22. Case

"Kérhetsz tanácsot másoktól, körbeveheted magad tanácsadókkal, de végül neked kell döntened. Egyedül neked, és amikor döntened kell és egyedül vagy, a falhoz szorítva csak a fejedben lévő hang számít, amelyik megsúgja, amit már úgyis tudtál, és ami szinte soha nem hazudik."

JERRIKA

Talán én vagyok a rossz, a hunyó - Jerrika

ÖRÜLNÖM KELLETT VOLNA, hogy ilyen kérdéseket kapott, mégis mardosott a bűntudat. Napokkal később is csak arra tudtam gondolni mennyire lefagyott.

- Miért nem alszol? - tornázta magát ülő helyzetbe az igencsak kómás fiú.

Haja szanaszét meredezett, arcán látszott, hogy pár perccel ezelőtt még édesen szunyókált. Kezét arcára
tapasztotta, és próbált valami életet lehelni tagjaiba. Addig fészkelődött míg le nem esett a hatalmas franciaágyról. Hangos koppanással jelezte, hogy földet ért. Egy lajhár segítségével visszamászott, megigazította egyetlen ruhadarabját -boxerét- és elterült mellettem.

- Nem akartalak felkelteni - dőltem mellé.

- Túl sokat rágódsz azon a hülye interjún.

Még jó, hogy sötét volt így nem láthatta milyen fejet is vágok. Igaza volt, tényleg nem tudtam túllépni az eseten.
- Megyek iszok valamit - nyomtam puszit arcára, és kúsztam az ágy szélére.
Óvatosan haladtam előre, hisz a nagy  házban nem voltam valami ismerős. A földszinten is kóvályogtam egy kicsit, de végül sikeresen megtaláltam a megfelelő helységet. Leültem az egyik székre, és csak néztem ki a fejemből.

Amint kikapcsolták a kamerát, Lottie felugrott és faképnél hagyott mindenkit. Mi pár percig még ültünk a kanapén, majd lassan felálltunk és a színfalak mögé sétáltunk.

- Törpe, várj! - kiáltott utánam Malik.

- Nem eszem meg, ígérem! - fordultam egy kicsit felé, majd ismét előre indultam.

Igazából fogalmam se volt merre is keressem őt, nem ismertem, nem tudtam róla semmit. Így arra jutottam a női mosdóba megyek, első próbálkozásnak megteszi. Be is mentem, de úgy tűnt nem járok sikerrel. Első látásra üresnek tűnt, de tudtam én nem borulnék ki ott, ahol mások is láthatnak így hát a fülkék felé indultam.

- Gyere ki! - püföltem az utolsó fülke ajtaját, mert az valami csoda folytán nem akarta megadni magát.

- Menj innen, elérted, amit akartál - nyekergett vissza

- Addig úgysem megyek sehova, míg nem jössz ki, és nem tudom elmondani, ami akarok.

Tényleg így is gondoltam, hisz úgy éreztem, amíg ezeket nem mondom el, addig nem leszek nyugodt. Vagyis inkább valamelyest jobban. Lábammal ütem szerűen doboltam, ezzel is a másodpercek múlását próbáltam számolni. Hetvennyolc körül az ajtó nagy nehezen kinyílt, és Lottie sétált ki könnyes szemekkel.

- Gyerünk döngölj földbe.

- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért ilyen hernyó módon viselkedtem veled. Nem érdemelted meg.

- És szerinted ennyivel el van intézve? - rivallt rám - Mosolyogva a nyakadba borulok, és azt mondom majd, hogy nincs semmi baj?

- Nem, még csak meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen csak úgy éreztem muszáj elmondanom.

- Hát megtetted - tárta szét karjait.

- Szedd össze magad - mondtam mikor még mindig előtte toporogtam- Az a fickó csak fogást keres rajtad

- Azt vettem észre - húzta a száját és a mosdóhoz lépett.

Bevizezett egy kéztörülőt, és elmosódott szemfestékének nyomát próbálta eltüntetni.

- Bízz magadban, és Zaynben - adtam tanácsot.

Úgy gondoltam nem kéne tovább feszítenem a húrt, így csak kisétáltam a helységből. Nem hinném, hogy Lottie az a fajta lány lenne, aki szeretné, hogy bárki is végigasszisztálja a dolgait. Nemhogy még én. A folyosóra lépve egy biztató mosolyt küldtem a türelmetlen várakozóknak, majd karon ragadtam Louis-t és elindult visszafelé.

Valaki egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra ezzel pedig megakasztotta zűrös gondolatmenetemet.

- Zayn, ezt meg miért kaptam? - értetlenkedtem miközben a fiú helyet foglalt velem szemben.

- Mert a neved egymás utáni skandálása nem használt - vont vállat.

Nem igazán értettem ezt az egészet, hisz nemrég még választás elé állított.

- Mi ütött beléd? - tértem a lényegre.

- Nem értem mire gondolsz -tetette a hülyét.

- Egyik nap még választás elé állítasz, most meg úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna. Mi ez az egész Zayn?

- Tudom, hogy kemény voltam, de egyszerűen csak kibukott nem tudtam volna tovább tartani. Nekem egyszerűen nem tetszik ez az egész, ami köztetek folyik, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva képtelen vagyok belenyugodni.

Volt bennem egy érzés, nevezhetjük bugyuta belső hangnak is de egyszerűen képtelen voltam szabadulni ettől a témától. Be kellett bizonyítanom magamnak, és mindenki másnak, hogy ami a fejemben van csak egy hülye feltevés. Nem lehet, hogy ez történik velünk. Először én voltam az, aki a mumus volt a kapcsolatunkban. Én voltam, aki nem tudott csak barát lenni, és most Zayn viselkedik úgy, mintha megváltoztak volna az érzései.

- De inkább beszéljünk másról. Köszönöm, hogy nem cseszegeted tovább Lottie-t- mondta.

- Tudod, hogy nehezen látom be, ha nincs igazam, de most nem volt - vontam vállat.

- Igen, ismerlek már - mondta nevetését elfojtva.

Csak hümmögtem párat jelezve, hogy hallottam, majd ismét a pult piszkálásába merültem.

- Örülj már egy kicsit - húzott tovább.

- Mégis minek? Hajnalok hajnala van.

- Talán azért, mert megvan a szív, így Anyukádnak meg lehet csinálni a műtétet.

Tudtam, hogy ennek örülnöm kellett volna, hisz  eddig annyira bizonytalan volt minden, és most már konkretizálódtak a dolgok. Tudom, hogy minden rendbe jön, és az elmúlt hónapok történésit is elfelejthetem, csak egy nehéz fejezet lesz az életemben. Addig viszont még van egy kis idő, hogy ezt mondhassam, és számtalan probléma, amit meg kell majd oldanom. Például a Zaynnel kialakult helyzet, a Louis-val való kapcsolatom, és a jövőm.

- Tudod, nekem mindig is nagyon  fontos voltál, és még most is az vagy... - kezdett bele.

- Kérlek Zaynee ezt ne most. Előbb hadd nyugodjak meg egy kicsit, és utána beszéljük át - mosolyogtam rá, és óvatosan magamhoz öleltem.

Nem próbált visszatartani, csak lassan összeszedte magát és velem együtt elindult az emeletre. Louis szobája előtt újra elbúcsúztam tőle, majd halkan belopóztam a szobába. Megpróbáltam minden hang nélkül visszalopózni az ágyba, hisz nem akartam felkelteni a már békésen szunyókáló srácot.  Ez a tervem úgy ahogy sikerült, mert mikor már kényelembe helyzetem magam az ágyon, ő mocorogni, és morgolódni kezdett. Végül fejét a hátamba fúrta, és közelebb húzott magához.

- Már azt hittem sosem jössz vissza - mondta félálomban.

Mire felébredtem üres volt mellettem az ágy, és a házat nagy hangzavar töltötte be. Ebből arra következtettem már mindenki fent van, és én vagyok a hétalvó. Erőt vettem magamon és a fürdőbe vánszorogtam. A látvány ma is a szokásos volt, így inkább nem is kommentáltam. Miután néhány esés után sikerült magamra rángatnom az otthonról hozott ruháimat elindultam lefelé.  Mindenki a kanapén volt, és ez így még nem is lett volna durva, de a lányok is oda zsúfolták be magukat.

- Kicsi a rakás, vagy mi a szösz? - kérdeztem.

- Jó reggelt - mondták egyszerre.

- Jó delet - helyesbített azonnal Liam.

Igen ez rá vall, de mikor meghallottam a dél szót nem akartam hinni a fülemnek és megiramodtam a konyha felé. Beálltam az ajtóba, hogy jobban szemügyre tudjam venni a szemközti falon lévő órát. Tíz perc múlva dél, Liamnek igaza volt. Egyszerűen nem tudtam felfogni hogy tudtam ennyit aludni. Oké, hogy felkeltem, de akkor is.

- Erre már sosem fogsz rájönni - kezdett el a nappali felé tolni Tomlinson.

Visszarángattak, és igen nekem is kötelező volt a kanapén helyet foglalnom, így pedig még inkább nyomorogtunk. Az pedig tetőzte a dolgokat, hogy Loki szerette volna, ha mindenki rá figyel. Én ezt szívesen teljesítettem is volna, de a zajos képernyő hirtelen elvonta a figyelmem. Azonnal tudtam miért gyűltek itt össze olyan ünnepélyesen. Most adták le azt a bizonyos interjút, amit a napokban velünk készítettek. Noha tudtam, hogy mi fog történni ettől még nem éreztem jobban magam, a kevés mozgástér pedig csak rontott a helyzeten. Mivel Louis ölében ültem hamar megelégelte fészkelődésemet. Kezeimnél fogva próbált egy helyben tartani.

- Még mindig utálom ezt az embert - morogtam.

- Nálam nem jobban - kontrázta a kanapé másik végében ülő Lottie.

Rendben neki több oka van nem kedvelni eme csodálatos embert. És mi van velünk? Azt hiszem csend, és nyugalom. Talán ez a legmegfelelőbb összefoglaló. Nem vagyunk puszipajtások, de nem is esünk egymásnak, mint korábban.

- Igazából ez engem nem is érdekel - döntöttem el végül, és kiszabadultam a fiú vasmarkai közül.

Tudom, hogy nem ez volt a terve, de nem érdekel, egyszerűen képtelen vagyok még egyszer végighallgatni azokat a kérdéseket, és nézni a bárgyú képét. Megkerültem a túlzsúfolt ülőalkalmatosságot, és kimentem a hatalmas teraszra. Beledőltem az egyik ágyba és csak bámultam a felettem elsuhanó felhőket. A nagy egyedüllétem sem tartott sokáig, mert Louis-t az én hogyan létem sokkal jobban foglalkoztatta, mint a már háromszor látott-hallott műsor.

- Mi a gond? - kérdezte míg mögém fészkelte magát.

- Igazából most nem is gondoltam semmire - meredtem előre a rendezett kertre.

- Nem most - ingatta a fejét - úgy egyébként. Tudom, hogy van valami, már a stúdióban is éreztem csak vártam, hátha magadtól akarod elmondani.

- Tudod mikor még nem ismertelek, el sem tudtam volna képzelni, hogy te tudsz ilyen is lenni. Azt hittem te vagy a spontán srác, akit semmi sem érdekel, akinek csak a humor és mások piszkálása számít.

- Köszönöm, ezzel most kétszeresére növelted az egómat, DE nem használ. Megint összevesztetek Zaynnel? Megüssem? - kérdezgetett eltántoríthatatlanul tovább.

- Nem, köszönöm nincs rá szükség, de igazán édes tőled-  húzódtam még közelebb hozzá - Nem veszekedésről szó sem volt, egyszerűen már nem tudom hova tenni őt. Tudod egyik nap még zsarnokoskodik és követelőzik, utána meg mintha meg sem történt volna, mintha minden a régi lenne. Egyszerűen nem értem.

- Lehet, hogy csak túl sok volt neki ez az egész - tűnődött.

HARRY

Miután Jerrika és Louis kimentek a kertbe, már Zayn sem tudott koncentrálni és állandó hangos szuszogása, és mozgolódása miatt nekünk sem ment. Bár szerintem mind csak arra voltunk kíváncsiak mekkora hazugságokat hordanak rólunk ismét össze. Eleanort is jobban lekötötte ingen gallérjának hajtogatása, mintsem a mormogó bariton a televízióban

- Élvezed Édes? - suttogtam fülébe, mire halk kuncogás hagyta el a száját.

- A műsornál kétség kívül jobb - adta válaszul.

- Én tudok valamit, ami még ennél is élvezetesebb lenne - húztam perverz mosolyra számat.

- Jaj Harry - ingatta fejét édesen.

Legszívesebben minden figyelmemet neki szenteltem volna, de Zayn már az agyamra ment.

- Ember, nem lélegezhetnél hangosabban? A szomszéd utcában még nem hallják - förmedtem rá.

- Harapd le a fejem - morogta.

Nem értettem mi ütött belé, egész addig semmi baja nem volt, míg azok ketten ki nem vonultak. Most pedig fél szemét mindig rajtuk tartja.

- Zayn, ne szuggeráld már őket - szólt rá Danielle.

- Szerintetek miről beszélnek? - nézett végig kis társaságunkon.

- Szerintem, ha azt akarnák, hogy tudjunk róla akkor itt lennének - adta a diplomatikus választ Liam.

- Szerintetek elmond neki mindent? - jött az újabb kérdés.

Egyre kevésbé értettük ezt az egészet, de abban mind biztosak voltunk, hogy valahova ki akar lyukadni. Nem ész nélkül teszi fel ezeket a kérdéseket, meg akar tudni valamit.

- Lányok, nektek mondott valamit? - jött a triumvirátus faggatása.

- Igazából az utóbbi két hétben nem igazán volt időnk egymásra, épp most tervezgettünk valami csajos dolgot - mondta Perrie.

- Mit kellett volna Jernek elmondania? - tette fel a kérdést az ír fiú, amire azt hiszem Malik már a beszélgetés kezdete óta várt.

- Hogy választás elé állítottam, és nem igazán tudom mennyire gondoltam komolyan, és félek is, hogy nem engem választana - kezdett el hadarni.

- Milyen választás? - dőltem előrébb.

- Kik között? - tette fel frappáns kérdését Liam.

- Köztem és Louis között - bökte ki végül.

Hát sok mindenre számítottunk, de erre nem. Eddig semmi jele nem volt ennek az egésznek, most meg amikor Jer a legnagyobb szarban van még ezt is a nyakába zúdítja, de vajon miért. Egyikünk sem adott választ, bár szerintem már attól is megnyugodott, hogy végre elmondta nekünk.

Mind megegyeztünk, hogy amíg nem tudjuk meg az okot addig nem mondjuk el Louis-nak. Abban biztosak voltunk, hogy még Jerrika sem szólt neki, hisz akkor tutira nem ilyen lenne a viszonyuk. Mind nagyon megijedtünk, hogy mi lesz ezután. Mi lesz, ha nem tudják normálisan megbeszélni majd a dolgokat?

- Szerinted Zayn megörült? - kérdeztem Szerelmemtől már a kocsiban.

Későre járt, én pedig megígértem, hogy hazaviszem.

- Ennél jóval egyszerűbb a dolog - válaszolt könnyed hangnemben.

- Te tudod! Te rájöttél mi az? Mi a szar az? - keltem ki magamból.

- Ne mond már, hogy te nem tudod - fordult felém.

- Szerinted ilyen fejet vágnék, ha tudnám? - mutattam az arcomra.

- Akkor gondolkodj. Mi lehet az oka annak, hogy Zayn hirtelen ilyen fura lesz, hogy egyik szemét mindig Jerrikán és Louis-n tartja, hogy ilyen kérdést tett fel.

- Féltékeny? - találgattam.