29. Case

"Egy ponton talán elfogadjuk, hogy az álom rémálommá vált. Azt mondjuk magunknak, hogy a valóság jobb. Meggyőzzük magunkat, hogy jobb, ha nem álmodunk egyáltalán. De a legerősebbek közülünk, a legmeghatározóbbak, kitartanak az álmaik mellett. Vagy egy új álom előtt találjuk magunkat, amire nem is számítottunk, és felébredve minden ellenére reményt érzünk. És ha szerencsések vagyunk, ráébredünk, minden ellenére, az életünk ellenére, az igazi álom az, hogy képesek vagyunk álmodni."

JERRIKA

Már tudom, hogy küzdenem kell - Louis

A CSAJOS ESTÉK szinte hagyománnyá váltak, főleg akkor kezdtek az ilyen már koránt sem spontán akciók sűrűsödni mikor közeledett Dani utazása. Miután konkretizálódott, hogy két és fél hónapig nem fogjuk őt látni, eléggé magunk alá kerültünk. Én főleg, hisz nem sokkal utána kezdődik a fiúk turnéja is, és én majdnem teljesen egyedül fogok maradni. Az a nagy nyüzsgés, ami már a mindennapjaim részévé vált egyik pillanatról a másikra megszűnik. Dani azért egyfajta vigaszként megkért rá, hogy amíg ők Liammel távol lesznek szeretné, ha én vigyáznék Lokira, mert állítása szerint nagyon megkedvelt.

Ma is épp hazafelé tartok egy ilyen buliból, elején féltem, hogy nem fogok hazatalálni, de miután a pultos leerőszakolt a torkomon valami mixet- ami állítása szerint csodaszer a macskajajra - utamra engedett. Azt mondta bízzak benne, ez eddig mindenkinél bevált. Igaz volt, mikor a taxi leparkolt a felhajtónkon már nem éreztem magam annyira elázottnak, és jóval stabilabban álltam a lábamon. Kifizettem a fuvart, és megindultam a bejárat felé. Örültem, hogy már besötétedett, mert így a szomszédoknak nem kellett végignézie, ahogy elbotorkálok az ajtóig. Már majdnem elindultam felfelé a lépcsőn mikor feltűnt egy autó, ezt pedig egy csapódás hallatszott vagyis valaki kiszállt belőle. Lomhán az illető felé fordultam, és lábaim földbe is gyökereztek mikor láttam Louis volt az, aki az autóban kuksolt. Nem értettem mit csinál, és legfőképpen, hogy miért van itt.

- Eltévedtél? - bukott ki belőlem a kérdés.

Nem ez volt a legkedvesebb, amit mondhattam, de kíváncsi voltam, és talán az ereimben dübörgő alkohol is közrejátszott benne. Csak egy kis botlás.

- Nem, nem tévedtem el - jelent meg szája szegletében egy apró mosoly.

- Régóta vagy itt? - jött a következő kérdés.

Lomhán forgó agytekervényeim megpróbálták felvenni a fordulatszámot, hogy rájöjjek a dolgok mikéntjére. Ám ez csak azt eredményezte, hogy megfájdult a fejem.

- Alig több, mint fél órája - válaszolt egyszerűen.

Miért várt itt fél órája? Egy hónapja úgy került, mintha leprás lettem volna, most meg csak hirtelen idejön.

- Beszélni szerettem volna veled - szólalt meg újra.

Valahogy gondoltam, hogy ezt fogja mondani, de így sem értettem az egészet. Valószínűleg ez a zavartság az arcomra is kiülhetett, mert bíztatólag felém nyújtotta a kezét. Fogalmam se volt mire készül - no nem mintha valaha is ki tudtam volna találni milyen huncutság is jár a fejében - de bíztam benne, így bizonytalanul belé kapaszkodtam, Nem mentünk messzire, csupán a kocsijáig. Azt hittem elmegyünk valahova, de nem így volt, még csak a motort sem indította be.

- Nem épp a megfelelően viselkedtem, mikor elmondtad mi is a helyzet - kezdett bele - Csak tudod sok mindenre számítottam, épp erre nem, de tényleg. Egy hülye kisgyerek voltam, és hetekig játszottam is a sértődöttet.

- Igen ennek tanúja voltam - tettem hozzá.

- Tényleg nagyon sajnálom, hogy így viselkedtem.

- Mégis mi változott? Miért gondoltad meg magad?

Nem tudtam megérteni, eddig szilárdan tartotta magát, most pedig egyik pillanatról a másikra meggondolja a dolgokat, és rájön mégsem úgy van, ahogy ő azt gondolta? Egyáltalán lehetséges ez?

- Volt pár szabadnapunk a múlthéten, és hazautaztam. Ott pedig egy szép kis fejmosást kaptam.

- Ennyi? Csak ordibálnom kellett volna veled, hogy rájöjj mi is az igazság?

- Talán működött volna - gondolkodott pár percig.

Nekem viszont nem volt sem energiám, sem kedvem szokásos ökörségéhez, így gondoltam ezzel a lendülettel ki is szállhatnék. A hangsúly azon volt, hogy szállhatnék, mert amint mocorogni kezdtem Tomlinson benyomta az automata zárat, és én akárhogy rángathattam az ajtót az csak nem akart kinyílni.

- Ennél jobb nem jutott eszedbe? - kérdeztem mikor ismét visszadőltem az ülésbe - Tudod, hogy nem szeretek bezárva lenni - húztam a szám.

- De eszembe jutott más is, csak szerintem pofon vágtál volna - válaszolt - Egyébként azért nem szeretném, hogy elmenj, mert még nem fejeztem be.

- Oké, hallgatlak - helyezkedtem el kényelmesen.

- Az a lényeg, hogy rájöttem nem adhatom fel, vagyis nem fogok hülye módjára megfutamodni. 

- Azt hiszem nem értem miről beszélsz - mondtam mikor a végére ért.

- Arról, hogy nem hagyom, hogy Zayn győzzön, és megmutatom milyen jól járnál velem.

- Hát te tényleg lökött vagy - csóváltam a fejem.

Pár percig még bizonygatta mennyire komolyan gondolja, majd elengedett egy sokat sejtető mondattal, miszerint minden csak most kezdődik el. Pár percig az hittem ő is részeg, de miután minden gond nélkül elhajtott tudtam csak szimplán visszatért önmagához.

Ismét elérkezett az a pillanat, amikor megfogadom, hogy soha többet nem iszom. Én még az átlagnál is rosszabbul viselem a másnaposságot, és ezt mi sem példázza jobban, mint az, hogy negyed órába tellett lejönnöm a lépcsőn. Annyira imbolyogtam, hogy párszor az is megfordult a fejemben, hogy a mai napot az emeleten fogom tölteni. Végül erőt vettem magamon, és megérkeztem a konyhába. Az első gondolatom az volt, hogy ha fel akarok öltözni fel is kell majd valahogy vánszorognom, de úgy gondoltam ezzel ráérek később foglalkozni. Felfelé valahogy könnyebben ment, ám ez nem volt igaz a ruhaválasztásra. Mivel az idő igencsak a hűvös felé tendált, még csak eszembe sem jutott valami is lenge ruha - így ősz derekán csodálnám is - azonnal a vastag pulóverek között kezdtem el kutatni. Egy farmerre, és egy fekete szűk garbóra esett a választásom, beleugrottam hosszú hasonló színű csizmámba, felvettem egy piros, vékony övet, és egy hasonló színű sálat tekertem a nyakam köré, és már indultam is lefelé. Az előszobába felkaptam a táskám, és már kint is voltam.

- Hova- hova? - közeledett felém ruganyos léptekkel tegnapi támadóm.

Ugyanolyan lendülettel közeledett felém, majd pár lépésnyire tőlem megtorpant. Látszott arcán nem igazán tudja mit kéne tennie. Végül közelebb lépett szorosan magához ölelt, és egy puszit nyomott az arcomra. 

- Szóval hova megyünk? - kérdezte miközben az autója felé terelgetett.

- Cecílé-vel van találkozom - mondtam egyszerűen. 

Nem is kérdezett mást, azonnal indított. Reménykedtem benne, hogy tudja hova kell mennünk, vagy legalább lesz benne annyi, hogy megkérdezi, ha fogalma sincs a folytatásról. 

Be sem állt a szája, mintha az elmúlt hónap minden történését el akarta volna mondani, mintha attól tartott volna, ha nem elég részletesen meséli el valamiről lemaradok. Bár a próbákon, és a szobájában eltöltött temérdek órán kívül semmi lényeges nem történt vele, ez nem szegte kedvét. Miután monológja végére ért, belekezdett másik kedvenc elfoglaltságba: a faggatásomba. Természetesen válaszoltam neki, hisz addig nem hagyott békén. 

Ezt követően volt pár perc nyugalmam, és elmém azonnal működésbe lendült. Egészen addig míg eszembe nem jutott, hogy mikor legutóbb voltam a stúdióba akkor is vele - és persze Zaynnel - jöttem, és milyen borzalmas vége lett.

- Lépcsőzünk Louis - mondtam mikor a parkolóba álltunk.

- Más meg sem fordult a fejemben - villantotta rám mosolyát. 

Bohókás hangulata rám is átragadt, és vidáman baktattam felfelé az ódon csigalépcsőre emlékeztető fokokon. Tomlinson minden szó nélkül jött mellettem, most koránt sem viselte meg annyira az a néhány emelet, mint múltkor.

- Milyen jó kondiba jöttél - mondtam mikor a megfelelő szintre értünk.

- Jaja, ezekre a lépcsőkre edzettem - jött a spontán válasz.

Pár percre megtorpantam mikor a felvonóval kerültünk egy vonalba, a fiú ezt rögtön észrevette és óvatosan a stúdió felé kezdett el noszogatni. Nem tudom miért vettem ennyire a szívemre, és miért nem sétáltam csak simán tovább, de  nem tudtam egyszerűen továbbsétálni az ajtóig. Pedig tudtam, hogy fontos dolgom van, és nem ezért jöttem. Beszélnem kellett a folytatásról, arról, hogy van-e egyáltalán rám még szükség, hogy számoltak-e egyáltalán velem.

Louis az egész megbeszélés alatt ott volt. Nem tudom, talán félt, hogy összeesek vagy megint leragadok a liftnél, ötletem sincs, de nagyon jólesett. Már néha felvetődött bennem, hogy lelkiismeret furdalásom kéne, hogy legyen ennyi minden után. Aztán felötlött bennem, hogy tulajdonképpen ö mondta azt, hogy küzdeni fog, és lehet, hogy azt így gondolta.

- Még mindig nem unod? - kérdeztem már egy kellemes vacsora keretei között.

- Mégis mit? - kérdezett vissza, és látszott arcán tényleg nem sejti mire gondolok.

- Hogy egész nap a nyakadon lógok, és olyat csinálsz, amit tulajdonképpen a hátad közepére se kívánnál - fejtettem ki a dolgokat.

- Én nem így érzem, én úgy gondolom, hogy eltöltöttünk együtt egy szép napot. Mert tényleg nem a legizgalmasabb egy irodaházban ücsörögni, de attól még lehet jó. Hisz ha az a lift mesélni tudna - kúszott vigyor az arcára -  és ez a vacsora az én ötletem volt, szóval akár egálba is lehetnénk - fejezte be.

Szilárdan kitartott az elképzelése mellett, és még csak arra se voltam képes, hogy egy kicsit megingassam.

- Nem szeretném sokáig húzni, mármint inkább még tovább húzni az idegeiteket. Így arra jutottam, hogy még mielőtt elutaztok az első turné helyszínére én mindkettőtökkel tisztázok mindent.

Mondandóm után kicsit lefagyott, próbálta titkolni, hogy nem így történt, hogy ő milyen lazán veszi a dolgot, de láttam rajta, hogy igazából nagyon is átrágta magába a dolgokat.

Sőt szerintem még a hangulatot is elrontottam vele, de úgy éreztem muszáj volt tiszta vizet öntenem a pohárba, ha rossz lesz tőle a hangulat, ha nem.

ZAYN

Mostanában elég sokat gondolkodtam, de nem igazán jutottam semmire. Sőt néha az is eszembe jutott, hogy nem kellett volna elmondanom ezt az egészet. Néha az is felvetődik bennem, hogy bekattantam, tényleg. Miért kellett nekem ezt így robbantanom, és mire jó?

Mikor újra találkoztam a Törpével nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgok. Számomra mindig is fontos volt, talán azért, mert együtt nőttünk fel, de úgy éreztem nem szabad félvállról vennünk ezt a barátságot. De talán már akkor többet éreztem iránta? Hát honnan kéne nekem ilyeneket tudnom. Azt gondoltam Perrie-be is szerelmes vagyok, aztán mégsem úgy volt. Talán ez is olyan, azért érzem ezt, mert nem velem van, és ha engem választana már nem is éreznék így. Akkor ez lenne életem egyik legnagyobb hibája. És Lottie-val mi a helyzet, vele mi lesz?  Azt sem igazán tudom iránta mit érzek....

Ez borzalmas, remélem minél hamarabb vége lesz ennek az egész tortúrának, mert nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt nem bírja.

28. Case

"Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek."

JERRIKA

Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz felnőttnek lenni - Jerrika

ERRE MOST EGYÁLTALÁN nem volt szükségem, sőt úgy is mondhatnám, hogy sok mindenre volt csak éppen erre nem. Teljesen felzaklatott hirtelen látogatása, és mondandójával csak rápakolt egy lapáttal. Próbáltam magam valamelyest lenyugtatni, és abban reménykedtem, hogy sikerült is, ám amint a kórházba értem ez megdőlni látszott.
- Kislányom minden rendben? - termett előttem Apa szép fehér köpenyében, és a szokásos tudom, hogy baj van csak azért kérdeztem, hogy elmond nézésével.
- Zayn látogatott meg reggel - válaszoltam tömören.
Nem kellett többet mondanom, küldött felém egy fancsali mosolyt, és utamra engedett. Nem tudom mennyivel van ő attól előrébb, hogy most elmeséltem neki a dolgokat, de úgy látszik megkönnyebbült. A kórterem felé haladva egyre idegesebb lettem, nem tudtam volna megmondani miért egyszerűen csak éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul minden egyes megtett lépés után. Végül meg is tudtam az okát, amint a szobába értem teljesen lefagytam. Louis beszélgetett Anyával.
- Sajnálom, én nem akartam megzavarni semmit - hebegtem mindenfélét, közben pedig már kifelé is hátráltam.
- Nem zavarsz - mondta kedvesen Tomlinson - Azt hiszem mi már úgy is mindent megbeszéltünk.
Fél szemével az ágyban fekvő felmenőmet kémlelte, aki csak mosolyogva bólintott egyet. Gyorsan elbúcsúztak, és el is tűnt.
- Ő mit keresett itt? - intettem az ajtó felé, miközben az ágy szélére ültem.
- Csak bejött meglátogatni, és közben elmesélte a dolgokat a saját szemszögéből is - válaszolt egyszerűen.
Nem értem, azt hittem okos vagyok, de úgy látszik tévedtem. Miért csinálta ezt? Senki sem kényszerítette rá. Velem hetek óta szóba sem áll, de Anyának mindent elmond? Ebbe mégis hol a logika?
- Semmi gond - tette kezét enyémre, ezzel kiszakított a merengésemből - Idővel mindent megértesz.
És, ha én türelmetlen vagyok? Most akarom tudni, nem holnap vagy holnapután esetleg még később. Egyébként sem értem mire volt jó ez a látogatás, én sem teszem tiszteletem az ő szüleinél - apropó nem is ismerem őket-  mert ... hát igazából nem is tudom miért, de nem voltam ott, és ez a lényeg.
Nem igazán tudtam elszakadni ettől a témától, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy Anyunak nem egyszer rám kellett szólnia, hogy figyelek-e rá egyáltalán. Ilyenkor pár percre helyreráztam magam, és minden erőmmel azon voltam, hogy rá koncentráljak. Így került sor például arra is, hogy elmondtam Malik ismét meglátogatott, ami csak még jobban felbolygatta amúgy is kusza érzelmeimet.
- Ne haragudj rá nagyon, ő sem így tervezte. Gondold el milyen nehéz lehetett neki ennyi ideig magába tartani. Legjobb barátok vagytok, majd túljuttok ezen is.
- Én nem bízom benne... tudod választanom kell majd, és az egyiküknek fájdalmat fogok okozni. Nem csinálhatok úgy, mintha semmi sem történt volna, és minden rendbe lenne, hisz nincs így
- Túl borúsan látod a helyzetet, szerintem a végén minden rendbe jön.
- Ez olyan felvidítás vagy komolyan így gondolod? - tudakoltam.
- Teljesen biztos vagyok benne - állította szent meggyőződéssel.
Szerettem volna hinni neki, de még nem ment, én még mindig úgy éreztem ennek nem lesz jó vége.  Sokáig nála voltam, majdhogynem egész nap. Fél négy körül eszméltem fel, hogy lett volna nekem még dolgom a mai nap, de akárhogy gondolkodtam nem jutott eszembe mi is volt az a sürgős, és felejthetetlen elintéznivaló.  Tudtam, hogy Cecilé-vel is kell beszélnem, hisz lassan négy hónapja egy telefont sem engedtem meg az irányába, és az iskolával kapcsolatban is rendeznem kellett az igen kusza dolgaim.  Fél órával később rá is szántam magam a távozásra. Talán ebbe az is segített, hogy Danielle írt egy üzenetet, hogy szeretne találkozni velem.

DANIELLE

Örültem, hogy Jerrika belement a a talalálkozóba, hisz gondolom mennyire össze van most zavarodva. Ki kellene egy kicsit kapcsolódnia, és utána biztos vagyok benne, hogy tisztábban fogja látni a dolgokat.
- Liam, ugye tudsz vigyázni Lokira? - törtem be a fiúkhoz.
Tudom felhívhattam volna előtte, de ollyan hirtelen jött az ötlet, hogy nem volt rá időm.
- Csak nem valami olyan program, ahol nem látják őt szívesen? - sandított rám Nialler.
- Ezt így nem mondanám - helyesbítettem azonnal - Egyszerűen csak nem szeretném, ha most bármi, vagy bárki elvonná a figyelmünket.
- Miről is? - jött ki a konyhából kedvesem.
- Jerrikával találkozom, és szeretném pt egy kicsit helyre rázni.
-. Biztos örülni fog neki - ölelt magához Liam.
- Ezek szerint vigyázol a kis vakarcsra - sandítottam felé.
Még beszéltünk pár percig, majd rohantam is a bevásárlóközpontba, hisz ott beszéltük meg a találkozót. Gondoltam csinálunk egy amolyan szépészeti délutánt. Bár ezt még Jer nem tudja, remélem nem fog nagyon kiakadni. Szerencsére nem volt túl nagy a forgalom, így pont időbe  gurultam be a parkolóba.
- JERRIKA - kiáltottam mikor megláttam, hogy pár méterrel előttem szlalomozik befelé.
Nevét hallva azonnal megtorpant, és egy gyors forduló után meg is indult felém.
- Azt hittem késni fogok - mondta mikor már elég közel kerültünk egymáshoz.
- Pont időben értél ide - mosolyogtam rá.
Megöleltük egymást, és elindultunk befelé. Nem kérdezősködött, hogy mit is tervezek, de biztosra veszem, hogy kíváncsi volt, nagyon is. Mikor befordultunk a szépségszalonba már nagyjából sejtette  mi is lesz a vége. Helyet foglaltunk egy-egy székbe, és kezdetét vette a kényeztetés.
- És hogy vagy? - tudakoltam.
- Hát nem igazán tudnám megmondani. Jól is meg rosszul is, tiszta vicc - nevetett fel keserűen.
Pontosan értettem, hogy is gondolja, hisz jobban érezte magát, mert az anyukája állapota napról napra jobb volt. Viszont ott volt a másik helyzet, hogy mi is legyen a fiúkkal.
- Nálad pörög az élet? - mosolygott rám.
- Igen igen, egy perc megállásom sincs. Pár hét múlva kezdődik a turné, és mindenki arra gyakorol.
- Mennyi időre mész?
- Két hónap minimum, de az indulás napján tudják majd csak pontosan megmondani meddig is fog tartani.
- Izgalmasnak hangzik - gondolkozott el egy pillanatra.
Nem hiszem, hogy választ várt, egyszerűen csak elmerengett néhány pillanatra.
- Nem csak neked nehéz ez a helyzet - csúszott ki a számon.
- Tudom, vagyis sejtettem, hogy így van, de ettől nem igazán érzem magam jobban - tette hozzá.
- Ez mindannyiunkat érint, így vagy úgy. Akármennyire nem vállják be a többiek igenis rájuk is hatással volt, bár kétségtelen, hogy Zaynt és Louis-t viseli meg a legjobban.
- Kihagytad a felsorolásból Lottie-t - tette azonnal hozzá.
- Neki sem lehet könnyű, de szerintem neki nem csak emiatt. Ő olyan zárkózott, és elszigetelt. Úgy értem, hogy számomra ő olyan, mint aki nem is szeretne nyitni felénk. Neki Zayn a fontos és ennyi.
- Én nem értem őt, talán azért, mert személyiségileg túlságosan távol állunk egymástól, de így sem értem mit miért tesz. Vagyis már elmondta, hogy mennyire fontos neki Zayn, és szeretné, ha köztük nem csak egy ilyen tingli-tangli kapcsolat lenne, hanem ténylegesen is elkötelezett, hosszú távra szóló dolog.
- Ezt így elmondta neked? - meredtem rá.
- Igen, mert úgy gondolja én útjába állok ennek az egésznek. Nem mondom, hogy részben nincs igaza, de ami megtörtént azon már nem tudok változtatni. A mi kapcsolatunk, barátságunk azért olyan, amilyen mert már nagyon rég óta ismerjük egymást, és sok mindenen mentünk már keresztül.
- Én ezt értem, de.... de ez meddig maradhat így?
- Mármint mi?
- Te Zayn, és Louis. Mind a hárman kapcsolatban vagytok, de el kell döntenetek, hogy mi a legfontosabb, és ezt a fiúk rád bízták.
- Nem valami kedves tőlük.
- Sajnálom - mondta azonnal - Nem azért hívtalak ide, hogy erről beszéljünk, hisz gondolom egyébként is elég sokszor gondolsz erre. Szerettem volna, ha egy kicsit kikapcsolsz, hogy utána könnyebb legyen.
- Akkor kapcsolódjunk ki - vágta rá.
Nem is hoztunk ezután szóba a fiúkat, vagy bármilyen más kényes, gondot okozó témát. Miután szépítkeztünk pár órát, és már mind a hajunk, a bőrünk és a körmünk is ismét csodaszép lett úgy gondoltunk ideje továbbállnunk. Időközben felhívtuk Perrie-t és Eleanort, hogy csatlakozzanak hozzánk. El sajnos nem ért rá, mert épp romatikus hétvégén vett részt - a hét közepén tegyük hozzá - Harryvel. Peznek nagyon tetszett az ötlet, és mire kiértünk a szalonból, már várt ránk. Az ő ötlete volt az is, hogy üljünk be valami horror filmre, aminek ma volt a premierje. Gondolkodás nélkül belementünk, nem is értem hogy voltunk rá képesek. Borzalmas volt, én tíz perc után fel akartam adni, és kirohanni a teremből, de nem hagyták. Nem szeretem a kaszabalolós filmeket, és végig sikongattam az egész filmet. Onnan tudtam, hogy melyek voltak a durva részek, hogy akkor a másik két lány is hatalmasat sikított. Mire kijöttünk, már biztos voltam benne, hogy ma éjszaka nem fogok aludni. Liam nélkül biztos nem.

JERRIKA

Danielle- ről nem is gondoltam volna, hogy ennyire nem szereti az ijesztő filmeket. Szegény lány szerintem összesen ha fél órát látott a filmből sokat mondok, a maradék másfél órában pedig összeszorított szemekkel próbálta visszafojtani  sikolyait. Mi  Perrie- vel valamennyivel jobban bírtuk, igaz a végén lelkiismeret furdalásunk volt, így azt találtuk ki, hogy a folytatásban valami olyat csinálunk, amit Dani biztos szeret. Ő persze azonnal lázba jött, és mivel elmondása szerint még fiatal volt az éjszaka valami táncklubba kötöttünk ki. Meg se érkeztünk már a táncparkett közepén találtam magam. Nem mondom, hogy nekem annyira az ínyemre volt az az egész, hisz én mindig is úgy gondoltam magamra, mint aki reménytelen a táncok terén. Danielle pár lépéssel előttünk állt, és épp a fejünkbe próbálta verni a lépéseket.
- És egy- két- há csa-csa-csa - ringatta a csípőjét a zene ütemére.
- Oké, nekem ez nem fog menni - próbáltam eloldalogni onnan.
- Nem szöksz meg - kapott kezem után Edwards és el sem engedte.
Borzalmas voltam, mindig le voltam maradva vagy valami teljesen más - eddig még nem látott - mozdulattal nevettettetem meg mindenkit.  Én negyed óra után feladtam volna a dolgot, de a lányok nem.
Másfél órával, és jó pár pohár alkoholos itallal később már engem sem érdekelt mit művészkedek, csak ki akartam engedni a fáradt gőzt. A lányok, és az ott lévők legnagyobb örömére. 

27. Case

"Mind azt hisszük, nagyok leszünk, és kicsit csalódunk, ha reményeink nem valósulnak meg. De néha a reményeink alaptalanok. Néha amire számítunk, könnyen elhalványul amellett, ami váratlanul ér. Miért ragaszkodunk a reményeinkhez? Mert amire számítunk, az tartja bennünk a lelket. A reményeink tartanak talpon. Amire számítunk, az csak a kezdet. Amire nem számítunk, attól változik meg az életünk."

LOUIS

Honnan tudjam, hogy tényleg
rá van szükségem? -Louis

MAGAM ALATT VAGYOK, én sem gondoltam, hogy ez lesz, és ilyen nehezen fogom viselni ezt az egészet, de egyszerűen semmihez sincs kedvem. Legszívesebben naphosszat csak a szobámban lennék, de ezt nem tehetem. Így a remete létnek lőttek. Tehát megyek, ahova hívnak, és próbálok úgy csinálni, mintha minden rendbe lenne, persze nincs így, és ezt ők is látják, ami még jobban zavar. Sőt vannak olyan rajongók, akik még meg is kérdezik miért vagyok ilyen. Mégis mit mondjak rá? Jól vagyok csak bal lábbal keltem fel, már egy hónapja zsinórban minden nap. Még a hülyék sem hiszik ezt el. Arról viszont nem akarok beszélni, ami történt, hisz még a srácokkal sem teszem. Harry faggatózása volt az utolsó, mikor erről beszéltem.

- Jó reggelt Haver - köszöntött Niall reggeli jól megszokott kísérője mellől.

Hogy tud ő állandóan enni? Felkel, és ez az első gondolata? Igazából nem is érdekel, az ő dolga. Akkor mégis miért rágódom rajta?

- Hello - morogtam, és helyet foglaltam az egyik széken.

Nem értem minek jöttem le, ezt fent is tudnám csinálni épp ilyen jól.

- Nem lehetsz ennyire magad alatt - szólalt meg mikor elpusztította azt az óriás szendvicset.

- Mint látod simán meg tudom csinálni.

Még mindig nem akartam erről beszélni, főleg azért, mert fogalmam se volt mit tegyek. Lett volna időm gondolkodni mégsem tettem. Nem tudom.... még mindig ugyanott tartok, mint mikor elrohantam. Akárcsak egy hülye picsa, aki nem tud mit kezdeni az életével, itt tépelődök valamin, ami nem is biztos, hogy létezik vagy létezett valaha is. Lehet én voltam az, aki ebbe az egészbe kapaszkodott, nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki én rám. Láttam Horan arcán, hogy marhára gondolkodik valamin ergo mondani fog valami szent beszédet, amire én nem voltam kíváncsi. Így fogtam magam, és átmentem a nappaliba. Nagy változatosság kedvéért elterültem a kanapén, és kezembe vettem a távirányítót. Cél nélkül kapcsolgattam, igazából nem is akartam semmit se nézni, csak nem akartam, hogy valaki hozzám szóljon.

Tisztában voltam vele, hogy rövid időm belül meg kell oldanom ezt az egészet, és ezt a hetet adtam még magamnak a sanyargatásra. 

Nem véletlen volt az egy hét, hisz kaptunk pár szabadnapot, és ez nagyon is kapóra jött nekem. Ugyanis hazautaztam. A vártnál hamarabb értem oda - talán azért, mert gyorsabban hajtottam a kelleténél - de Anyut ez egyáltalán nem bántotta. Azt mondta így több időt tölthetek velük, bár nem kellett neki két perc sem máris rájött, hogy valami nincs rendben velem. És persze nem vette azt be, hogy fáradt vagyok.

- Mi van veled? - tört be hozzám húgom.

- Lottie, ne baszogass már te is - mordultam rá szinte azonnal.

Tudom, hogy nem volt szép, sem olyasmi, ami egy jó testvérhez illene, de ismerem jól, és tudom mire megy ki az egész.

- Nem foglak békén hagyni, és Anya sem - ült le az ágyamra.

Számítottam rá, de úgy gondoltam lesz még egy kis időm mielőtt darabjaimra szednek. Hát tévedtem.

- Jól van, mit akarsz tudni? - sandítottam felé.

- Miért vagy ilyen? - tért a tárgyra.

- Feszült vagyok.

- Miért vagy feszült? - forgatta szemeit.

- Mert nem tudom mit csináljak - húztam tovább, reménykedve, hogy feladja.

- Miért? - folytatta tovább.

- Mert... mert... azért, mert... NA!

- Hát te hülye vagy - rázta a fejét - És mi van a barátnőddel? - nézett rám olyan mindent tudóan.

- Miért kéne elmondanom, ha már úgy is tudod? - vágtam vissza.

Tudtam, hogy tudja, valószínű volt, hogy Anya elmondta nekik, de akkor miért faggat? Sosem fogom megérteni a nőket, a húgaimat pedig tuti nem. Tudtam, hogy faggatna tovább, de szerencsémre elkészült az ebéd, így ez megakadályozta.

A szerencsémre nem is volt igaz, hisz a faggassuk Louis-t mindenről vette kezdetét, mikor leültünk enni. Daisy és Phoebe inkább rólam kérdezett, Anya mindent tudni akart, Fizzy pedig maga volt a sátán. Csakis Jerrika érdekelte, és nem tágított.

- Nem tudnátok leszállni erről a témáról? Én itt vagyok, én vagyok a rokonotok nekem örüljetek. És legfőképpen velem foglalkozzatok - akadtam ki a kaja vége felé.

Majd felálltam, és kimentem a hátsó kertbe, beültem a hintaszékbe, és csak néztem a nyugodt kertet.Nem jöttek utánam, talán megharagudtak, mert bunkó voltam. Nem csodálkoznék rajta, sőt meg is érdemelném. Estig békén is hagytak. Lassan haladtam befelé, mert elég nagy csönd volt. Gondolom a lányok már a szobájukban vannak. A nappaliban viszont égett a villany, azt hittem csak valaki elfelejtette leoltani, így arra veszettem az irányt. 

- Oh.... szia - mondtam meglepetten mikor láttam Anya ül a kanapén, és olvas.
Meglátott, és le is tette a kezében lévő könyvet, Helyet csinált maga mellett, nem kellett mondania semmit el is indultam felé.
- Nem lesz ez így jó Kisfiam, mond el mi történt - mondta mikor mellé ültem.
- Összevesztünk... azt hiszem. Vagyis valami olyasmi, mert beszélgettünk, elmondott valamit, én eljöttem, és azóta nem beszéltünk. Ő keresett, de én mindig leléptem, mert nem akartam vele beszélni, mert nem tudtam mit mondhatnék, vagy hogy miről beszéljünk.
- Miről beszéltetek?
- Elmondta, hogy Zayn azt kérte tőle, hogy válasszon közülünk. Nem mondta ki nyíltan, de ez volt a lényege - fejeztem be.
Nem szólt pár percig csak engem tanulmányozott, talán azért, hogy rájöjjön mit mondjon. Vagy, hogy lássa tényleg emiatt vagyok ki.
- Szerintem nem arról van szó, amit te gondolsz - mondta egyszerűen.
- Mégpedig?
- Azt hiszed azért nem mondta el, mert nem téged választana. Gondolkozz egy kicsit, ha valóban Zayn lenne az, aki mellett lenni szeretne húzta volna ennyi ideig? Akkor miért nem mondta már el aznap mikor beszéltek? Hisz ez lett volna a logikus, és egyszerű döntés.
Erre így még nem gondoltam, mindig csak az volt a fejemben, hogy azért, mert nem én lennék az, de mi van, ha hülye vagyok, és Anyának van igaza.
- Erre eddig nem is gondoltál, igaz? - lassan ingattam a fejem, és vártam, hogy folytassa - Teljesen máshogy viselkedsz ebben a kapcsolatban. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Eleanort nem szeretted, mert ezt természetesen nem igaz. Egyszerűen csak másmilyen volt a kapcsolat. Onnan is látszik, hogy mennyire megvisel ez az egész. Ismerlek, és akkor is ezt mondanám, ha nem beszélnénk minden nap, hisz a fiam vagy. Nem légy buta, és ne húzd túl sokáig, mert nem fog rád a végtelenségig várni, és akkor nagyon bánni fogod.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam - tettem hozzá.
Lelkiismeret furdalásom volt az egész miatt, ahogy vele és a lányokkal is beszéltem. Nem érdemelték meg, és ezek után mégsem haragszik.
- Köszönöm - öleltem meg.

Mindig is tudtam, hogy nem hiába fordulok tanácsért Anyuhoz, hisz ő mindent  tud. Ezt pedig ez alatt a pár nap alatt is bebizonyította. Már tudtam mit kell tennem, és reméltem, hogy nem késtem el vele.
- Szevasztok - köszöntem a többieknek mikor megérkeztem.
- Hello Lou, mitől vagy ilyen normális? - kérdezte gyanakodva Harry.
- Úgy érti ennyire önmagad - helyesbített Payne.
- Semmi gáz... Anya helyre rakott ezalatt a pár nap alatt - vigyorogtam, mint egy hülye.
- Az király Haver - csapkodott hátba Nialler - Kezdtünk már miattad aggódni - tette hozzá halkabban.

JERRIKA

Bizonyos dolgok jó irányba haladnak, és ennek örülök, hisz legalább ezért nem kell aggódnom. Anyu már felébredt, és magától lélegzik, ami az elmúlt jó pár hónap tortúráját követve egy kész csoda. Így ismét van egy jó okom, amiért a kórházba mehetek. Bár kicsit későn keltem - úgy tűnik újabb rossz szokásra tettem szert- így csipkednem kell magam, hogy beérjek mikorra ígértem. Már csak a cipőmet kellett előkerítenem, és indulhattam volna, de az a csodás lábbeli eltűnt a föld színéről.  És valaki pont most akar beszélni velem. Ez hiányzott még ide.

- Gyere be, nyitva van - mondtam valamivel hangosabban, hogy az ajtó túloldalán lévő ember is meghallja. 

Valószínűleg elég hangos volt, mert csapódott a bejárati ajtó. És pár perc múlva már velem szemben is állt, Zayn.

- Mit keresel te itt? - kérdeztem rá konkrétan.

- Nem keresel, és aggódom érted.

- Miért tennéd? Hisz felborítottál mindent. Eddig én álltam az útjába annak, hogy minden rendbe legyen, én voltam az, aki megmérgezte ezt a barátságot. De úgy most, hogy úgy érzem minden jó, te robbantod a bombát, és csak egy hatalmas kráter marad.

- Én nem így akartam, tényleg - ingatta a fejét, és közelebb lépett - de egyszerűen nem tudtam már magamban tartani.

- De ettől nem lett egyszerűbb semmi, én értem, megértelek, de fáj. Fáj, hogy nem tudom mit tegyek, hogy hogy oldjam meg a galibát, ami okoztál.

Látszott arcán, hogy nem erre számított, hogy úgy gondolta mostantól minden egyszerű és jó lesz, de ez nincs így.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy bármit csinálok, és bárhogy döntök a vége az lesz, hogy valakinek fájni fog.

- De én... - folytatta volna.

- Sajnálom Zayn, de mennem kell. Anyu vár rám. 

A fiú mellé léptem, egy puszit nyomtam az arcára, és ott hagytam. Nem tudtam volna tovább hallgatni az érveit, hogy szerinte miért is volt jó döntés, hogy elmondta, amit gondolt. Nem azt mondom, hogy ez így nem jó, és tartsa magába, de ettől semmi sem lett jobb vagy egyszerűbb. Ő lehet, hogy megkönnyebbült, de nem hiszem el, hogy nem érzi mennyi minden változott. Ha hazamegy biztos, hogy nem minden olyan, mint volt, hogy mindenkinek van véleménye, és biztos vagyok benne, hogy azon is elgondolkoztak, hogy ők mit csinálnának, ha ilyen helyzetbe kerülnének. Talán... talán olyan megoldást is találnának, ami nekem eszembe se jutna. Talán erre lenne szükségem, de nem keverhetem bele őket ennél is jobban. Nem lenne fair senkivel szemben.

26. Case

"Amikor még egész pici voltál, egy puszival jobbá tudtam tenni számodra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudtam javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett - ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal. (...) A felnőttdolgok meghaladják a képességeimet. Azt kívánom, bárcsak lenne olyan varázserőm, amivel helyre tehetném az ilyesmit is. De nem tehetek mást, mint hogy itt vagyok. Mindig itt leszek. A világ tele van jó apákkal. Hogy miről ismerni fel őket? A jó apák azok, akik olyan rettenetesen hiányoznak, hogy távollétükben minden összeomlik. A jó apák azok, akik szeretnek, már jóval azelőtt, hogy megérkeznénk. A jó apák azok, akik keresésünkre indulnak, amikor nem leljük a hazavezető utat. Igen. A világ tele van jó apákkal. És a legjobbak azok, akik mellett életük párja jó anyának érezheti magát."

JERRIKA

Nem csak akkor szeretlek mikor mindent tökéletesen csinálsz.
Én akkor is szeretlek mikor hibát hibára halmozol, mert az egyetlen
hercegnőm vagy - Alex Evigan

NEM TUDTAM MIRE számítsak, hisz olyan rég csináltunk már ilyen apa-lánya programot. Ő nem árult el semmit, bár szerintem azért, mert fogalma sem volt róla hova megyünk. Mondhatjuk spontán elhatározásnak is. Míg végigszáguldottunk az épületen a parkolóig úgy szorította a kezem, mint mikor még egészen kislány voltam, és félt, hogy elveszít a nagy tömegben. Kezeim most is eltűntek hatalmas markában, és volt valami az egészben, ami mégis megmosolyogtatott. Bevágódtunk az autóba, és már indított is.

- Min mosolyogsz? - sandított felém fél szemmel.

- Emlékszel, mikor először jártunk a londoni állatkertben, és engem úgy lenyűgözött az egész, hogy mással sem foglalkoztam csak a hatalmas kifutókkal?

- Igen, mi pedig Anyáddal rohangáltunk utánad, mint két mérgezett egér - fejezte be mondatom.

- Hova megyünk? - kérdeztem miközben türelmetlenül kémleltem ki az ablakon.

- Majd meglátod - válaszolt egyszerűen.

Nem tudtam, hogy ezt azért teszi, mert valóban nem akarja elárulni, vagy azért, mert még ő maga sem tudta. Ám mivel arcán ott ült szokásos mosolya, inkább az első variációt tartottam lehetségesnek.  Igazából most jöttem rá mennyire hiányzik nekem ez az egész, mikor csak úgy minden cél nélkül elindultunk, hogy együtt csinálunk valamit. Emlékszem egyszer a fejébe vette, hogy megtanít horgászni, és egy egész hétvégét az erdőben töltöttünk. Borzalmas volt, és mondanom sem kell, hogy semmit sem fogtunk. De élménynek felejthetetlen volt.  Szúnyogcsípésekkel, és horzsolásokkal tele tértünk haza, amin Anya csak jót derült, és annyit tett hozzá, hogy ő előre megmondta.

Sokáig kocsikáztunk, és én már szinte halálra untam magam. Ismerősek voltak a házak, mégsem tudtam volna megmondani hol is vagyok pontosan.  Talán ez zavart az egészben a legjobban, tudtam, hogy jártunk itt nem is egyszer mégsem jutott eszembe semmi. Semmi, amihez köthettem volna, semmilyen emlék.  Még egy bő fél óra kocsikázás után végre valahára megálltunk, egy kivilágítatlan utcában. Kissé ijesztő volt, főleg így szürkület tájékán így nem csoda, hogy nem nagyon akaródzott kiszállni a kocsiból. Végül Apu bűvös szavakkal mégis kiimádkozott a kocsiból. Lassan sétáltunk a kihalt utcán, majd egy éles bal kanyar után meg is érkeztünk. Arra a játszótérre, ahova még egész kisgyerekkoromba jártunk. Volt, hogy csak  leültünk a homokozó szélére és elképzeltük miről beszélhetnek az előttünk elhaladó emberek. Vicces kis párbeszédek kerekedtek belőle. Ismét a hinták felé vettük az irányt, és helyet foglaltunk bennük. Lassan lökni kezdtük magunkat, de még mindig nem szólaltunk meg.

- Tudod mikor Anyu terhes volt veled én nagyon féltem. Attól, hogy nem leszek jó apa, és mindent el fogok rontani. Régebben, még tinédzser éveim végén vad lázadó voltam, és magamra aggattam a macsó szerepet. Akkor a nagyapád megelégelte ezt leültetett magával szembe, és egy szép kis fejmosást tartott. Ugyanazt a pár mondatot mondta el mikor náluk voltam egy hétig még a terhesség előtt. Ez pedig így hangzott: "Egyszer neked is lesz gyereked, és rettenetesen fogsz örülni annak a kis életnek, akiért felelős leszel. Azt fogod hinni, hogy az égvilágon mindent rosszul csinálsz. Ez normális! Olyanokon tépelődsz majd, hogy mivel etesd, és hogy hová küldd iskolába, hogy hegedűórákra járjon, vagy inkább zongorázzon. De hadd áruljak el neked egy titkot: nem számít. Legyen a gyereked zongorista, vagy matekzseni, egy cseppet sem számít, mert végül úgyis csak az a fontos, hogy boldog legyen." - fejezte be.

- Nem értem miért mondod ezt el nekem - fordultam kicsit felé.

- Mert eddig nem igazán értettem ezeket a hibákat mégis hogy lehet elkövetni. Mi úgy neveltünk téged, hogy sosem kényszerítettünk rád semmit, mert nem a saját képünkre szerettünk volna formálni téged. Mi azt szerettük volna, ha az a különleges, és csodálatos nő lennél, akit mi már az első napon is láttunk benned. Végül tudtunkon kívül mégis elvárások közé szorítottunk téged, igazából úgy gondolom ennek tudható be az is, hogy orvos akarsz lenni. Értem én a szenvedélyt, és a vágyat is, de kiskorodban ezt láttad, ez volt számodra a követendő példa.

- Ez hülyeség... számomra ez nem egy út, amire rá kell lépnem, mert ti is ezen jártok. Egyszerűen a varázsa fogott meg, hogy bármilyenek is legyünk. Bárhogy is nézünk ki, bármilyen a bőrszínünk belülről mégis egyformák vagyunk.

Pár percre elhallgatott, gondolom nem erre a válaszra számított. Én addig tovább hajtottam magam a hintán. Tényleg így gondoltam, hogy bármennyire is utálkozunk a többi ember felé, ha megsérülünk ugyanúgy kezeljük őket. Ugyanazt a sorrendet követve próbálunk segíteni, akárhol élünk is a világon. 

- És mi van a fiúkkal? - szűrte a fogai között. 

Tudtam, hogy utálja az ilyen típusú beszélgetéseket, ezért is nem értettem miért kérdezi.

- Mit szeretnél tudni? - fordultam felé, már amennyire az alattam elhelyezhető tárgy engedte.

- Mi van most? Zaynnel? És a barátoddal?

- Zayn megváltozott, nagyon is. És aggódom, főleg azért, amit Anyunak is mondtam. Egyszerűen azt akarja, hogy válasszak közülük. Nem tudom miért, de a fejébe vette, hogy nem jó, hogy Louis-val vagyok. Louis pedig a minap rájött, hogy valamit titkolnak előle, én elmondtam neki az egészet, elrohant, és azóta nem beszélünk.

- Anyukád biztos jobb tanácsot tudna most adni - mondta.

- Te mit gondolsz?

- Nekem a legfontosabb, hogy te boldog legyél, és ha ahhoz, az a fiú kell, hát legyen. Zayn pedig csak rájött, hogy nem leszel mindig mellette. Eddig természetes volt neki, hogy ott voltál bármi legyen, és a köztetek lévő "kapcsolat" után sem változott meg ez az egész. Most viszont igen, és nem tud mit kezdeni a helyzettel.

- És az a megoldás, hogy ultimátumot ad? - fakadtam ki.

- Számára igen, hisz biztosra veszi őt fogod választani - válaszolta egyszerűen. 

Ettől csak még dühösebb lettem, hisz zavart, hogy ennyire nyeregben érzi magát, hogy ilyen biztos a végkifejletben. Mégis miért? Én sem tudom hogy döntenék... akkor ő honnan tudja? Miért hiszi azt, hogy ennyi minden után még mindig ő az első? De képes lennék nélküle élni? Felkelni úgy, hogy tudom nem hívhatom fel, mert döntöttem, mert úgy gondoltam már nem fontos nekem annyira. Ezt sem tudtam elképzelni, és ez megijesztett. A tőlük való függés.

Jólesett kicsit elszabadulni mindentől, és meghallgatni Apu álláspontját. Ha nem is megoldást kaptam, de egy másik szemléletet mindenképpen. Vagyis volt min gondolkoznom ismét. És, ha ez nem lett volna elég Lottie ismét látogatást tett nálam.

- Szia- köszöntem, és engedtem beljebb.

Apu elvonult a dolgozóba, így nyugodtan beszélhettünk. Örültem, hogy nem maradt itt, de gondoltam ő is érezte, hogy az lesz a legjobb, ha eltűnik a helyszínről.

- Hello - válaszolt savanyúan.

Innen már tudtam, hogy nem teázni fogunk. Leült a kanapéra, én pedig a másik végében foglaltam helyet.

- Mi járatban itt? - kezdeményeztem a beszélgetést.

- Veled akartam beszélni, erről az egész helyzetről. Arra szeretnélek kérni, hogy hagyd abba - mondta egyszerűen.

- Miről beszélsz? Mit hagyjak abba? - értetlenkedtem.

- Engedd el Zaynt, nem láncolhatod magadhoz...

- Uram isten... te teljesen el vagy tévedve - vágtam szavába - Ő az, akinek nem tetszik a mostani helyzet, ő az, aki mindent elrontott. Nem én!

- Akkor is rólad beszél állandóan, nem érdekli, hogy ott vagyok. Az meg végképp nem, hogy mit mondtok. Én komolyan gondolom vele....de itt te vagy az akadály.

Volt egy sejtésem hova is akar kilyukadni, és egyáltalán nem tetszett. Kezdett kicsit elegem lenni belőle is - igen nem a legszebb gesztus - de erre nekem nincs szükségem. Beszélgetéseink, már ha lehet ezeket annak nevezni majdnem mindegyike arról szól, hogy szálljak le Zaynről. Nincs joga ezt kérni tőlem, nem ismerjük egymást annyi ideje, hogy ezt tegye. Ráadásul nem is vagyunk olyan viszonyban. 

- Te nem teheted ezt!

- Akkor mégis mit vársz? Nem fogok egy olyan kapcsolatban élni, ahol hárman vannak, és te vagy a harmadik. Szakadj le róla, és felejtsd el.

- Te meg nőj fel! Nem tudsz semmit, és nem kérheted ezt. Még akkor sem, ha a nagy szerelmed is ezt kérte. Eddig kételkedtem benne, hogy ti összeilletek, de tévedtem. Ugyanolyan begyöpösödött a gondolkodásotok.

- Megint veszekedni akarsz? - pattant fel - Én nem azért jöttem.

- Akkor mégis hogy képzelted? Beállítasz ide beszélgetünk pár sablonos témáról, majd az egyik közé így kedveskedve beszúrod. Te is nagyon jól tudtad, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.

Kivágódott a szobám ajtaja, aminek hatására magamra öntöttem a kezemben lévő bögre tartalmát.

- Jössz vagy maradsz? - kérdezte Apu.

Látszólag egy egyszerű kérdésnek tűnt, de lehetett érezni, hogy nem az. Fél lábbal már valahol egészen máshol volt.

- Hova? - kérdeztem vissza.

- A kórházba.

Nem kellett többet mondania, már kaptam is magamra egy fölsőt, és szinte őt is félre lökve rohantam lefelé.

LOTTIE

Én ezt nem így  terveztem, mármint ezt az egészet. Az elején nem is sejtettem, hogy ez lesz belőle, és hogy valakit ennyire félre ismerhetek. Mikor először találkoztam a Doki lányával azt gondoltam, hogy normális körülmények között még barátnők is lehetnénk. Hát nagyon nem, az egész személyisége annyira távol áll tőlem, hogy elképzelni sem tudom, hogy lehet így élni. Zayn pedig csak hab volt a tortán. Azt gondoltam jó kaland lesz, meg tetszett is, már mikor először találkoztunk akkor tudtam, hogy ő nem mindennapi srác. Olyan oldott volt, és akkor azt gondoltam milyen jó lenne, ha egy ilyen pasi lenne mellettem. Alakítgattam a dolgokat, és úgy gondoltam, ha más nem egy jó kis kaland biztos lesz belőle. Most pedig beleszerettem. Miért? Direkt akarok magamnak szart? Én nem bírok ki még több volt barátnőt, ez a kettő is sok. 

Nem bírom őket, bár ez kölcsönös. Kedves vagyok velük, hisz nem neveltek bunkónak, de néha olyan jó lenne, ha Zayn is meg szeretné ismerni az én barátaimat. Ha látnám rajta, hogy ő is akarja, és nem azért vagyok neki, hogy legyen valami. 

De én nem adom fel, egyszer úgyis belém fog szeretni. Érzem, és küzdeni fogok. Ha kell mindenkivel.

25. Case

"Azt mindig elfelejtjük, hogy milyen jó érzés, ha egyszer végre kiderülnek a titkaink. Akár jó, akár rossz, de legalább kiderül, ha tetszik, ha nem, és ha a titkod egyszer kiderül, már nem kell többé mögé bújnod. Az a baj a titkokkal, hogy mikor uralni véled őket, elszabadulnak."

JERRIKA

És ezek után szerinted még működni fog? - Louis

ELMONDANI SEM TUDOM mekkora kő esett le a szívemről, mikor Apu kijött a műtétet követően, és azt mondta nem volt semmi komplikáció. Tudtam, hogy ez csak egy kis siker, hisz az elkövetkezendő negyvenkét óra lesz kritikus, de én már ezt is sikernek könyveltem el.  Ezután természetesen hazaküldött, vagyis inkább Louis gondjaira bízott. Meg is lepett a tette, hisz eddig biztos voltam benne, hogy nem kedveli őt. Ennek hangot is adott. Akkor ez mégis hogy jött? Természetesen ő szívesen tett eleget ennek a kérdésnek. Egyikünk sem volt beszédes kedvében, ezt nem is igazán csodálom. Nekem már gondolkodni se volt kedvem, ő pedig gondolom még mindig azon a bizonyos titkon agyal. Vagyis Zaynen, meg azon miért nem mondtam el.

- Megérkeztünk - törte meg a csendet, és leparkolt a házunk előtt. 

Nem szóltam semmit, csak szótlanul kimásztam az anyósülésről. Pár perccel később hallani lehetett, ahogy a kocsi lezár, és bekapcsol a riasztó. A fiúnak nem kellett sok, hamar utolért. Nem tudtam meddig fogja bírni ezt a szótlanságot, hisz egész nap erre volt kíváncsi.  Egy kis ideig képes volt félretenni, és ezért nagyon hálás voltam neki. Nem nyaggatott csak ült mellettem a váróban, és próbálta elterelni a figyelmem. Megérdemli, hogy tudja az igazat. Hangosan csapta be a bejárati ajtót, amitől összerezzentem. 

- Mostmár elmondod? - kérdezte.

Nem volt követelőző, sem agresszív csupán kíváncsi. A kelleténél jobban.

- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el - fordultam vele szembe, és fújtam ki a bent tartott levegőt - egyszerűen csak nem tudtam hogyan, és mikor hozzam szóba. Tudom, hogy rögtön azután kellett volna, hogy megtörtént, de sokáig én sem igazán tudtam mi is volt.

- Ez egyre jobban kiakaszt, nem lehetne, hogy egyszerűen elmondod mi történt? - morgolódott.

Oké, ez így elég kétértelműen hangzott, így nem csodálom, hogy csak még idegesebb lett tőle.

- Emlékszel mikor a Nagyi itt volt, és annyira ki voltam akadva Zaynre, mert nem érdekelte őt a mondandóm? - sután bólintott miközben testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte - Azt hiszem tudom miért nem válaszolt. Rá egy-két  nappal felkeresett a kórházban, és tulajdonképpen választás elé állított. Azt mondta, hogy ő nem tudja nézni, hogy mi együtt vagyunk, mert szerinte ez így nem jó. Azt akarta, hogy válasszak közületek - böktem ki. 

Feszült csend állt be, én azért nem szólaltam meg, mert a reakcióját vártam. Ő gondolom meg lefagyott, szerintem sok mindenre számított csak erre nem.

- És a többiek hogy tudták meg? - mekegte.

- Zayn mondta el nekik.

Dühös volt, nem kellett nagy tehetség hozzá, hogy erre rájöjjek. Kezei ökölbe szorultak, és járkálni kezdett. Már az is megfordult a fejemben, hogy be fog egyet húzni a falnak, szerencsére nem tette. 

- És most mit szeretnél mit mondjak? Örülök neki vagy dicsérjelek meg titeket.

- Azt mond, amit gondolsz - válaszoltam egyszerűen. 

- Csalódtam, és dühös vagyok.

Vártam, hogy folytassa, hisz úgy gondoltam, és reméltem, hogy ezt még részletezni fogja, és megtaláljuk rá a megoldást.

- Egyszerűen nem értem, hogy voltál képes eltitkolni, meg a többiek is. És mit tettél volna, ha nem kezdek el gyanakodni? Úgy csinálsz, mintha meg sem történt volna az a beszélgetés? Tényleg fel sem tudom fogni.

- De én ... - akartam folytatni, de még csak esélyt sem adott rá. 

- Nem érdekel, és nem fogok úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, mert nincs. Rohadtul nincs rendben semmi!

Ezt követően pedig fogta magát, és elrohant, Én ott álltam, mint egy szobor, igen leforráztak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, mert ez hazugság volt, és egy kapcsolatban ez nem megengedett, De én bíztam benne, hogy hagyja, hogy végigmondjam a mondatot, hogy mindent megértsen.  Ehhez viszont túl dühös volt, és ez a harag vezérelte. Tudtam, hogy így van, de fájt, kimondhatatlanul fájt. Talán ennek az elviselhetetlen érzésnek a számlájára írom azt is, hogy nem tűnt fel könnyeim patakokban folynak végig arcom két oldalán. Pár perccel később pedig a ház már az én keserves zokogásomtól visszhangzott. 

Úgy gondoltam Louis-nak idő kell - természetesen - így pár napig nem is zargattam. Ám arra nem számítottam, hogy utána sem akar róla beszélni, vagy velem beszélni. Sőt került is engem, mikor a fiúkhoz mentem neki hirtelen dolga akadt, és pár órára felszívódott. Zayn ezzel szemben mindig ott volt, és mindenről tudni akart. Mintha semmi dolga nem lett volna, azon kívül, hogy beszámoltasson életem legapróbb mozdulatairól is. Ezzel pedig az idegeimen táncolt. Tényleg azt hitte ezzel minden rendben lesz? Összeveszünk Louis-val, és akkor minden úgy lesz, mint régen?

- Most dühös mindenkire - mondta Liam miközben épp náluk amortizáltuk le a nappalit.

- Ettől még nem érzem jobban magam - húztam a szám.

Tudtam, hogy csak vigasztalni próbálnak, de attól, hogy velük sem beszél nekem még nem lett jobb. Igazából csak azért jöttem át hozzájuk, mert már nem bírtam egyedül maradni otthon. Természetesen délután megyek a kórházba, de az előtte lévő órákat még el kell valahogy töltenem.

- Azt hiszem ideje indulnom - pillantottam a falon függő órára.

Már megszokhatták, hogy ez nem az a lehet megyek, lehet maradok kijelentés volt, így meg sem próbáltak marasztalni. 

LOUIS

Nem tudtam meddig marad, csak abban reménykedtem mire hazaérek már nem lesz ott. Nem mintha olyan szívesen járnék abba a házba. Rendben, hogy nem haragudhatok mindenkire, de megpróbálhatom, legalább egy ideig. Leparkoltam a kocsit, és elindultam befelé. A hangokból ítélve tiszta a terep, így valamivel nyugodtabban nyitottam be a házba. Igazam volt csak a fiúk voltak ott, épp videojátékoztak. Figyelmen kívül hagyva őket az emelet felé indultam.

- Szánalmas vagy - kiáltott utánam Styles.

Igen mostanában a fejébe vette, hogy kihoz a sodromból - nem mintha nehéz lenne - de akkor is képtelenség még tőle is. Nem érti meg, hogy nem akarok róla beszélni? Nem csak vele, hanem senkivel. Nem akarok tanácsokat kapni, hogy mit kéne csinálnom, hisz ez az én dolgom nekem kell megoldanom, már ha lehetséges. Felmentem a szobámba, és magam után bevágtam az ajtót. Egyedül akartam lenni, nyugalomra vágytam távol ettől a sok szartól.  Elnyúltam az ágyon, és bámultam ki a fejemből. A gondolatok céltalanul csapongtak a fejemben, de nem érdekelt.

- Rendben, ebből elég - törte rám ezt a tuskó az ajtót, majd beállt az ágy mellé, mint valami diktátor.

- Szakadj már le rólam - mordultam rá.

- Nem lehetsz puha pöcs - vágott rá a karomra. 

- Nem hallottad mit mondtam? - kérdeztem vissza jóval ingerültebben.

- Hallottam csak éppen nem érdekel - vont vállat. 

- Te ezt nem érted - mondtam végül.

- Akkor magyarázd el - tárta szét karjait. 

Láttam rajta, hogy tényleg nem érti, bár nem is volt az én cipőmben, így teljesen nem is láthatta át a helyzetet. Nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán el akarom neki mondani, végül arra jutottam, ha nem teszem bekattanok.

- Tudod miért nem mondta el nekem? - kezdtem bele, és a kérdés hallatán fejét ingatta - Nem az volt a fő ok, hogy nem tudta mit kezdjen vele, vagyis mi is az egész. Hanem, a válasz, a válasz, amit a kérdésre adott volna, ha mégis döntésre kényszerül.

Nem akartam tovább mondani, mert gondoltam a lényeget ebből is leszűrte, és igazából rohadtra nem volt kedvem kimondani, hogy nem engem választott volna. Hümögött pár percig, így tényleg nem tudtam eljutott-e az agyáig a lényeg.

- Te hülye vagy - mondta végül.

- Mást nem tudsz mondani? -  kaptam fel ismét a vizet.

Nem rá voltam dühös - oké most rá is, mert ilyen értetlen - hanem Jerrikákra, meg a buzi Zaynre, hogy így bekavar.

- Bocsi... csak nem értelek téged. Meg hogy miért hiszed el?

- Miért ne tenném?

Számomra annyira egyértelmű volt a helyzet, és nem értem ő ezt miért nem látta.

JERRIKA

A kórházba érve már nem éreztem azt a megnyugvást, hogy jó helyen vagyok. Csak végigsétáltam a klór szagú folyosókon Anyu szobájáig. Senki sem szólt hozzám, de már nem is vártam. A műtét óta már nem. A megfelelő ajtónál kicsit megtorpantam, hisz a szoba szinte megtelt orvosokkal. Elvégezték a rutin vizsgálatokat, megnézték a leleteket. Én addig a folyosón várakoztam, az egész nem tartott tovább tíz percnél. Ezután bementem, és gyorsan helyet is foglaltam az ágy mellé készített széken. Arca még mindig nagyon sápadt volt, ám a balesetből származó sebek és horzsolások, már behegedtek. Így sokkal élettel telibb látványt nyújtott. Már "csak" két oda nem illő tárgy volt ott, az egyik a tubus, amivel lélegeztették. A másik pedig az infúzió, amiben gondolom a kilökődésgátlók voltak.

- Nagyon szeretném, ha felébrednél. Szükségem van rád, most talán jobban, mint bármikor - kezdtem bele, miközben óvatosan megszorítottam a kezét - Tudod nagyon sok minden változott, és úgy érzem bajban vagyok. Vagyis nem ez a legmegfelelőbb szó rá, hisz ez nem valami olyasmi, ami bűncselekmény vagy ilyenek. Csupán egy borzasztó helyzet. 

Vettem egy nagy levegőt, és elgondolkodtam egy percig. Igazából nagyon szívesen meséltem volna tovább, de nem tudtam van-e értelme. Lehet jobban érezném magam, de tanácsot, segítséget nem kapok, és most arra lenne szükségem. 

- Nem tudok vele mit kezdeni, és ötletem sincs mit csináljak. Régebben biztos Zaynhez fordultam volna, de most épp ő a probléma okozója. És félek is.... félek, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz. 

Nem akartam erre gondolni, de mikor mégis bekúszott alattomosan a tudatomba szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű. Az lesz a vége, hogy választanom kell majd a két fiú között, és mégis hogy fogom megtenni. Vagy egyáltalán képes leszek dönteni?

- Nagyon nehéz -suttogtam.

Ekkor nyikordult az ajtó, és valaki belépett a szobába. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem hallotta meg, amit az elmúlt percekben mondtam.

- Miért nem szóltál nekem? - hallatszott a csodálkozó kérdés.

Elengedtem Anyu kezét, és félig az ajtó felé fordultam. Igen, Apu állt ott fehér köpenyben, és le sem vette a szemét rólam. 

- Nem tudom.... azt sem tudom, hogy mondtam volna el - bukott ki belőlem.

Tudta mire célzok, hisz nem igazán voltunk mesterei az ilyen lelkis témáknak - ezt tőle örököltem - ezért is nem fordultam ilyen esetekben hozzá. No persze az is közrejátszott, hogy ő máshogy látta a helyzetet, számára az lett volna a legjobb, ha az összes Földön élő hímnemű személy nagy ívben elkerül. Tipikus. Némán fixíroztuk egymást, majd hirtelen jobbját felém nyújtotta, és biztatóan rám mosolygott.

Az elkövetkezendők...

Szóval ez nem fejezet, mint a címből is került, de van néhány mondandóm, és mivel az oldal, amit ezért hoztam létre még nem igazán dübörög itt is leírom.
A történetnem a hónap végén, vagy október elején vége lesz, akkora várható az utolsó rész. Addig még nyolc fejezet van vissza.
ITT szavazhattok, hogy miután befejezem ezt a történetet melyikhez fogjak hozzá. Mivel ti vagytok az olvasók nektek kell döntenetek, és szeretném is ha minél többen kifejtenétek a véleményeteket. És a többség akarata döntene.

Szóval hajrá!
Puszi Cassy

24. Case

"Mindannyian keressük a válaszokat. A tudományban, az életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira van tőlünk. Máskor pedig akkor kapjuk a választ, mikor még fel se fogtuk, hogy kérdeztünk valamit. Néha a válasz meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtaláltuk a választ, amit kerestünk, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul."

JERRIKA

Mi van, ha minden elszállt? -Zayn

PATTANÁSIG FESZÜLT IDEGEK, és a pánik az, ami most könnyen leolvasható rólam. Nem bírok egy helyben megmaradni. Lábaim olyan gyorsasággal járnak, hogy az összes körülöttem lévő felkapta már rá a fejét. Hosszú műtét, legalább tíz órás, és engem még csak a műtő közelébe sem engednek. Mielőtt Apu bemosakodott volna megkeresett, szorosan magához ölelt, és azt mondta minden rendben lesz. Majd Anyu után ő is a műtő felé vette az irányt. Ez volt három órája, azóta nem igazán szóltak hozzám, és semmilyen tájékoztatást nem adtak. Úgy csinálnak, mintha itt sem lennék. Ez pedig nagyon bántott, annyi időt töltöttem itt, és olyan fontos számomra ez a hely, de most, hogy szükségem lenne egy kis támogatásra senkit sem érdeklek. Sosem hittem, hogy pont itt kerülök majd ilyen helyzetbe, és ez elszomorít. Elszomorít, hogy amit egész eddig a mentsváramnak gondoltam mégsem az, nem siet a segítségemre, nem támogat. Csupán egy vagyok neki a sok közül, míg nekem ez a hely volt az egyetlen. Maga a csoda, de ez megváltozott. Abban a percben, hogy számukra csak egy hozzátartozó lettem ez elillant. Már nekem is csak egy kórház, és nem a kórház, nem az én kórházban. Mit fogok ezzel kezdeni? Mi lesz utána? Mit várnak tőlem? Kérdések sokasága visszhangzott a fejemben, és senki nem tudta rá a választ, még én magam sem.

- Hosszú, és gyötrelmes óráknak nézünk elébe - suttogtam.

Tudtam, hisz sosem voltam maga a megtestesült türelem, ez pedig nem az a helyzet volt, amiben akár egy percig is színlelni tudtam volna a nyugalmat. A kényelmetlen székek a váróban üresen kongtak, így lehetőségem volt végigpróbálni az összeset, no nem mintha bármi különbség is lett volna köztük.

Valaki lágyan rázogatta a vállam, ez pedig azt jelentette, hogy elaludtam eme kényelmes helyen.

- Jerrika, ébredj - szólt az ismerős hang.

Nem kellett kétszer szólnia, hamar kiráztam az álom utolsó darabkáit is a fejemből, és teljes figyelmemet a mellettem lévő személynek vagyis Niallnek szenteltem.

- Mit keresel te itt? - tértem azonnal a lényegre.

- Erre jártam, tudod útba ejtettem a Nando's-t és gondoltam akkor ide is beugrok, és megnézem hogy vagy.

- Ez igazán kedves tőled - öleltem meg - Kezdek egy kicsit kikészülni azt hiszem - húztam a szám.

- Nem csodálom, elég nyomasztó ez a hely - forgatta fejét.

- Én eddig nem így láttam - vágtam rá azonnal, és a kelleténél valamivel hangosabban is.

- Azért, mert a másik oldalon álltál, azt hiszem. Vagyis nem azért jöttél ide, mert beteg voltál, hanem mert ide akartál jönni.

Volt logika az egészben, de akkor sem akartam, hogy így legyen.  Szerettem volna elhessegetni ezt az elveszettséget, ami körülöttem lengett. Szerettem volna újra biztonságba érezni magam, és nem kirekesztve. Örültem, hogy az ír fiúnak eszébe jutottam, tényleg. Annyira magával ragadt az egész személyisége, hogy arra a néhány percre míg ott volt velem elfelejtettem a félelmeimet. Belekerültem abba a világba, amibe ő él. Láttam egy percre, hogy ő hogy látja a világot, és azt a sok pozitívat, ami belőle árad. Szerencsés vagyok, hogy ismerhetem.  Természetesen mennie kellett - Louis is mondta tegnap, hogy ma hosszú próba elé néznek - bár legalább ezerszer elmondta mennyire nincs kedve hozzá. Már azt is mondhatom, hogy én noszogattam őt ki az épületből. Nem egy ember nézett is meg minket miatta.  Nem mintha érdekelt volna, vagyis úgy voltam vele, hogy nem fogom őket többet látni, így felesleges ilyenek miatt aggódnom, van más, ami sokkal jobban leköt. Lassan visszasétáltam a még mindig üres váróba, és helyet foglaltam egy nekem tetsző széken. Órák teltek el, és semmi hír. Nem tudom, hogy örüljek-e  neki vagy sem. Hisz felfoghatom úgyis, hogy nincs hír vagyis nincs gond, vagy nincs hír azért, mert gond van. Mégis hogy találjam ki melyik helyzet is áll fenn? Utálok várakozni.

LOUIS

Már csak Niall hiányzik, és kezdhetjük a próbát, gondolhattunk volna rá, hogy ne engedjük el egyedül. Tuti felzabálja az egész étlapot mielőtt idejön.

- Komolyan hol van már? - kérdeztem miközben mindenkit kiszorítottam a kanapéról.

- Nyugi már, biztos mindjárt itt lesz - válaszolt Hazz fel sem nézve telefonjából.

Tényleg nem hittem el, hogy ők nem akarnak minél előbb végezni, én már tegnap nem akartam ezt az egészet mégsem tehettem semmit. Mit mondok? Bocsi kicsit megfáztam vagy mi? Rögtön levették volna, hogy hazudok. Jobb, meg tuti nem jutott volna eszembe. Zayn meg tök nyugodt, nem is értem, hogy képes rá. Vagy valóban szarik a dolgokra? A legjobb barátjára? Nevetséges mennyire elcsavarta a fejem, és másra sem vágyok csak, hogy mellette lehessek. 

- Malik, hogy vagy ilyen nyugodt? - mondtam végül.

Atyám egyre rosszabb leszek, kell nekem minden kimondanom. Miért nem tudnám csak egy ergya poénnal elütni a dolgot? És miért nem jutott eszembe? Oké, kezdek megijedni saját magamtól. 

- Mert nem tehetem meg - válaszolt egyszerűen - Annyira elbasztam mindent, hogy úgy érzem nem tehetem, és bármennyire is aggódok érte, és tudom most mennyire maga alatt van én most csak ülhetek.

Ettől egyáltalán nem lettem okosabb. Meg mi az, hogy nem teheti? Rendben, hogy nem a legfényesebb kettejük közt a viszony, de mégiscsak legjobb barátok. Akkor meg miért ne tehetné? Válaszára a másik két jómadár is felkapta a fejét, és vadul a pakisztáni fiút fixírozták, mintha még vártak volna valamire. Vagy épp attól tartottak, hogy mondani fog valamit?

- Miről maradtam le? - jött a tőlem ismét szokatlan kérdés.

- Semmiről - vágták rá egyszerre.

- Ja, persze. 

Itt már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs rendben, és ők tudják mi az, vagyis mindenki tudja kivéve engem. Utálom a titkokat. Szerencséjükre épp akkor esett be a banda hiányzó tagja mikor következő nem épp kedves kérdésemet készültem volna megtenni, így ez az akció félbe maradt.  Kezdetét vette a  tetves próba, és mind úgy csináltak mintha mi se történt volna, mintha nem buktak volna lenne. Koncentráltak, figyeltek velem ellentétben, aki annyit gondolkodott, hogy szegény agyam is belefájdult. Nem szokott hozzá ekkora terheléshez, ám ez most akkor is érdekelt. Hiába, ezek egy szót se mondtak. 

Nem egyszer kellett leállni miattam, mert épp nem énekeltem mikor kellett volna, vagy mert egy teljesen másik szám refrénjét kezdtem el dalolni.

- Louis minden oké? - kérdezte aggódva Daddy a sokadik ilyen alkalom után.

- Igen, csak nagyon végezni akarok - vágtam idióta fejet.

Elhitték, miért ne tették volna? Ez is közre játszott, egyszerűen ma ehhez semmi kedvem nem volt, úgy éreztem valahol egészen máshol kéne lennem. A kórházban. 

JERRIKA

Már majdnem kilenc órája vagyok itt, ebben a pokoli szobában. Sikítani szeretnék, hogy vegyenek észre. Hogy jöjjenek ide hozzám, ne nézzenek át rajtam, mintha nem lennék fontos, mintha senki lennék. Már ülni sem tudok, csak még feszültebb leszek tőle. A járkálás, na az lenyugtat egy kicsit. Nagy szerencse, hogy nincs itt szőnyeg, hisz már egy kisebb utat vágtam volna magamnak annyiszor tettem meg ezt a nagyjából húsz lépésből álló távot. Nem is néztem fel, hisz csend volt, nem volt semmi érdekes, amivel leköthettem volna magam. Csakis a lábamat figyeltem, ahogy szépen sorban egymás elé pakoltam őket, majd mikor megfordultam kezdtem elölről. Időhúzásnak tökéletes lenne, már ha látnám egy csepp értelmét is. Újabb forduló következett, és már pördültem is a sarkamon, hogy folytathassam a járkálást, ám mégsem tettem. Megtorpantam, mert két nem éppen kicsi tornacipő kúszott a látóterembe. Lassan felemeltem a fejem, és az éretlen ábrázat miatt - még akkor is, ha semmi kedvem és okom nem lett volna rá - halvány mosoly kúszott az arcomra.
- Nem akartalak megzavarni ebben a fontos nem is tudom miben - mondta vigyorogva.
- Louis, pont a legjobbkor jöttél - fújtam ki a levegőt.
Elégedett mosoly kúszott fáradt arcára, és közelebb lépett. Karjai közé zárt, ettől egy kicsit megnyugodtam. Ő észrevett, és ez egyfajta biztonságérzetet nyújtott.
- Sajnálom, hogy csak most értem ide, nagyon elhúzódott a próba.
- Örülök, hogy itt vagy - vontam közelebb magamhoz.
Elmeséltem neki, hogy mennyire tudatlannak érzem magam, valamint kértem, hogy nem haragudjon Niallre, hisz miattam késett, én marasztaltam őt, pedig tudtam dolga van. Ezt háromszor-négyszer elismételtem mire hajlandó volt elárulni, hogy eddig sem haragudott rá, mert elmesélte, hogy itt volt. Ezt követte az ő beszámolója, ami egy kicsit mókás volt, hisz barátai idegeire ment a sok hülyeségével. Mondta, hogy az elején nem igazán tudott koncentrálni, majd áesett a ló túloldalára, és a nagyjából egy órás feszült koncentrálás után mókázni kezdett. Olyan tőle elvárható, és mások idegein táncoló módon. Mustárt nyomott Harry cipőjébe - és inkább tudni sem akartam mi volt a reakció - összekötözte Liam cipőfűzőit, így szegénynek el kellett ugrálnia egy székig. Még szerencse, hogy ne esett el.  Végül arra is kitért, hogy haragszik Zaynee-re.
- Miért? Tett valamit? - kérdeztem rá, hisz eddig minden rendben volt velük.
- Azt hiszem.... - hallatszott a konkrét válasz.
- Ezt nem értem - ingattam a fejem.
Nem sietett a válaszadással, lassan visszasétáltunk a székekhez, és helyet foglaltunk rajtuk. Még mindig a kezemet fogta, nekem pedig az iménti pár perc nyugalom már oly távolinak tűnt.
- Mond már - bukott ki belőlem.
- A srácok titkolnak előlem valamit, valamit, ami Zaynnel kapcsolatos.
Azonnal tudtam mire is tapintott rá, tudtam, hogy nem titkolhatom a végtelenségig, de ez pont a legrosszabbkor jött.
- Te tudsz valamit? - sandított rám fél szemmel.
Én csak húztam a szám, hátha megunja, és nem kérdezget tovább.
- Akkor azt hiszem, erről később beszélnünk kell- vonta le a következtetést.
Hallottam hangján, hogy dühös, és meg is értettem, de erre most képtelen voltam. Ugyanúgy, mint bármi másra.

23. Case

"Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek."

JERRIKA

Ha nem vagy őszinte nem segíthetek- Harry

ISMÉT EGYEDÜL VOLTAM a hatalmas házban, az egyetlen különbség, hogy most zavart is. Nem tudtam mit kezdeni magammal, és a körülöttem uralkodó csenddel. Mikor a fiúknál töltött hétvégéről visszatértem a Nagyi már csomagolt. Tudtam, hogy nem fog a végtelenségig nálunk maradni, de azt hittem legalább a műtétig velünk lesz. Amennyire ellenemre volt  az elején állandó sürgés-forgása annyira hozzászoktam már. Apu szinte a kórházba költözött, és mást se csinál csak gyakorol a nagy műtétre. Mindenki tudja, hogy ez nem etikus, és elfogadott, hogy valaki egy hozzátartozóját operálja, ám ez az eset mégis más. Anyunak csak akkor van esélye, ha ő csinálja, ha a saját férje vágja fel a műtőasztalon. A kórház pedig a jóhírét kockáztatja ezzel az egésszel. Tiszta bizarr, és ami még ennél is furcsább, hogy meg sem lepődök rajta.

Óvatosan mentem le a nyikorgó lépcsőn, és próbáltam összeszedni magam. Alig értem a nappaliba a bejárati ajtó kivágódott, és Harry sétált be az előszobába olyan otthonosan, hogy még így reggel is képes volt meglepni.

- Szép jó reggelt Styles - álltam be vele szembe.

- Neked is- viszonozta.

Ezt követően megindult a konyha felé. Igazából nem is értettem mit keres itt, főleg korán reggel. Azt hittem ilyenkor ő még aludni szokott, de ez egy kivételes eset. Pár perc múlva én is beértem őt, de már úgy tüsténkedett, mintha legalább órák óta itt lenne.

- Minek köszönhetem kellemes társaságod? - ültem fel a pult mellé.

- Mert haragszom rád, és válaszokat akarok.

- Mégis mit tettem? - kérdeztem csodálkozva.

- Eltitkoltad Idióta Zayn Malik fenyegetését - mordult rám.

- Az nem is igazán volt fenyegetés - próbáltam menteni a helyzetet.

- Akkor te minek nevezed azt, hogy arra kényszerít válassz közte és a barátod között?

Tudtam, hogy akárhogy is fényezem a helyzetet nem lesz jobb, és Harry sem fog másképp gondolni az egészre.

- Egy örült helyzetnek mondjuk.

Fintorogva elhúzta a száját, és befejezte szendvicse elkészítését. Ezután tényleg rám figyelt, olyan tőle elvárható kellemetlen módon. Mindenképpen tudni akarta mit is tervezek ezzel az egésszel, és feltett szándéka volt ki is szedni belőlem. Csak egy gond volt ezzel a logikával mégpedig, hogy én magam sem tudtam. Leginkább abban reménykedtem, hogy elfelejthetjük az egészet. Igen, gyerekes, buta, de ez lett volna a legjobb. Nekem mindenképpen.

- Akárhogy szuggerálsz ettől nem leszek okosabb - szólaltam meg pár perc elteltével

- De mit csináltál volna? - kérdezte, ezzel nem hagyta, hogy túllépjünk a dolgon.

- Nem tudom, talán reménykedtem benne, hogy nem gondolta komolyan, és így nem kell visszatértünk a témára.

- Ezek szerint én leszek az az ember, akinek el kell téged szomorítania. Ő teljesen komolyan gondolta. Bármilyen jól megvan Lottie-val vagy mit tudom én mi van köztük most fordult a kocka.

- Ezt hogy érted? - tornáztam magam előrébb, mert tényleg érdekelt mi is jár a fejében.

- Tudod mikor nálunk voltatok, és Louis-val kimentetek az erkélyre Zayn akkor mondta el nekünk mit is csinált. Kicsit kiakadtunk rá, és gondolom Lottie sem érezhette magát valami jól a történtek miatt...

- És? - noszogattam folytatásra.

- Mikor Elt hazavittem átbeszéltük ezt a dolgot, és végülis ő világosított fel. Elmondta, hogy mit gondol erről az egészről, hogy szerinte most Zayn érzi azt, amit te nem is olyan rég, és azért akarja, hogy válassz közöttük.

- Ez a lehető legnagyobb őrültség, amit idáig hallottam - pattantam fel azonnal, és hagytam őt magára.

Nem egyszer jutott nekem is eszembe ez az egész, de nem akartam elhinni. Bármit megtettem volna, hogy ezt a gondolatot elhessegessem. És ennek a legbugyutább módját találtam meg vagyis a menekülést. Gondoltam szépen magára hagyom a fürtös fiút, és ezzel ő is elfelejti a dolgot. Hát, nem csodálkozom, hogy nem jött be. Még csak a lépcsőig sem jutottam máris visszarántott, és így mind a ketten elterültünk a földön.

- Elég lett volna, ha szólsz - sandítottam felé.

- Nálad? Kétlem - vigyorgott rám.

Igen, igaza volt. Túlságosan is felhúztam rajta magam így biztos nem ment volna a nyugodtan gondoljuk át a helyzetet dolog. 

Harryt több-kevesebb sikerrel fél óra alatt sikerült leráznom miután megígértette velem, hogy részletesen megbeszéljük a dolgokat, valamint legközelebb nem mástól tudja meg az ilyen dolgokat, Nevetséges úgy viselkedik, mintha legalább a bátyám lenne. Miután ezen sikeresen túlestem úgy gondoltam így lassan dél felé ideje lenne valami emberi kinézetet ölteni, tehát felöltözni.nem igazán akartam túlzásba vinni a dolgot, meg Harry kis fejmosása rendesen le is fárasztott. Így csak kikaptam egy fekete szűk farmert, egy fehér topot, egy hosszított fazonú pulóvert és a cipőm. Magamra kapkodtam őket, és már rohantam is. Újdonsült szokásom, hogy állandóan késésben vagyok most is visszaköszönt, és ha nem kapkodtam a lábaimat a csajok leveszik a fejem. Igen végre sikerült összeegyeztetni egy időpontot, mikor mind a négyen ráérünk. 

Meg sem lepődöm, hogy már mind ott voltak, és helyettem is rendeltek.

- Csak nem Louis tartott fel? - kérdezte hamiskásan mosolyogva Dani.

- Fenéket, Harry szentbeszédét kellett hallgatnom - húztam a szám miközben leültem közéjük.

Természetesen értetlenül néztek vissza rám, hisz sok mindenre számíthattak csak erre nem.

- Zayn kiborulását, és Eleanor elméletét ecsetelgette nekem - adtam választ fel nem tett kérdésükre. 

Tekintetük sokkal nyugodtabb volt, és nem is akartam tudni egyébként mik fordultak meg a fejükben. Miután mindenki részletesen elmesélte mit csinált az utóbbi időkben - persze az én beszámolóm volt a legrövidebb, majd csodálkozva hallgattam ők mi mindent tevékenykedtek, és hol jártak - újra visszakanyarodtunk El elméletéhez, és egy újabb részletezés után mind egyetértetek a lánnyal.

- Ne mond, hogy neked nem fordult meg a fejedben? - kérdezte Pez.

- Most komolyan mindegyikőtöknél én vagyok a téma? - néztem végig idegesen kis társaságunkon.

Nem tudtam elhinni, hogy egyiküknek sincs jobb beszédtémája, mint az én életem és kétes helyzeteim. Sosem szerettem, ha az emberek rólam beszélnek, és az én életem, döntéseim szolgáltatnak nekik beszédtémát. Ettől úgy éreztem joguk van beleszólni, és döntést hozni helyettem vagy a fejem felett.

- Egyszerűen csak nem számítottunk rá, mi nem akarunk téged kibeszélni. Csak szeretnénk megérteni - rángatott vissza Danielle nyugtató hangja. 

- Sajnálom, hogy felhúztam magam. Egyszerűen csak én sem tudom mit kezdjek ezzel a helyzettel, és mások meg úgy viselkednek, mintha teljesen egyértelmű lenne a válasz.

ZAYN

Mióta meséltem a srácoknak arról az esetről teljesen máshogy néznek rám. Mintha attól tartanának, hogy meg vagyok boldondulva vagy nem is tudom. Velem viszont semmi gond, csak nem tudom nézni, hogy Jer Louis-val van ennyi. Nem kell ezt felfújni, inkább értsék meg, vagy képzeljék magukat a helyembe. Ők mit tennének? Ölbe tett kézzel néznék, miközben tudják, hogy a legjobb barátjuk nem ezt érdemli? Milyen fennhéjázó mondat ez. Mégis mi bajom van nekem Tommoval? Nem egy link alaki, oké nem teljesen kerek, de soha senkit nem ver át. Akkor mégis honnan veszem, hogy nem elég jó? Lehet a srácoknak mégis igaza van....