30. Case

Sziasztok!

Nos, itt a harmincadik fejezet. Igen már csak két rész van, plusz egy lezárás féle. Nem fogok sem kommenthatárt, sem hasonló badarságot csinálni. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szomorú vagyok, mert mostanában nem kapok véleményeket, így ennyivel a vége előtt. Tudom, hogy nincs sok időtök, de nekem tényleg nagyon sokat jelentene.

Puszi Cassy

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Kikérheted mások véleményét, körülveheted magad megbízható tanácsadókkal, de végül a döntés úgyis a tiéd. Csakis a tiéd. És mikor döntésre kerül a sor, egyedül maradsz, a hátad a falnak veted, és az egyetlen hang, ami számít, az az, ami a fejedben van. Az, ami azt mondja, amit valószínűleg végig tudtál. Az, aminek szinte mindig igaza van."

JERRIKA

Lelkem mélyén éreztem- Zayn

AZ IDŐ NAGYON szorított, és ez nem igazán tett jót nekem. Úgy éreztem mindent mérlegelnem kell, minden lehetőséget számba kell vennem, hogy a legjobb döntést hozzam. Még akkor is, ha úgy érzem ebből nem lehet jól kijönni. Mást sem csináltam csak végigzongoráztam az agyamban a lehetséges végkifejleteket. Mikor a végére értem mindig ugyanazt gondoltam, ez sem jobb, mint a másik. Akkor mégis hogy leszek képes dönteni? Hogy fogom valamelyiküknek a szemébe mondani, hogy nem őt választottam, hogy a másik sokkal fontosabb nekem. Hogy lesz egyáltalán ezután? Kitaláltam, hogy a turné előtt közlöm velük, de az eszembe se jutott, hogy mit fognak művelni a hetek alatt, hisz össze lesznek zárva.

- Megint megtaláltam a legrosszabb megoldást- dünnyögtem az orrom alatt.

Ilyen nagy horderejű döntést eddig még nem kellett meghoznom, és fogalmam sincs mi a helyes, és honnan fogom tudni, hogy jól döntöttem. Gondolom, majd valamennyi idő elteltével... de mi van, ha rossz embert választok, és rá fogok ébredni, hogy nem ez volt a helyes. Már nem forgathatom vissza az időt, és nem mondhatom azt, hogy meggondoltam magam, és mégis inkább xy-t választom. A szüleimtől kaptam egy jó tanácsot, miszerint képzeljek el egy helyzetet mindkét fiúval ugyanazt, írjam le egy papírra az érzéseimet, gondolataimat az adott helyzettel kapcsolatban, és tudni fogom mi lesz a helyes döntés.

Igazuk volt, hisz nem hozhattam meg a döntést az alapján, hogy kivel mit éltem át, min mentünk keresztül, hisz Zayn évei mellett Louis néhány hónapja eltörpülni látszott.

Nem tudom milyen logika alapján, de úgy döntöttem Zaynnel fogom kezdeni. Elképzelem milyen lenne, ha őt választanám, hogy mit gondolok mi lesz ebből az egészből. 

Megkönnyebbülten sóhajtana fel, és ölelne szorosan magához. Az a nagy teher, ami eddig a vállát nyomta egy szempillantás alatt legördülne róla, boldog lenne. Igen ebben biztos vagyok. Örülne, hogy kifakadása nem volt hiábavaló, hogy eredményes lett. Lehet örömében még rá is gyújtana - ezt sem tartom kizártnak - és ez a katartikus állapot jó darabig fenn maradna. Én is boldog lennék, hisz pozitív hozzáállása, és  kisugárzása biztos rám is átragasztaná ezt a földöntúli boldogságot. A boldogságot, amit ha úgy tetszik a győzelme jelent. Egy percre elgondolkodna, hogy hogyan tovább, és rájönne most rajta a sor, hogy lépjen. Biztos vagyok benne, hogy megtenné, minden gondolkodás nélkül. Az egyik randit követné a másik, a hajnalba nyúló beszélgetések és a nyugodt állandóság. Ismerem már jól, ahogy ő is engem nem tudnánk egymásnak kínos pillanatokat szerezni, ami végül is jó. De akkor már meglepni sem fogjuk tudni a másikat? Annyira ismerjük a gesztusokat, apró jeleket, hogy nyitott könyv vagyunk egymás számára? Talán, de az állandóság nem rossz, sőt épp ellenkezőleg. Van, aki odáig van érte.

A nyugalom szigete lenne számomra, én pedig az az egy lennék neki. Az az egy, aki előtt nem kell megjátszania magát, az az egy, aki önmagáért szereti, az az egy, aki igazán ismeri. 

Talán működne, úgy gondolom, hogy ez lehetséges lenne. Ez a kapcsolat biztos alapokon állna, nem lennének olyan előre nem várt buktatói, amit egy friss, ehhez képest ismeretlen kapcsolat rejtene.

Hirtelen megakasztottam a gondolatmenetet, és felugrottam a székből. Az íróasztalomhoz siettem, és elővettem egy füzetet. Első lapjára nagy betűkkel felírtam a fiú nevét, és alá egy szót: nyugalom. 

Nem hinném, hogy csak egy kósza kis fellángolásra futná. Szerintem változtunk annyit, hogy nem követnénk el azokat a hibákat, amiket régen. Ez már igazi kapcsolat lenne. Ez azt jelenti, hogy elég erős lenne, hogy kibírja a megpróbáltatásokat, de vajon mi is kibírnánk? Mind a ketten olyan emberek vagyunk, akik sokat rágódnak a dolgokon, akik nem tudnak könnyen túllépni a sérelmeken.

És ha ez az egész éveket is kibírna? Lenne jövője?


Utáltam ilyenekre gondolni, de ezt is számításba kellett vennem. Feldobni valamit egy olyanért, ami nem is biztos, hogy hosszútávon működne. Így hát újabb két szó került a felsorolásba. Óráknak tűnő percekig töprengtem meddig is kéne elmennem ezzel a 'mi lenne ha' dologgal. Nekem ez a megoldás is igen nehéznek tűnt, nem is tudom mit kezdenék, ha egy ennél nehezebb módszer mellett döntöttem volna.
Miután eleget rágódtam, elemeztem ezt a lehetőséget úgy gondoltam ide áttérnem a másik variációra, vagy Louis következett.

Valószínűleg nem hinné el, hogy őt választanám. Párszor - legalább háromszor úgy gondolom - rákérdezne, hogy valóban így van-e. Majd mikor száz százalékosan megbizonyosodna róla, hogy igazat mondok elsütne pár hülye poént, hogy ezzel oldja a feszültséget. Bár nem ismerné be, biztos vagyok benne, hogy megkönnyebbülne. Játszaná, hogy ő tudta, érezte, hogy csak így sülhet el, de bárki átlátna rajta. Az ünneplés ugyanolyan örült, és dilis lenne, mint ő maga. Meglepetésekkel teli, és biztos valami olyasmi, amire nem számítanék. Akárcsak egy nagyra nőtt gyerek.  

Ezen eltöprengtem pár percig, hogy ezt most vajon pozitív vagy negatív. Ujjaim között pörgettem a tollat, és a lap másik oldalára odafirkantottam Louis nevét, és aláírtam: meglepetés.

Szerintem ő az a fajta ember, akinek kell egy kis idő míg felfogja, hogy ő is nyerhet, hogy lehet első, és megérdemelten jutott el odáig. Gondolom ezt az időt ki kell várnom, hogy újra önmaga lehessen, Randi? Lehetséges, de nem hiszem. hogy azért kezdené magát a szabályokhoz tartani, mert én így döntök. Ő önmaga maradna, nem hiszem, hogy nagy fogadalmakat tenne vagy drasztikus változások következnének be. Szerintem minden úgy menne, mint eddig, de mégis mikor? Az utóbbi pár napban vagy a veszekedés előtt? Bár nem sok különbség van a kettő között, hogy így jobban belegondolok. Ha úgy gondolom, hogy ott folytatódna, ahol mondjuk úgy félbe szakadt az nekem jó?

A nyugalom biztos nem a megfelelő szó lenne, erre a kapcsolatra, de abban biztos vagyok, hogy különleges lenne. A maga furcsaságával, és azzal a plusszal, ami a személyisége jelent, és az a hatás, amit belőlem vált ki ez a különös, nem mindennapi ember. Szerintem mi kitartanánk egymás mellett, hisz ha nem így lenne miért mondta volna, hogy küzd? És ha ő képes rá, akkor én is.

És tartós lehetne-e ez az egész?

Megfájdult a fejem, a sok gondolkodás, és elképzelt, idealista helyzet miatt. A sok ezt csinálnám, azt tenném, vele boldog lennék, ő kitartana mellettem dolog miatt. Egy teljesen teleírt papírt szorongatok a kezem között, és sétálok fel s alá a szobában, lakásban. Már képtelen vagyok egy helyben megülni, és a kacifántos betűket fixírozni, hátha a sorok között megbújva rátalálok a megoldásra.
A papír nem beszélt, akárhova tettem hallgatott, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy suttogjon valamit. Én már azzal is teljesen elégedett lettem volna.
Mi lett velem? Mi történt a józan ítélőképességemmel? Hol van a régi Jerrika, a határozott, szilárd elképzelésekkel rendelkező lány? Itt állok egy gyűrött papírral a zsebemben, és kimondhatatlanul tanácstalan vagyok. És nem is biztos, hogy erre valaha lesz válasz.
De megoldom, meg kell tennem, hisz megígértem nekik, és magamnak is, hogy nem húzom tovább ezt az egészet. A kanapéhoz mentem, és a párnák közé fészkeltem magam, előhalásztam az igencsak viseltes papírt, és ismét tanulmányozni kezdtem. Gyűrögettem jobbra-balra, de már az írás sem igazán látszott rajta.  Már ott tartottam, hogy hajtogatok belőle valamit, hisz annak is több értelmét láttam. Épp mikor eldöntöttem, hogy egy csónak lesz belőle csöngettek.  Lassan felkászálódtam, és elindultam a bejárat felé. Óvatosan résnyire nyitottam, majd azzal a lendülettel szélesre is tártam, hisz Danielle állt a túloldalon bőröndök gyűrűjében.
- Már ma? - csúszott ki a számon mikor tudatosult bennem a helyzet.
Ő mosolyogva bólintott, majd beljebb is cibált két táskát.
- És a többi? - kukkantottam ki.
- Mindjárt jön a taxi értük -  mondta.
A kis hordozóból kiszedte Lokit, aki hamar körbeszimatolt, és felfedező útra indult a lakásban. A táska az előszobába került, mi pedig néztük, ahogy a kis szőrmók felfedezi ideiglenes birodalmát. Dani arcára mosoly kúszott, hisz gondolom tartott tőle milyen lesz a reakció.  Végül helyet foglaltunk a kanapén, azonnal észrevette a kis galacsint az asztalon, és kezei közé kapta.  Párszor mosolyra húzta száját miközben egy-egy szót próbált kibogozni, majd mikor alaposan szemügyre vette átnyújtotta nekem a fecnit.
- Igazán érdekes - nézett végig rajtam - de úgy látom még nem jutottál döntésre.
- Nem igazán - húztam a szám.
Nem tudom lehet arra számított, hogy azt mondom persze, minden kitisztult és pontosan tudom kinek mit fogok mondani. Ám ez még sincs így,. a legrosszabb, hogy úgy érzem egy tapodtat sem haladtam előre.
- Szerintem ez sokat fog segíteni neked, benne van a megoldás - böködte meg mutatóujjával a galacsint.
Loki is orrával körbe szaglászta, majd miután úgy érezte nem jelent veszélyt számára továbbállt.