztak hozzánk.

Már nem is igazán érdekelt mire is ment ki ez az egész. Túlzottan is dühös voltam, rá is meg arra, ahogy viselkedik. Kibontakoztam öleléséből és az ágy szélére csúsztam, ő úgy meredt rám, mint aki semmit sem ért az egészből. 

- Megint elcsesztem, igaz? - kérdezte.

Nem válaszoltam semmit, mert nem voltam biztos benne, hogy képes lennék akár egy normális választ is kipréselni a számon. Minden válasz nélkül kisétáltam a szobájából és elindultam a földszintre. A hangokból ítélve a többiek a konyhába lehettek és gyanúm be is igazolódott. Danielle volt az első, akinek feltűnt érkezésem és azonnal a nyakamba vetette magát. Úgy ölelt magához, mintha már évek óta legjobb barátnők lennénk. És bár eddig még csak egyszer találkoztunk én is nagyon megkedveltem őt.

- Végre felébredtél - mondta mikor kellően megszorongatott. 

- Sajnálom, hogy úgy rátok ijesztettem - néztem végig az összegyűlt kis csapaton.

Kijelentésem után úgy néztek rám, mintha valami égbekiáltó butaságot mondtam volna és mind szépen sorban megölelgettek. 

- Nem vagy éhes? - kérdezte Niall miután egy csontropogtató ölelésben részesített.

Csak megráztam a fejem, mert kezdett már egy kicsit idegesíteni ez a nagy figyelem. Nem vagyok én olyan nagy szenzáció.  

Pár percig még némán fixíroztuk egymást, majd megjelent Zaynee is.

- Akkor azt hiszem én most megyek is – mondtam és ezzel a lendülettel el is indultam a bejárati ajtó felé. 

Erre természetesen a fiúk heves nem tetszésüket nyilvánították ki és Harold szó szerint elállta az utamat

- Te ugyan nem mész sehova Tubicám – nézett rám eltökélten, majd a karjai közé kapott.

Pár perccel később a fiúk is követtek minket a nappaliba. 

- Tudod Jer, azt beszéltük a srácokkal, hogy a néhány órával ezelőtti kis akciód a frászt hozta ránk – kezdett bele Niall. 

- És így összedugtuk a fejünket és arra jutottunk, hogy nem hagyhatunk téged egyedül - vette át a szót az engem még mindig szorosan tartó Harry.

- Mi van? - néztem végig rajtuk.

- Hozzánk fogsz költözni – jelentette ki Louis.

- Minek? - értetlenkedtem tovább.

- Hogy ne legyél egyedül – mondta ki a teljesen egyértelműt Liam.

Oké ezek tényleg megkergültek. Komolyan azt hiszik, hogy egyedül valami bajom esne. Az isten szerelmére nem vagyok öt éves, képes vagyok ellátni saját magam. 

- És mi van, ha én nem akarom?

Arcukon az értetlenség jelét láttam. Gondolom erre a válaszra nem számítottak, hisz melyik épeszű ember utasítaná vissza, hogy a híres brit fiúbanda bébi-csőszködjön felette. Én! Ugyanis kezdjük ott én nem vagyok egy elvakult rajongó vagyis ez nekem nem jelent semmit. Másodszor roppant mód megalázónak érzem az egészet. 

- És ha hozzám költöznél még a szüleid jobban nem lesznek? - veti fel a mentőötletet Dani.

Nos ez a lehetőség már valamivel jobban tetszik. Oké sokkal jobb, mint ez az elcsépelt ötlet.

- Ez az öltet már sokkal jobb. Rendben, benne vagyok. 

Mindenki nagy örömködésbe kezdett, hogy ez is megoldódott. Bár számomra még mindig rejtély volt mi is volt ebbe olyan nagy gond. Nagyon jól ellettem volna én a házunkban is.

- Akkor össze kéne szedni egy-két holmit.

A fiúk mind helyeslően bólogatni kezdtek, majd amikor én is készülődni kezdtem közölték velem, hogy én itt maradok. Ugyanis elmondásuk szerint biztos kitalálnék valamit, ha már ott vagyok, hogy miért ne menjek Dani lakásába. Teljesen kiakadtam, rendeztem egy kisebb sértődést, hogy ilyet néznek ki belőlem, de átláttak rajtam és csak annyit mondtak, hogy már jól ismernek. Így Liam és Harry Dani lakásába mentek helyet csinálni a cuccaimnak, míg a Dani, Zayn és Niall hármas a mi házunkat rohamozták meg.  

Louis-val pár percig nem igazán szóltunk egymáshoz, mind a ketten le voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Ám még így is feltűnt a szokásosnál nyomottabb hangulata. Nem tudtam, hogy rá kéne-e kérdezzek vagy jobb, ha magában rendezi le a dolgokat.

- Mivel bántott meg Zayn? - suttogta.

Ha nem koncentrálok nem is biztos, hogy minden egyes szavát értem.

- Hát nem volt ott – zártam le ennyivel.

- Nem arra gondoltam azt értem – rázta a fejét – azt nem, hogy az imént miért viselkedtetek így.

Egyszerűen nem értettem hogy csinálta ezt. Hogy vette észre. hogy valami nincs rendben. És mégis mit mondjak? Mondjam el neki az igazat? De mihez kezdene a válasszal, nem hiszem hogy ő emiatt bármivel  is előrébb lenne.

- Csak valami olyat mondott, amit nem igazán volt kellemes hallgatni.

- Perrie? - kérdezte miközben közelebb kúszott hozzám.

Csak a fejemet ráztam, és vadul fixíroztam az idegesen ökölbe szorult kezem. Nem akartam rá nézni, nem akartam, hogy kiszedje belőlem a történteket. Ő viszont nem hagyta annyiban egyik kezét összekulcsolt kezeimre csúsztatta míg másikkal állam alá nyúlt, hogy maga felé tudja fordítani arcom. Nem mondott semmit csak szüntelenül  fixírozta arcom, mintha így akart volna választ kicsikarni belőlem. Nem egyszer éreztem rá késztetést, hogy elmondjam neki a történteket, noha tudom számára ez nem elég ok egy haragszom rád-ra.  Ajakamba harapva próbáltam leküzdeni ezt a késztetést, ami csak megmosolyogtatta a fiút. Végül mikor úgy éreztem ezt már nem bírom tovább vettem egy mély levegőt és belekezdtem a mesélésbe.

- Zayn mesélte, hogy bement a kórházba. Természetesen eltévedt és a végén rossz szobába kötött ki. Lottie szobájába. Ezután elkezdett róla beszélni, hogy a színes haját kivéve milyen jól néz ki ... - nyeltem egy nagyot, hisz ismét hatalmába kerített az elkeseredettség - úgy beszélt róla, ahogy annak idején rólam -ismét a számba haraptam, mert képtelen voltam folytatni.

- Ne gondolj ilyenekre, ezzel csak a saját helyzeted nehezíted meg. Az meg eszedbe se jusson, hogy jobb, mint te. Egyszerűen csak más, nem vagyunk egyformák. Nem ugyanazok a dolgok tetszenek, ennyi.

- De... - próbáltam befejezni mondatom.

- Nincs semmi de! Hagyd abba! Ne foglalkozz vele, találd meg azt, akinek így vagy tökéletes - simította meg arcom, majd egy lágy csókot lehelt az arcomra vagy mondjuk inkább úgy a szám szélére.

Be kell valljam nagyon zavarba jöttem ettől az egésztől és csak abban bíztam ő nem vett észre belőle semmit

- És neked mi bajod? - próbáltam terelni a témát.

- Harry elmondta, hogy randizgatnak Eleanorral.

- Oh...

- Te tudtad? - néz rám mérgesen.

- Harry akkor mondta el, mikor hazavitt az uszodából és azt hiszem azt szerette volna ha valahogy én vezetlek rá erre. Nem is tudom tartott a reakciódtól.

Válaszom után valamelyest lenyugodott és ismét a gondolatiba révedt.

- Hát nem tudom.... vagyis hogy borzasztóan fura ez az egész. Nem tudom, hogy kéne álljak ehhez az egészhez. Nem vagyok féltékeny, hisz, ami köztünk volt az elmúlt és tényleg örülök, hogy boldogok, de együtt? Úgy értem nekem most majd végig kell néznem, ahogy ők nyalják-falják egymást? Nem biztos, hogy képes leszek rá.

- Szerintem Harry nem is várja el tőled, hogy művigyorral az arcodon te legyél a gyertyatartó. Nagyon félt ettől az egész beszélgetéstől, te vagy a legjobb barátja és nagyon ad a véleményedre. Már attól megkönnyebbülhetett, hogy nem kell tovább titkolóznia előtted. Az pedig már csak rajtatok múlik, hogy hogyan kezelitek a helyzetet.

- Igen, tényleg jobb lett volna, ha te is ott vagy. Sokat segítettél volna nekem - mosolygott rám angyalian.

És pont végszóként kinyítl az ajtó és Harry és Zayn lépett be rajta, mi Louis-val csak összemosolyogtunk.

- Bocsáss meg neki - súgta a fülembe.

Rögtön felé kaptam a fejem mire heves fejrázásba kezdett ezzel utalva rá, hogy menjek és beszéljem meg a dolgokat Malikkkal. Mikor rájöttem mire megy ki az egész lassan felálltam, ám előtte még szorosan magamhoz öleltem a lökött fiút.

- Mindent köszönök - mondtam és puszit nyomtam az arcára, majd a teraszra indultam Zayn után.

- Ne feledd neked egy herceg jár - kiáltotta utánam.

Béna poénján még felnevettem, majd elhúztam a széles üvegajtót és becsuktam magam mögött.

11. Case

Sziasztok Édeskék! :)
Nem is tudjátok elképzelni milyen jól estek a szavaitok, tényleg nagyon sokat segítettek.  És igen még hétfő van és itt a rész. 
Véleményre fel!
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Ijesztő lehet rájönni, hogy tévedtél valamivel kapcsolatban, de nem szabad félni meggondolni magunkat, hogy elfogadjuk másként a dolgokat. Tudni, hogy már sosem lesz semmi a régi, jobb lesz vagy rosszabb. Fel kell adnunk azt, amiben eddig hittünk. Ha lefogadjuk a dolgok állását, és nem azt, amiben hittünk megtaláljuk a helyünket."

JERRIKA

Nem veszíthetem el őket. - Jerrika

SEMMI SEM ÚGY történik, ahogy kéne. Minden a feje tetejére áll és én nem tudok ellenne semmit sem tenni. Kezdem úgy érzeni, hogy én is teljesen kifordulok önmagamból. Az az előbbi kis incidens is. Mióta sírok én nyilvános helyen? Mióta sírok én egyáltalán mások előtt? Ez kész abszurdum.

- Sajnálom, hogy úgy felidegesítettelek. Nem is tudom mi ütött belém - kértem bocsánatot már ki tudja hányadszorra Harrytől.

- Akkor fogok rád haragudni, ha ezt a mondatot még egyszer meghallom - dörmögte az orra alatt.

Azt akartam mondani, hogy sajnálom, de szólásra nyitottam a számat és hamar be is csuktam. Hisz eszembe jutott, hogy pont az előbb kérte, hogy ne tegyem. Szándékon arcomra lehetett írva, mert Styles nem bírta visszatartani hangos nevetését.

- Eláruljak egy titkot? - kérdezte mikor ismét az útra tudott koncentrálni.

Szemeim azonnal csillogni kezdtek bár fogalmam se volt róla mégis milyen titokba akar beavatni a göndörke. Még az is felvetődött bennem, hogy esetleg valami csíny van a háttérben, de ezt a kis gonosz sugallatot megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.

- Mit is? - fordultam kicsit felé.

- Hogy ki az a lány - villantotta rám smaragdzöld szemeit.

- Harry, nem hiszem hogy sokat mondana nekem egy név. Kiböksz nekem valamit és valószínűleg én ugyanolyan üres tekintettel nézek majd vissza rád, mint előtte.

- És ha azt mondom ismered? - sandított rám az egyik forgalmas kereszteződésnél.

Agyamban a kerekek azonnal kattogni kezdtek. Nem volt olyan sok közös ismerősünk, főleg aki lány így a jelentkezők száma leszűkült egy-kettőre. Majd azon gondolkodtam el ismét, amit még délelőtt mondott nekem. A legjobb barátja volt barátnője, ő mutatta be őket egymásnak, és nagyon számított a közös ismerőseik véleménye.

- Uram isten, hogy erre én eddig nem jöttem rá - mondtam ki hangosan is mikor fejemben helyükre kerültek a kis darabok- Csak én lehetek ilyen értetlen - csaptam homlokon saját magam.

Így visszagondolva annyira egyértelmű ez az egész. Hisz a lány is annyit áradozott egy titokzatos fiúról, aki mindent megváltoztatott.

- És Louis mit szól ehhez az egészhez?

- Még nem mondtam el neki... és hát gondoltam esetleg te tudnál nekem segíteni? - mondta a végét már szinte alig hallhatóan.

- HOGY MI? Harry, szerintem ez nem az én dolgom. Ezt nektek ketten Eleanorral kell megbeszélnetek vele. Nincs jogom beleszólni.

- Miért ne lenne? Tudod te Louis-nak mennyire számít a véleményed?

- Ne tereld a témát. Ez nem erről szól. Én nem szólhatok bele a ti hármótok kapcsolatába.

Láttam rajta, hogy ismét a szavamba akar vágni, hogy bebizonyítsa akkor is neki van igaza. Láttam pimasz mosolyán, hogy valami olyat fog mondani, amire úgy gondolja nem tudok majd reagálni. Ettől pedig már előre rettegtem.

- Nem terelés. Ez az igazság, akár beismered akár nem! Fontos vagy neki, ugyanúgy, ahogy ő is neked.

Szemeim kétszeresére tágultak az abszurd ötlet hallatán. Még hogy nekem fontos lenne ez a lökött? Egyáltalán miért mondtam rá, hogy lökött? Miért nem hívtam a nevén? Felfogható ez egyfajta becézésnek? Lehet Stylesnak mégis igaza van.. kötődöm hozzá. Akaratom ellenére is a fiú figyelmességével, apró gesztusaival befurakodott a tudatalattimba. Alattomosan, mint egy éjjeli betörő beszivárgott. de mind tudjuk mi a vége. A pusztulás és én azt nem akarom! Nem akarok függni senkitől elég nekem a magam baja - abból így is van épp elég - nem hiányzik még ez is.

- MIÉRT? MIÉRT MONDTAD? EZZEL CSAK MEGBONYOLÍTASZ MINDENT! - törtem ki.

Szegény fiú gy megijedt hirtelen kirohanásomtól, hogy szinte az ajtónak préselte magát.

- Jer, ez nem rossz - szólalt meg lágyan - Sőt ellenkezőleg. Jó érzés, ha tudnod mások számára fontos vagy. Nem kell emiatt rosszul érezned magad, kiszolgáltatottnak meg végképp.

- Te a fejembe látsz? - kérdeztem suttogva.

- Nem, csupán fontos vagy nekem.

Áthidalta a köztünk lévő távolságot és szorosan magához ölelt, ismét elöntött a közelében érzett nyugodtság, mintha semmi baj nem történhetne. Mintha minden szép lenne, napsütéses és boldog. Hosszú ölelésünk után elváltunk egymástól és ekkor döbbentem rá, hogy a házunk előtt állunk. Nem messze tőlünk pedig egy másik autó állt oldalának hanyagul Louis támaszkodott. Harryvel lefojtattunk egy  gyors szavak nélküli kommunikációt  puszit nyomott az arcomra én pedig erőt vettem magamon és kiszálltam a kocsiból.

- Vigyázz magadra Édesem, később látjuk egymást - kiáltott még utánam majd elhajtott.

Azon gondolkoztam, hogy most vajon azért ilyen boldog, mert jobb kedvre derített vagy azért, mert itt van Louis és nekem kell vele beszélnem. Lassan araszoltam a fiú felé, mire ő ellökte magát a kocsitól és elindult felém. Karjait széttárta és várta, hogy megérkezzek ölelésébe. Az egész jelenet olyan volt, mintha minden egyes üdvözlésünk így zajlott volna, mintha ebbe én semmi kivetnivalót nem találtam volna. Pedig igen, számomra nagyon meghökkentő volt.

- Ilyen őrültséget többé ne csinálj - szólalt meg síri hangon.

- Nem tudom mi ütött belém - válaszoltam.

Azt kellett volna mondanom, hogy sajnálom akárcsak Harrynek én mégis ezt az elcsépelt mondatot mondtam. Miért? Egyre kevésbé értem saját magam. Válaszomon halkan felkuncogott, majd elindultunk a bejárat felé.

- Régóta vársz? - kérdeztem miközben a kulccsal szöszmötöltem.

- Nem igazán, úgy öt-tíz perce.

Kis csevejünk alatt szerencsére sikerült bejutnunk a lakásba. Tomlinson, mintha csak otthon lenne lerugta magáról cipőjét és azonnal elterült a kanapén.

- Én azt hiszem felmegyek lezuhanyzom, idegesítően uszoda szagom van - fintorogtam és el is indultam a fürdő felé.

Nem akartam túl sokáig ott lenni, mert féltem hogy Louis tönkretesz valamit a lakásban merő véletlenségből. Miután alaposan megtörölköztem és felvettem a magammal hozott fehérneműket a szobám felé vettem az irányt. Nem gondolkodtam sokáig magamra rángattam egy szűk farmert, egy fehér nyomott mintás topot és egy vékonyabb kardigánt. Már szaladtam is vissza a fiúhoz, aki rekord sebességgel kapcsolgatott a csatornák között.

- Ez gyors volt - pillantott felém - pedig lány vagy.

- Te meg tapló.

Nem is érdekelt mit akar mondani faképnél hagytam és a konyhába indultam. Ez a sok úszás nagyon kimerített és szükségem volt valami édességre. Egy kis tömény boldogságra, hogy így fogalmazzak. Duzzogva indultam volna vissza a szobámba, mikor beleütköztem Tomlinsonba. Nem kicsit tántorodtam meg és majdnem seggre is estem, még szerencse, hogy Louis elkapott.

- Mit akarsz már megint? - förmedtem rá.

- Bocsánatot kérni - nézett mélyen a szemembe- Én nem tudom miért csinálom ezt. Azt az előbbit nem úgy értettem vagyis a fejemben még nem hangozott bántónak, ám mikor kimondtam már tudtam nem kellett volna.

- Ez a bocsánatkérés? - meredtem vissza rá.

Lehet késztetést érzett rá, hogy bebizonyítsa mennyire komolyan is gondolja. Így közelebb lépett hozzám mire én hátrálni kezdtem ezzel sarokba szorítva saját magam.

- Sosem voltam jó az ilyenekben. A lényeg, hogy nagyon sajnálom, hogy mindig ilyen rosszul jöttek ki a dolgok. Nekem sosem az volt a szándékom, hogy megbántsalak vagy hogy fájdalmat okozzak neked.

Mélyen a szemembe nézett ezzel szinte gúzsba kötve engem. Egyszerűen nem tudtam nem a szemébe nézni, mintha megigézett volna. Néma csend állt be, ám egyikünk sem érzett rá késztetést, hogy ezt bármilyen elcsépelt mondattal elrontsa.

- Szóval... - lépett közelebb hozzám testét szinte teljesen nekem nyomta - megbocsájtasz? - kérdezte.

Hangjában némi kétségbeesést véltem felfedezni, mintha attól tartott volna, hogy a válaszom nemleges lesz. Sokáig gondolkodtam mégis mit kéne tennem, mi lenne a megfelelő válasz. Ám mikor a szemébe nézem úgy éreztem képtelen vagyok őt elszomorítani, de egyértelműen igent sem tudtam volna mondani. 

- Talán - töprengtem.

Önelégült mosoly húzódott az arcára, én azt vártam hogy talán most utamra enged, de esze ágában sem volt akár egy centit is arrébb lépni. Tovább fixírozta az arcom én pedig kezdtem zavarónak érezni átható pillantását. 

- Louis, talán...

- Nem semmiképp sem - villantotta rám mosolyát. 

Nem is tudom, hogy egyáltalán tudja-e mit akartam mondani, de ő azonnal tiltakozott. Vajon miért? Élvezi a reakcióm? Vagy csak poénkodni akar?

- Azt sem tudod mit akartam mondani.

- De. Azt, hogy nem állnék-e el az útból.

- És miért nem?

- Mert nekem tetszik ez a felállás.

Nem is igazán tudom mégis milyen válaszra számítottam, hisz pasi. A pasik pedig mégis csak ugyanolyanok. Egyszerűek. Oké, néha egyszerűek. Néha pedig nem is tudom még csak megtippelni sem, hogy mi jár a fejükben.

Számomra kissé kínos pillanatunkat a telefonon zavarta meg. Nem is tudom mikor örültem utoljára ennyire egy hívásnak.

- Igen? - szóltam bele a kórházi szám láttán.

- Jerrika? Dr. Richard Berger vagyok, a kórház igazgatója a szülei bármelyik percben megérkezhetnek...

- Rendben, köszönöm. Azonnal indulok - fojtottam belé mondanivalóját és azonnal kinyomtam a készülékem. 

Egy szót sem kellett mondanom Louis máris rohanni kezdett az autója felé, természetesen velem együtt.

Nem egyszer az ájulás kerülgetett miközben a folyosón fel-alá sétálgatva próbáltam megtudni mégis melyik kórteremben fekszenek a szüleim. Ismét megrohamoztam a nővérpultot, ahol a nem épp kedves Christina volt.

- Háromszáz-tizenöt és háromszáz- kilenc, de most már hagyj dolgozni! - morogta az orra alatt.

Mikor meghallottam a két szobaszámot eszeveszett rohanásba kezdtem, a fiúk - akik időközben Louis hívására beértek - értetlenül meredtek rám, majd mikor rájöttek mi is az oka sietősen utánam iramodtak.  Nem kellett nagyon kapkodniuk a lábukat, mert mikor Anyu szobájához értem földbe gyökerezett a lábam.  Anya szinte egész testét kötések fedték, intubálva volt melyet a mellette hevesen pityegő gép  alátámasztott. Ez csak annyit jelentett, hogy képtelen volt segítség nélkül lélegezni és a szívmonitor is csak gyenge szívverést mutatott. Lábaim megremegtek, meg kellett kapaszkodnom az ajtóban  ha nem akartam ott összeesni. Könnyeim megállíthatatlanul potyogni kezdtek, de egyáltalán nem érdekelt. Oda akartam menni hozzá, meg akartam érinteni az arcát megbizonyosodni róla, hogy ez nem csak egy rossz álom és ő tényleg itt fekszik ilyen rossz állapotban. Araszoló léptekkel meg is indultam, de valaki erős karjait derekamra fonta és az ellenkező irányba kezdett húzni.

- Nem mehetsz be hozzá- mondta határozottan Liam.

Engem nem érdekelt mondanivalója kapálózni kezdtem, én akkor is oda akartam menni.

- Engedj el! 

- Sajnálom - súgta fülembe és egy határozott mozdulattal elindult az ellenkező irányba. 

Mikor már elég távol kerültünk az ajtótól Dr. Berger megállt előttem. 

- Jerrika, Isobelt mint láttad gépek lélegeztetik ennek oka, hogy a baleset során a repülőgép egyik darabja átszúrta a rekeszizmot és egy csavar a légzőrendszerbe került.

- Mégis mi és hogyan? És a legfontosabb hova?

- A jobb tüdőlebenyt átszakítva a szívig hatolt.

Már tényleg állni is alig tudtam, mert felfogtam mégis milyen súlyos a helyzet. Hisz, ha az a csavar bekerült, akkor az minden egyes levegővételnél kárt okozhatott.

- Magyarán szólva a szíve most úgy néz ki, mint egy szétlyuggatott szivacs?- remegtem egész testemben.

Ő nem mondta ki csak óvatosan bólintott egyet. A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy az egyetlen, aki akár fél kézzel is meg tudná oldani ezt az a másik szobában fekszik.

- És Apu?

- Súlyos mellkasi trauma érte, jelenleg mélyaltatásban van.

Egyre inkább úgy éreztem ez sok nekem én ezt nem tudom felfogni, nem hogy feldolgozni. A levegőt egyre sűrűbben szedtem, szédültem is - már ha ennél jobban még lehet- és a sírástól így is homályos látásom se javult sokat. Már sokkal inkább én kapaszkodtam Liambe, mert szükségem volt egy biztos pontra.

- Jer, jól vagy? - lépett elém Niall.

Nem tudtam válaszolni egy hang se jött ki a torkomon.

- Milyen hülye kérdés ez te retardált gyökér? - ordította le Hazza.

Egyre inkább húzott a fejem és nem igazán tudtam merre is van előre. Tompán még érzékeltem a fiúk és a főorvos kérdéseit, de az agyamig már nem jutott el.  Semmiben sem voltam biztos csak abban, hogy ezt nem bírom tovább és összeestem.

10. Case

Sziasztok!
Itt is lenne a folytatás, ami csak így zárójelben mondom elég nehezen született meg, ugyanis tegnap kaptam egy elég durva és csúnya kritikát, ami részeben erről a blogomról szólt.... próbálok túllendülni a dolgon.
Addig is jó olvasást és várom a véleményeket! :)
Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

" Egy régi mondás szerint senki nem választhatja meg a családját. Elfogadjuk, amit a sors adott, tetszik vagy sem, szeretjük vagy sem, megértjük őket vagy sem megbirkózunk vele. Egy másik ősrégi tanítás szerint a család, amibe születünk csak afféle kiindulási pont: etetnek, öltöztetnek és vigyáznak ránk amíg készen nem állunk arra, hogy kilépjünk a való világba és megtaláljuk a magunk törzsét."

JERRIKA

Félelmetes mennyire tudsz kötődni valakihez,
aki nem is biztos, hogy érzi ezt - Harry&Louis

MÁSNAP LOUIS UNSZOLÁSOMRA visszament a fiúkkal közös házukba, hogy ledőljön egy kicsit, hisz biztos voltam benne mellettem nem volt könnyű éjszakája. Azután az eset után még jó pár hasonló következett ezzel pedig őt is felráztam éber álmából. Tehát nem csodálom, hogy reggelre úgy nézett ki, mint egy zombi. Miután szó szerint kituszkoltam az ajtón nagyon megkönnyebbültem  Nem azért, mert nem voltam hálás a fiúnak,azért amit tett csupán mostanában mindig van körülöttem valaki és nem hiszem vagyis inkább úgy mondanám én az a fajta ember vagyok, akinek időről időre szüksége van egy kis magányra. Engem ez kikapcsol, és néha tényleg szüksége van az embernek, hogy ne szóljon hozzá senki. Csak ő legyen. Ő és a gondolatai. 

Egy felszabadult sóhajt hagyta el a számat mikor a tengelyem körül megfordulva az emelt felé indultam. Nem mondhatnám, hogy bármi célom volt vele egyszerűen csak a lábaim vittek. A következő, amire felfigyeltem, hogy a szüleim szobája előtt toporgok. Kezemet többször végighúztam a szépen megmunkált ajtón és a kilincsre csúsztattam. Le akartam nyomni, de valahogy nem éreztem magamban elég erőt hozzá, hogy megtegyem.  Meg-megremegett a kezem a kilincs felett végül pár perc néma ácsorgás után feladtam és lassan továbbhaladtam.

- Uram isten Harry te hogy kerülsz ide? - ugrottam egyet hátra mikor megpillantottam az eddig árnyékként rám tapadó fiút.

- Louis nem olyan rég ért haza én meg gondoltam beugrok megnézem mi van veled - tárta szét karjait és meleg ölelésébe zárt.

- Zayn küldött? - morogtam vállába.

- Nem, magamtól jöttem - felelte kicsit sértetten - Gondoltam főzhetnénk valamit hoztam egy-két cuccot a konyhába tettem őket.

Meglepett, hogy ezt mondta, de nem ellenkeztem tovább, hagytam hogy maga után rángasson vissza a földszintre. Túlságosan jó kedve volt ahhoz, hogy ezt én rontsam el.  A említett helységbe érve kicsit meglepődtem, hisz a Harold által használt egy-két cucc kifejezés nem volt helytálló. Konkrétan három telerakott nagy barna papírzacskó foglalta el a pult felét.

- Oké hazudtam - vallotta be  ábrázatom láttán - A tegnap látottak után ezekre tuti szükséged lesz - merült el félig az egyikben.

Lassan mellé lépkedtem és mielőtt nekikezdtünk volna ennek a hadműveletnek el kellett pakolnunk.  Harry arcáról le sem lehetett vakarni a mosolyt, amit nem igazán értettem. Mármint nem tudtam mi dobta őt fel ennyire.

- Tommo-t rendesen lestrapáltad - mondta mikor már a szatyrokat hajtottuk össze.

- Nem volt szándékos -suttogtam - Nem akartam, hogy így lásson vagyis inkább hogy bárki így lásson engem.

- Te hülye vagy! - csóválta a fejét - Ugyanolyan ember vagy, mint mi és mint mindenki más. Neked is lehetnek rossz napjaid, te is lehetsz magad alatt. A legfontosabb pedig, hogy neked is vannak érzéseid, amiket nem kell sem rejtegetned sem szégyellned.

- Mióta lettél te ilyen okos?

- Mindig is az voltam, csupán jól titkoltam.

- Bocsánat - emeltem magasba védekezőleg a kezem.

Igazából sosem gondoltam, hogy valaha Harryvel fogok ilyen témáról beszélni. Talán csak én gondolom bonyolultnak ezt az egészet. Nem volt időm jobban elveszni gondolataim mély forgatagában, mert a mellettem álló okos fiatalember hozzám vágott egy kuktasapkát. Érdekesen néztem pár percig a kezem között szorongatott holmira majd ismét a fiúra pillantottam, aki már rutinos mozdulatokkal kötötte fel magára a nagyobb kötényt. Én nem is tudtam, hogy nekünk van olyan, nem hogy kettő van belőle...

Már legalább másfél órája sürgölődünk a konyhában és az első tíz perc után be kellett látnom, hogy Hazza tényleg ért hozzá és még szereti is. Nem úgy, mint a banda többi tagja.

- Elmondod végre, hogy miért vagy ilyen? - kérdeztem már legalább ötödször.

Ám eddig mindig lerázott annyival, hogy legyek türelmes és megtudom.

- Elég hosszú sztori - próbált kibújni a válaszadás alól.

- Meglepődnél milyen türelmes tudok lenni - mosolyogtam rá angyalian.

- Szóval... úgy érzem szörnyű ember vagyok és borzalmas barát - kezdett bele.

- És ezért mosolyogsz? - értetlenkedtem miközben nekiláttam a Hazza-hurrikán okozta károk eltakarításának.

Mert bár tényleg remekül megtalálja a helyét a konyhába ő a káoszban látja a rendszert. A hatalmas káoszban.

- Nem, egyszerűen csak boldog vagyok - túrt bele szórakozottan hajába.

- Bocsi Harry, de én ezt nem értem. Rosszul érezd magad mégis boldog vagy?

Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ez a két érzés egyszerre legyen jelen. Mármint mégis hogy lehetséges ez? Ha szomorú  bűntudatos vagyok nem lehetek boldog. Még csak egy csekély kis boldogságra is képtelen vagyok. Erre itt áll előttem ez a fiú és azt mondja ez mégis lehetséges.

- Igen valahogy úgy - támaszkodott meg a pult másik oldalán pont velem szemben - Ez az egész úgy kezdődött, hogy van egy számomra nagyon kedves barátom aki még valamikor x ideje összejött egy lánnyal. Mivel fontos volt neki az én és közös barátaink véleménye bemutatta nekünk. Volt valami furcsán ismerős a lányba és mint később kiderült én mutattam be őket egymásnak. Telt az idő az ő kapcsolatuk is hol jobb, hol rosszabb volt. A lány sok időt töltött velünk, így pedig én egyre jobban kezdtem megismerni, kiismerni. Kezdtem megkedvelni... azt hiszem - tűnődött el egy pillanatra - Aztán az idő múlásával az érzéseik megváltoztak és csak őrlődtek egymás mellett. A lány nekem panaszkodott  hogy nem tudja mit tegyen. Már egyre nehezebben bírják az egészet, "mi" - rajzolt macskakörmöket a levegőbe, amit nem igazán értettem - egyre több időt töltöttünk együtt. Azt hittem de jó lesz.... de nem így volt egyre többet kezdtem iránta érezni pedig tudtam nem lenne szabad. Nem tehetem ezt a legjobb barátommal, de egyszerűen nem ment. Mikor felhívott nem tudtam lerázni.

- És ezt elmondtad a barátodnak? - vágtam közbe.

- Nem olyan rég - nézett rám bánatosan csillogó szemekkel - Haragudott rám, nagyon is, de leginkább azért, mert nem mondtam el neki a legelején. De most mégsem állhatok elé egy olyan mondattal, hogy " hé Haver marhára bejön a csajod".  Először is tudom, hogy kiröhögött volna, mert tudja hány lányra mondtam már azt, hogy tetszik aztán mégsem lett semmi. Ez viszont más! Érzem!

Olyan határozottsággal állította, hogy én is kezdtem hinni neki. Látszott a szemében és egész kisugárzásában, hogy komolyan beszél. Meglepő volt az egész, hogy a mindenki által nőcsábásznak titulált fiú milyen gondokkal küzd. Mennyire az ujjai köré tudta csavarni egy lány, akinek nem lenne szabad. 

- Egyre zavarosabb nekem ez az egész- ráztam meg a fejem abban reménykedve, hogy helyükre kerülnek a dolgok- Tetszik a legjobb barátod barátnője, és ezt a haverod is tudja. Miközben ő a barátnőjével csak őrlődik?

- Ez még nem a vége. Nem olyan rég szakítottak, és mi elkezdtünk találkozgatni - mondta miközben láttam rajta, hogy zavarban van.

- Ez jó hír! - rikkantottam el magam.

- Mondjuk,  csak nem tudom hogy mondjam el a barátomnak... hogy én és a volt barátnője... szóval érted.

- Szerintem üljetek le és beszéljetek át mindent, tisztázzátok a helyzetet és akkor nem lesznek meglepetések - próbáltam tanácsot adni.

- Lehet az lesz - gondolkodott hangosan.

Ezután Harry feltett szándéka volt elterelni a figyelmem és hát tényleg jól ment neki. Az ebéd után - ami tényleg nagyon jól sikerült, bár nekem nem sok közöm volt hozzá - egy kis pihegés következett. A délután további részében pedig szó szerint kicibáltak a házból. Az indok pedig nem volt mást, mint nem lehet belőlem egy barlanglakó szörny. Így miután a göndör fiú szó szerint a hátán vitt a kocsiig elindultunk valamerre.

LOUIS

Borzalmas éjszakám volt, így tényleg rám is fért ez a pár óra alvás. Tudtam, hogy már nem igen kéne tovább aludnom, de csak még jobban a nyakamra húztam a takarót és a másik oldalamra fordultam. Ám valami mégis megakadályozott abban, hogy visszaaludjak  Az éjjeli szekrényemen lévő óra. Fél hetet mutatott. Tudtam, hogy nem tölthetem az egész napom alvással még akkor sem, ha a nagy részében már azt csináltam. Nyöszörögve kikeltem az ágyból, kiropogtattam a csontjaim és csoszogva elindultam a földszintre. Ennyi óra alvás után csak most éreztem milyen éhes is vagyok. A konyhába érve meg sem lepődtem, hogy Niallert ott találtam és tömte a fejét. Leültem az ír sráccal szembe és próbáltam nem ülve visszaaludni.

- Még mindig fáradt vagy? - kérdezte két harapás között.

- Már nem annyira - mormogtam

Nem faggatott tovább, figyelmét ismét az előtte lévő tálnak szentelte. Én magam elé húztam a pult közepén lévő kis tálat és a kissé már kiszáradt sós rágcsálnivalókat kezdtem majszolni. Nem szóltunk egymáshoz mindenki le volt foglalva a saját gondolataival.

- Nem tudjátok hol van Zayn? - robbant be a helységbe Liam, amitől én majdnem leestem a székről.

- Nem - válaszolt teli szájjal a zabagép.

- Ma még nem is láttam.

- A francba - morogta orra alatt Payne.

- Miért? - kérdeztem rá, hisz biztos nyomós oka lehet annak, hogy Liam így viselkedik.

- Harry nagyjából fél órája nem tudja kirángatni Jerrikát a vízből - mondta nemes egyszerűséggel.

- HOGY MII? - pattantam fel.

Nem igazán tudom miért kaptam fel ennyire a vizet, de egyszerűen most nem is érdekel Sokkal jobban aggasztott, hogy Harry már megint mit művelt. Természetesen mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Hát Harry azt mondta szerette volna kirángatni őt egy kicsit a házból. Így elmentek uszodába, Jert pedig nem tudja kiszedni a vízből - mondta kissé dorgálóan.

Ez olyan jellemző Hazzára, már csak azt nem értem miért kell ehhez Zayn.

- És Zayn? - mondta Niall.

- Abban reménykedik ő tud valami használhatót mondani.

Már azt sem értettem, hogy hogy lehetséges az, hogy nem tudja kiszedni a vízből, számomra annyira abszurd főleg Jerrikától.

- Menjünk segítsünk neki - szólaltam meg néhány perc után és meg sem várva válaszukat elindultam az előszobába.

Már a kocsikulcs után kutattam mire a másik két társam is észbe kapott és utánam jöttek. Én már a volán mögött ültem és ingerülten dobolok az ujjaimmal. Nem tudom miért voltam ilyen ideges és mégis mit vártam mit tudok majd tenni. Meglát és kiugrik a vízből vagy mi?  Pár perccel később már Liam és Niall is a kocsiba ült így a gázba tapostam. Igaz csak azután jutott eszembe, hogy nem is tudom hova kell menni. Fél szemmel Liamre sandítottam, aki már mondta is a címet.

Mikor leállítottam a motort egy emberként szálltunk ki a kocsiból és indultunk meg a hatalmas komplexum felé. Belépve az ajtón nem kellett sokáig gondolkodnunk, hogy merre induljunk ugyanis Harry már magából kikelve ordibált.

- JERRIKA, NEM CSINÁLHATOD EZT NÉZZ MAGADRA!!

Mikor beértünk az uszodatérbe egy nem mindennapi látvány fogadott. Styles feje már inkább vörös volt miközben a kissé vacogó lány fel alá úszkált a medencében. Lassan a fiú mellé sétáltunk miközben láttam Liam arcán már valami megoldáson töri a fejét.

- Ti miért vagytok itt? - kérdezte nyugodtan a lány, miközben felfeküdt a víz felszínére.

- Segíteni jöttünk - mondta Liam.

- Nekem ugyan nem kell - válaszolt Jer azonnal.

Nem is igazán értettem mi lelte, ő nem szokott ilyen lenni. Annyira távol állt tőle ez az egész.

- Miért csinálod ezt?- kérdeztem rá nyíltan.

- Nem mondhatjátok meg, hogy mit csináljak. Nem vagytok a szüleim! - csapott mérgesen a vízre.

Most már mind értettük honnan fúj a szél.

- Figyelj Jerrika ezzel senkinek sem teszel jót. Nem lesz jobb se neked se a szüleidnek. És ha most megfázol hogy fogod őket holnap megnézni - szólalt meg Liam azon az apáskodó hangján.

Látszott, hogy ezen elgondolkodott és valószínűleg ezzel Harry még nem próbálkozott. Lassan a medence széléhez úszott és Niall segítségével kimászott. Egy halvány mosolyt küldött Payne felé majd elindult az öltözők felé.

- Ennyi? Ennyi? Én itt rimánkodok már neki legalább negyven perce erre Liam mond egy mondatot és kimászik? - akadt ki Harry.

- Talán, mert nem próbáltál meg vele beszélni - nézett rá Niall.

- Mert nem jutott eszembe.

- Harry, értsd meg őt! Gondolj bele te mit tennél az ő helyébe - kezdett bele Liam - Valószínűleg úgy érzi, hogy minden kicsúszott a kezei közül, semmit nem tud irányítani. Sosem kellett még ilyen helyzettel szembenéznie, és aggódik a szüleiért. Ez mindenkit megviselne, ráadásul ő nem igazán mutatja ki az érzéseit ez csak még jobban megnehezíti az egészet.

Annyira egyértelmű volt így hallva ezt az egészet, de nem tudom én mit tettem volna Harry helyében. Liam mintha csak olvasott volna a lányban olyan egyszerűen közölte velünk ezeket.

- Rendben, köszönöm - hallottuk meg a vékony hangot.

Egyszerre fordultunk felé és láttuk, hogy éppen kinyomja telefonját. Pár percig még azzal volt lefoglalva majd ránk nézett.

- Anyuékat feltették a gépre öt óra múlva itt lesznek.

Hangja nem egyszer remegett meg a mondat alatt és látszott rajta nagyon kell koncentrálnia, hogy kétségbeesését legyőzze.

- Jer, emlékszel miről beszélgettünk a délelőtt? - kérdezte lágyan Harry a lány csak egy aprót bólintott - Akkor ne csináld ezt! Mondd ki!

Vett pár nagy levegőt, látszott arcán keresi a szavakat. Nem egyszer szája sarkába harapott. Tekintetét végigvezette rajtunk, szemében már ott bujkáltak a könnyek.

- Félek! - mondta és ezzel egy időben a sós cseppek megállíthatatlanul elindultak arca két oldalán.

Niall és Liam lökött rajtam egy kicsit mire észebe kaptam és gyorsan elé siettem. Vékony testét rázta a sírás és szinte nyakamba vetette magát. Szorosan tartottam, hisz nem lehettem biztos benne, hogy egyedül is képes megtartani saját súlyát. Valamilyen szinten fura volt számomra ez az egész, hisz sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyire emberinek és szerethetőnek fogom őt látni. Nem csak egy érzelemmentes gépnek, aki egy percre sem képes kikapcsolni, aki senkinek nem mutatja meg milyen is valójában. Most pedig itt zokog a karjaim között, én pedig még sosem láttam ennyire gyönyörűnek.