20. Case

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a folytatásra és igazából semmilyen nyomós okon nem volt, amiért nem hoztam. Időben elkezdtem írni, de egyszerűen képtelen voltam befejezni, pedig pontosan tudtam mit akarok leírni. Ám most sikerült és itt vagyok.
Még egyszer nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok.
Puszi Cassy

UI: Létrehoztam egy oldalt, ami összefogja az összes történetemet. Itt értesülhettek a fejleményekről és kulisszatitkokat is megtudhattok. Szóval, ha szeretitek a történeteimet iratkozzatok fel ITT.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Felnőni fájdalmas és aki nem ezt mondja az hazudik!"

JERRIKA

Ez csak barátság, egy igazán erő barátsyág.
Semmi több! Igaz? - Zayn

ZAVAR, TÜRELMETLENSÉG, FÉLELEM ezzel tudnám leírni valahogy a lelki állapotom, bár mások valószínűleg nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látnak ez csak maszk. Maszk, amely a mindennapok

elviseléséhez kell. Néha jobb, néha rosszabb. Jobb, mert Apu itthon van, rosszabb, mert Anyu állapota romlik és még nem tudják mi is lenne az elsődleges. A szíve pedig már nem bírja sokáig, így ismét bekúszott az életembe az idő, ami szüntelenül halad előre. Féltem, hogy nem lesz elég időnk és nem találjuk meg a tökéletes megoldást, technikát a problémára. Ettől pedig tehetetlennek éreztem magam, de úgy, mint még életemben soha. Az ágyamban kelni valahogy mégis más, mégis úgy érzem nem történhet semmi baj, egészen addig míg a valóság meg nem cáfolja. Lecsoszogtam a konyhába, ahol meglepetésemre már elég lakatósnak tűnő reggeli várt, amit furcsálltam is.

- Igen a tiéd - nézett fel rám Apa a könyve takarásából.

Erre a pohár narancsléből rájöttem, de a többit akkor sem értem, hogyan és mikor? Ő nem főz, nem szakács, ami csak egyet jelenthetett.

- Aranyom, hát hadd nézzelek - szorította gúzsba arcom a Nagyi.

Gondolhattam volna, hogy Apu elgyengül és felhívja, de azt hittem előtte talál megoldást a problémára. Meg egyébként is mikor jött? És Apu mikor szólt neki? Ami pedig még ennél is fontosabb meddig marad?

- Na egyél gyorsan - tessékelt a helyemre.

Ez kész terror, tudtam, hogy nem ellenkezhetek vele, hisz még Apunál is makacsabb. Így kezdetét vette a kínzás vagy Nagyi szavaival élve a kis sovány testem kikupálása.

- Ma bemegyek a kórházba, hogy megnézzem Anyu elég erős-e a műtéthez.

- Tényleg? - kérdeztem kislányos lelkesedéssel, mire egy lomha bólintás volt a válasza- És ha minden jól megy akkor hamarosan meg is lehetne műteni?

 - Igen, de ez még nem végső megoldás. Még csak foltoznék, hogy időt nyerjünk.

- Időt? Mihez?

- Egy pro-bono műtéthez, transzplantáció.

- Anyunak szív kell? - hűltem el még jobban, bár nem voltam benne biztos, hogy ez lehetséges.

Tudtam, hogy súlyos a helyzet, de úgy gondoltam elég lesz egy műtét és minden helyre jön.  A transzplantáció meg sem fordult a fejemben, nem még az, hogy kórház költségvetését akarja ezzel terhelni. Oké tudom, hogy a pro-bono keret pont az ilyen esetekre van, de akkor sem gondoltam volna... Elmélkedtem volna tovább az egészen, de szerencsémre vagy pont, hogy szerencsétlenségemre a csengő megakadályozta. Valaki- aki minden bizonnyal egy huszonegy éves kelekótya fiú - szinte rátapadt a kis készülékre ezzel keserítve meg a mi perceinket. Az előbbi pánikom újult erőre kapott, hisz nem igazán vannak tisztában vele, hogy mi is van Louis és köztem és nem is biztos, hogy akarom hogy tisztába legyenek vele. Vendégünk viszont türelmetlen hangulatában volt, így mondhatjuk úgy is, hogy beengedte saját magát.Fütyörészve indult meg a nappaliba és nem sokkal később már a konyhaajtóban toporgott.

- Szia Szépség - rikkantotta nekem köszönésképpen, majd feltűnt neki, hogy nem vagyunk egyedül - Hoppá!

- Szerbusz Kedveském, Myranda vagyok, és te? - támadta le azonnal a Nagyi és pontosan tudtam mit is akar megtudni.

- Louis Tomlinson vagyok, igazán örvendek - mutatkozott be illedelmesen.

- És mi is van közted és a Kisunokám között? - hirtelen és minden köntörfalazás nélküli kérdése miatt félre is nyeltem az üdítőitalomat, ami csak még jobban bizonyította az egészet.

Ettől pedig láthatóan ő is elbizonytalanodott, Nagyi pedig csak tovább szuggerálta, hogy adjon választ a kérdésére.

- Gyere ülj le - nyomta bele szinte a mellettem lévő székbe - majd reggeli után mesélsz.

Kicsit összesandítottunk, míg Nagyi elénk, Louis elé tett egy jól telepakolt tányért.

- Le sem tagadhatnátok, hogy együtt vagytok - folytatta - Ó fiacskám te is olyan sovány vagy.

- Is? - kérdezett rá az érintett mikor lenyelte a falatot.

- Igen, Jerrika is olyan csont és bőr.

Tomlinson pedig ezt követően látványosan végigmért, amit viszont Apu nem nézett jó szemmel és ha tehette volna felkente volna a srácot a falra. Az egyetlen, ami megmentette ettől az idő volt és, vagyis hogy késésben van. Felhörpintette kávéja maradékát elköszönt tőlünk - Louis-t kivéve - és már rohant is. Ettől kicsit megkönnyebbültem, féltettem mind a kettőjüket a fiút Apa haragjától, Aput pedig a baleset miatt. Akármilyen jól volt mégiscsak lábadozott. 

Szerencsére miután telepakolta az asztalt ismét elmerült a sütés-főzés örömeiben, így már nem éreztük annyira feszélyezve magunkat.

- Hadd tippeljek Apukádnak még nem mondtad el - sandított felém Tomlinson.

- Mégis mit kellett volna mondanom? Annyira örülök, hogy felkeltél, mert olyan sok mindenről lemaradtál köztük arról is, hogy már nem vagyok szerelmes Zaynbe, de vele most összevesztünk és nem beszélek. De ne aggódj van jó hír összejöttem a bandatársával. Így gondoltad?

Nem válaszolt pedig azt hittem ki fog akadni furcsa gondolataimon, de helyette csak nézett maga elé, és forgatta ujjai között a villát.

- Már nem vagy szerelmes Zaynbe? - fordult felém csillogó szemekkel.

- Akkor nem zavar? - kérdeztem rá.

- Ez nekem bőven elég.

Miután túl voltunk a hízókúrán Nagyi végre valahára utunkra engedett. Igazából egy céltalan bolyongás vette kezdett, mert semmi ötletünk nem volt hova menjünk. Egyszerűen csak ki akartunk szabadulni a lakásból. Nem véletlenül korlátoztam a sablonos témákra a nagyszüleimmel és főleg a nagymamámmal való beszélgetéseimet. Ők azok a tipikus nagyszülők voltak, akik a bolhából azonnal elefántot egy kezdetleges kapcsolatból pedig esküvőt csináltak. Louis alig több, mint fél órát töltött a társaságában és már arról kezdett neki beszélni, hogy milyen jók is a boldog házas évek és úgy hazatérni, hogy tudod valaki vár rád. A gyerekről meg ne is beszéljünk, még a hideg is futkos a hátamon, ha visszagondolok rá. A fiú persze koránt sincs így elbotránkozva az egésztől szórakoztatja és mint mondta számára kellemes pillanatokat szerzett.

- Hé, azért nem volt ennyire vészes- vont közelebb magához, mikor már kétszer is körbejártuk a kicsiny parkot.

- Igazad van, borzalmas volt -javítottam ki.

Bármit mondhattam, nem hiszem, hogy eljutott a tudatáig. Szerintem csak azt kántálja magába, hogy már nem vagyok szerelmes Zaynbe, és így sokkal biztosabbnak érzi ezt az egészet.

- Szerintem vége a barátságunknak - bukott ki belőlem.

Amióta azt a beszélgetés szerű valamicsodát produkáltuk Zaynnel még senkivel nem beszéltem erről. Úgy gondoltam majd a lányokkal átrágjuk a dolgokat, de ők csak két nap múlva érnek rá én addig meg a falra mászom. Tudom, hogy nem azt fogja mondani, mint ők, de ki kell beszélnem.

- Megint veszekedtetek?

- Nem, elmondtam neki, hogy már nem vagyok szerelmes belé és, hogy a sok minden miatt, ami köztünk történt úgy érzem eltávolodtunk és szeretnék rajta változtatni.

- Tuti örült neki...

- Nagy francokat. Nem mondott semmit. Érted? Egy árva kukkot sem, csak ült és nézett ki a fejéből - szakítottam félbe.

- Te is tudod, hogy Zayn reakcióideje nem a leggyorsabb - próbálta elvenni a dolog élét.

- Ja... csak ezt fontos lett volna, de látom őt már nem érdekli.

ZAYN

Tudom, hogy nem ezt kellett volna tennem, hogy rá kellett volna vágnom, hogy nekem is fontos a barátságunk, de az utóbbi időben annyi minden volt és egyszerűen képtelen voltam megtenni. Várt rá és én cserben hagytam. Szemét vagyok, igen. Mindenkinek csalódást okozok. Azt állítják, hogy Harry a rosszfiú a bandában, pedig én vagyok. Nem is tudom mit kéne tennem. Régen minden annyival egyszerűbb volt. Jerrika volt a legjobb barátom, ahogy én is az övé. Összejöttünk és minden megváltozott. Most végre ismét normális barátok lehetnénk. Örülnöm kéne mégsem megy, és nem tudom miért. Ugyanúgy, ahogy azt sem tudom elviselni, hogy Louis-val van. Legszívesebben megfojtanám és magamat is. Miért? Nekem itt van Lottie, dögös és örült és én nem tudom. Tanácstalanul rejtettem kezeim mögé arcomat.

- Nem várhatom, hogy bárki megértsen, ha én sem értem saját magam.

Ez tényleg nem én vagyok, csak nem tudom hogy találhatnék vissza oda, ahol még tényleg minden rendben volt. Ki kell szellőztetnem a fejem, az lesz a legjobb. Utána biztos tisztábban fogom látni a dolgokat. Nem érdekelt, hogy milyen meleg van sapkát nyomtam a fejembe és a biztonság kedvéért még a napszemüvegem is felvettem. Nem akartam messzire menni, bőven elég volt nekem a közeli park.  Leültem az egyik eldugott padra és valami isteni sugallatot vártam, azt hiszem. Igazán örültem volna neki, ha valaki más megmondja helyettem mit is tegyek. Biztos úgy cselekedtem volna, mert én semmivel sem jutottam előrébb.

- Nem ennyire nehéz a helyzet - termett mellettem a semmiből Liam, amitől majdnem leestem a padról.

- Igen? - fordultam felé.

- Jerrika a legjobb barátod, ergo meg kéne tudnotok beszélni a dolgokat.

- Haragszik rám, mert Lottie-val vagyok és haragszik azért is, mert azt hiszi nekem már nem fontos a barátságunk.

- Félt téged, hisz Lottie a semmiből csöppent az életedbe és te nem az a naponta váltogatjuk a csajunkat pasi vagy.

- Én sem értem, hisz nem is ismerem őt. Nem szoktam ilyen helyzetekbe keveredni. Kicsit olyan, mintha felcserélődtek volna a szerepek érted. Ő vetette rám magát.

- Mond ezt el neki is - biztatott.

- És, ha a véleményemet kéri? - bukott ki belőlem.

Arcát látva tudtam, hogy nem kellett volna kimondanom. Magamba kellett volna tartanom úgy sokkal könnyebb lett volna az egész. Nem foglalkoztam volna vele és ennyi.

- Akkor elmondod mit gondolsz erről az egészről - felelte egyszerűen - Haver, örülnöd kéne végre ismét csak a legjobb barátod lehet. Nem kell tartanod tőle, hogy valamit félre értelmez. Miért nem teszel így?

- Mert nem tetszik. Ismerem Lout, ő nem mellé való, annyira különbözőek, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki és én ezt nem akarom végignézni.

- Nem szólhatsz bele! Tanácsot adhatsz, de ez az ő kapcsolatuk!

- Nem érdekel! - pattantam fel dühömben és hagytam faképnél Payne-t.

Tudom, hogy csak segíteni akart, de ezt képtelen voltam tovább hallgatni. Pontosan tudtam hova kell mennem.

Oké ez talán nem a legjobb ötlet volt. Fel kellett volna hívnom, de sanszos volt, hogy nem veszi fel vagy kinyom. Nem mondom meg, hogy nem érdemeltem volna meg, de egyszerűen utálom ezt a helyet. A hideg futkos tőle a hátamon és állandóan eltévedek. A nővérek furcsán méregetnek és nem tudom, hogy azért, mert nem láttak még egy ilyen lököttet, mint én, aki órák óta fel-alá szambázik a folyósokon, vagy azért, mert felismertek. Igazából nem is érdekel, egyszerűen csak meg kell találnom Jert. Mikor már tényleg semmi, de semmi ötletem nem maradt, felmentem a műtőkhöz hátha ott lófrál. Végül pedig az egyik galérián találtam meg, miközben valami gusztustalan műtétet nézett.

- Nem lehetsz Louis-val - törtem rá és még szerencse, hogy csak ketten voltunk.

Pár másodperc múlva elszakította tekintetét a lent dolgozóktól és rám nézett.

- Nem ebben kértem a véleményedet! - mordult rám - Én a barátságunkról beszéltem, ami úgy látszik még mindig nem jutott el az agyadig.

- De, nagyon is eljutott - ültem le szorosan mellé - Azt hiszem örülök, hogy már nem érzel úgy irántam, de azt nem tudom nézni, amit ti ketten műveltek.

- Miért szólsz bele? Én sosem mondtam meg kivel kavarj vagy ki legyen a barátnőd. Erre te rám rontasz és úgy csinálsz, mintha az Apám lennél.

- NEKEM EZ NEM MEGY! - mondtam a kelleténél kicsit hangosabban.

Arcán hirtelen átfutott a félelem és én tudtam megértette.

- Nem. Nem. Nem. Ezt nem teheted! Nem kérheted, hogy válasszak közületek - ingatta a fejét kétségbeesetten.