31. Case

Sziasztok!
Itt az utolsó előtti hivatalos fejezet, még egy rész lesz, és egy zárás. Mint látjátok elég terjedelmesre sikeredett, és minden lényeges dolog benne van. Kérek mindenkit, hogy mondja el a véleményt.
Valamint meglepetésként a mai nap folyamán még fel fogom rakni a trailert, amint elkészülök vele.
Jó olvasást!
Puszi Cassy
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"A nap végén, amikor véget ér a stressz, csak arra vágyunk, hogy közel legyünk valakihez. És mikor igyekszünk távolságot tartani, és úgy tenni, mintha nem törődnénk egymással, általában nagy kamu. Kutatunk, és eldöntjük, kit akarunk a közelünkben. És ha megtaláltuk ezeket az embereket, ragaszkodunk hozzájuk. Mindegy, mennyire bántottuk meg őket, akik még a nap végén is velünk vannak, őket érdemes megtartani. Persze a közel néha lehet túl közel. De néha a személyes terünk megsértése pontosan az, amire vágyunk.
Mindannyiunkban megvan az adományozás. (...) Az is egy ajándék, hogy próbálkozunk és megbocsátunk, vagy hogy megértjük a másik nézőpontját, vagy hogy titkolózunk egy barát kedvéért. Az öröm állítólag az adakozásból származik. Szóval, amikor elmúlik az adakozás öröme, amikor az adakozást inkább már tehernek érzed, akkor leállsz. De ha olyan vagy, mint akiket ismerek, akkor addig adsz, amíg már fájni nem kezd, és még egy kicsit azután is."

JERRIKA

Ezt nem hiszem el, tényleg nem tudom felfogni- Zayn

DANI NEM MARADT sokáig, de legalább pár percre elterelte a gondolataimat. Érzelmes búcsút vett kutyájától, és végül ketten maradtunk. Pár percig szegény nem tudta mi is történik, és a gazdája után kezdett nyüszíteni. Ez nagyjából fél óráig tartott, utána pedig észrevette, hogy én is itt vagyok, és engem tüntetett ki a figyelmével. Így az utolsó, kis halvány esélyem is elszállt, hogy a Danielle által említett helyes döntést kibogarásszam bárhonnan. Bár nem is biztos, hogy annyira bántam. Már túl sokat rágódtam ezen az egészen, a papír már nem is tudom hova tűnt, nem mintha bármit ki lehetne már belőle venni. Talán a megérzéseimre kéne hallgatnom, de azt sem tudom ez jó döntés lenne-e vagy egyáltalán vannak-e nekem ilyeneim, és nem nyomtam el őket jó mélyen magamban.  Végülis teljesen mindegy, mert nemsokára úgyis meg kell hoznom a döntést, és teljesen mindegy, hogy  a racionális énemre hallgatok vagy valami egészen más alapján fogok dönteni, hisz csak azt számít, hogy jó döntést hozzak,nem?

Az éjszakám jelentős része is ezzel ment el, így nem is csodálom, hogy ma nem érzem magam valami fényesen. Legszívesebb nem csináltam volna semmit, de tudtam ezt nem tehetem meg, és most nem csak a fiúkra gondoltam. A kezelőorvosok úgy döntöttek, hogy Anyunak legalább még egy hónapot a kórházba kell töltenie, az esetleges komplikációktól tartva. Igazából nem tudom, hogy a kilökődéstől félnek annyira vagy egy esetleges fertőzéstől az biztos, hogy egyik sem lenne szerencsés. Ám így ezzel a plusz négy héttel együtt már több, mint nyolc hónapja van az intézményben, ami így kimondva elég ijesztő, és sokkoló.

Kimásztam az ágyból, így az éjszaka közepén hálótársammá avanzsált kiskutya fészkelődni kezdett és kiterült az ágyam közepén. Megmosolyogtatott gondtalan nyújtózkodása, majd erőt vettem magamon és a fürdőbe siettem. Igazából minden cél nélkül kerültem ide, de ha már itt voltam gondoltam kicsit rendbe szedem magam.  A ház csöndes volt, így nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek ismét sokáig aludhattam. Beálltam a tus alá, és élveztem, ahogy a vízcseppek örült versenyt rendeztek porcikáimon. Ezzel sikerült valamennyire elterelnem a gondolataimat. Néhány - valószínűleg jó sok - perc elteltével képes voltam elszakadni ettől a falatnyi mennyországtól, és puha törölközőbe tekertem magam. Egy farmer, és egy vastag tunika szerű pulóver mellett döntöttem. A szobába visszaérve felvettem az itthon használatos vastag zoknimat. Lecsoszogtam a földszintre és a konyhába érve leültem az asztalhoz, és csak néztem ki a fejemből. Ujjaimmal rajzolgattam a fa erezetét. Mit vártam? Talán egy választ, igen még mindig a döntés volt a legnagyobb bajom. Bár már tegnap óta valami kis sugallat a fejembe szállt, de ezt még nem éreztem elég erősnek ahhoz, hogy ezt kövessem, de ha nem lesz más valószínűleg erre hallgatok, hisz valamiért csak odakúszott, nem?

Pár perc feszült töprengés után arra jutottam, hogy olyat teszek, amit eddig még nem. Hallgatok a valamicsodára.  Így megkönnyebbülve mentem a hűtőhöz, hogy keressek valamit, ami a fogamra való. És mondhatjuk úgy ezzel a délelőtt további, fennmaradó részét el is ütöttem. Loki is lekecmeregett nem sokkal utánam, és ismét felpörgött. Egy ideig tetszett is, majd utána már azon gondolkodtam, hogy hogyan is tudnám őt lefárasztani.  Végül arra jutottam, elmegyek vele sétálni, addig van időm kiszellőztetni a fejem, és utána beszélek a srácokkal is. Hisz alig negyvennyolc óra és indulnak is. Így hatalmas lendülettel vágódtam le a kézitáska mellé, ami a kutyus cuccait rejtette. Persze ő időközben az étkezőbe kullogott, hogy teletömje bendőjét. Én eközben tágra nyílt szemekkel figyeltem Danielle mi mindent elpakolt, a kis takarótól kezdve, valami esőkabát szerű ruhácskát is találtam. Végül ráakadtam a nyakörvre, ami nem meglepő módon Batman mintás volt. Ezt követte a póráz előkerítése. Nem meglepő, hogy a legalján volt, előpakoltam és a következő fejtörést az okozta, hogyan is tegyem fel. Sosem volt semmilyen háziállatom, a szüleim nem tartották jó ötletnek, hisz nem sokat tartózkodtunk itthon. A nagyiék pedig nem akartak semmittevő állatokról gondoskodni, bár néha egy-két elkóborolt macska keserves nyávogása próbált a szívükre hatni - és én is rásegítettem - de nem sokat használt. Csupán addig tartották a háznál míg mi is ott voltunk, és amint hazamentünk elzavarták szegény állatot. 

Meglepetésemre azonban, amint kipakoltam a pórázt és a hozzá tartozó nyakörvet, a gazdája megjelent előttem, és leült. Türelmesen várva, hogy én ráügyeskedjem a szükséges segédeszközöket. Tehát könnyebben ment, mint gondoltam. Vastag zoknimat vékonyra cseréltem, és beleugrottam a csizmámba, és a téli kabátomba. Felkaptam a kulcsom, és a telefonom, és magam mellett vezetve a kutyát elindultunk a közeli park felé. 

Nem siettem, hisz mára a nagy döntés meghozatalán kívül semmi különösebbet nem terveztem. Lassan bandukoltunk az úti célunk felé, és én megpróbáltam kiélvezni ezt - már amennyire élvezni tudtam a csípős januári időt- a kis nyugalmat. Loki örült, hogy kicsit kiszabadult az amúgy sem kicsi házból, és jól feltérképezhette a környéket A célhoz érve teljesen izgalomba jött, és szinte már kordába sem tudtam tartani, mivel a park egy elkerített részen volt gondoltam szabadon engedem hadd futkározzon egy kicsit. Meg persze abban is reménykedtem, hogy valamelyest kifárad. 

Kora délután felé Zayn tette tiszteletét nálunk. Mondván kíváncsi volt rá Loki hogy bírja a "szülei" nélküli létet. Vicces volt ezt a kifejezést az ő szájából hallani, hisz mikor még Pezzel volt együtt ő is ügy beszélt Hatchiról, mintha a közös gyerekük lenne. Bár szerintem ez csak egy ürügy volt, hisz a szőrmók annyira elfáradt a szabadban töltött óráktól, hogy csakis a kanapé végében durmolt. Szerintem sokkal inkább arra volt kíváncsi mire is jöttem, és ezt tulajdonképpen kapóra jött nekem. Amúgy is szóltam volna neki, nekik hogy beszélni szeretnék velük, ám valószínűleg jóval később mikor már eléggé összeszedettnek éreztem volna magam.  Beszéltünk pár unalmas témáról, mondhatjuk úgy is, hogy futottunk pár kört mielőtt rátértünk volna a lényegre. Leült velem szembe a kanapéra és szuggerált olyan átható tekintettel, ami rá oly jellemző volt, ha tudni akart valamit 

- Nehéz volt? - kérdezte teljesen őszintén. 

Igen, miután feltette ezt a kérdést már tudtam jól döntöttem. Mintha csak valami megerősítés lett volna arra nézve, hogy ez a valamicsoda, ami akár egy sugallat, akár megérzés. Már nem is érdekel, jó ötlet volt hallgatni rá. 

- Sosem gondoltam, hogy ilyen érzés felnőttnek lenni, hogy ekkora súlya van egy döntésnek. 

- Gondolom több, mint ezerszer átrágtad magadban a lehetőségeket- mondta egyszerűen miközben combjára támaszkodott. 

- Szinte percenként eszembe jutott, hogy talán mégsem így kéne döntenem, szinte minden második kijelentésem után meginogtam, de ez a megérzés dolog úgy tűnik nálam is működik.

- Na, ez valami új, amiről még én sem tudtam - piszkálódott mosolya mögül. 

Nem bírtam válasz nélkül hagyni, és játékosan kicsit meglöktem, mire mosolya még szélesebb lett, hisz tudta sikerült kissé felpiszkálnia. Kötetlen volt a hangultat, már megmondani sem tudom mikor voltunk ilyen felszabadultak egymás társaságában.

- Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy hagyjalak kibontakozni, és elmond a kis monológod, amivel készültél nekem - dőlt kényelmesen hátra.

Jelenlétéből nem áradt semmiféle feszültség, mintha csak valami egyszerű hétköznapi témát készültünk volna megvitatni. Nem éreztem, hogy csak az a fontos neki, hogy elmondhassa sikerült, és pozitív végkimenetele lett a dolognak, számára. Egyszerűen csak kíváncsi volt mire jutottam, és mi lesz velünk ezután. 

- Nem készültem monológgal, azt hiszem valami spontán kuszaság lesz az egészből - kezdtem bele nagy nehezen - Azt a tanácsot kaptam, hogy képzeljek el veletek egy-egy helyzetet, és az alapján könnyebben fogok dönteni. Hát én nem egy helyzetet, hanem egy egész 'mi lenne ha' szituációt játszottam végig. Közben pedig egy papírra szavakat írtam fel veletek kapcsolatban . Mikor elképzeltem, hogy téged választalak, az első szó, ami felkerült az a nyugalom volt - némám figyelte, ahogy összeszedem a gondolataimat, miközben én csak attól tartottam valami lényegeset kifelejtek -  ezt követte a kiszámíthatóság, és a félelem.

- Félelem? - szakított közbe.

Gondolom az jutott eszébe, hogy ez vele kapcsolatba merült fel bennem. 

- Igen, ahogy egyre előrébb jártam a jövőbe egyre többször jutott eszembe, hogy attól tartottam, hogy ennek ugyanaz lesz a vége, mint régen. hogy nem fogjuk bírni és elszakadunk egymástól.  Végül arra jutottam, hogy ez működne, hisz egyszer már sikerült.... de aztán eszembe jutott, hogy mik történtek mostanában, és mi van, ha csak azért érzed ezt, mert ismét változott a viszonyunk.

- Én is rágódtam ezen - vágott ismét közbe - mármint csak azért érzem ezt, mert mással vagy. Szeretném azt gondolni, hogy ez nincs így, mert te mindig is fontos voltál nekem, hisz együtt nőttünk fel, és mindig ott voltunk egymás mellett, és úgy gondolom nekem egy olyan személyre van szükségem társként, akinek nem kell örökösen elmagyaráznom mit miért teszek, mert ismer annyira, hogy a szavak szükségtelenek.

- Zayn, tudod miért érzel így? Mert nem engedsz közel magadhoz senkit, régen is visszahúzódó voltál, de mióta híres lettél még inkább bizalmatlan vagy az emberek iránt. Ezt részben megértem, de így egyedül fogsz maradni. Vannak, akik igenis megérdemlik, hogy Téged ismerjenek meg.

- Szeretlek - ölelt magához.

- Én is szeretlek Zayn, nagyon - vontam közel magamhoz.

- Nem engem választottál, igaz? - kérdezte miközben még mindig öleltük egymást.

- Sajnálom - suttogtam miközben még szorosabban öleltem.

- Miért? - kérdezte valamivel mélyebb, rekedtebb hangon.

Innen tudtam, hogy igenis szíven ütötte a dolog, próbált felkészülni rá, de mégiscsak már, mint ahogy elképzelte. 

- Mert már először sem sikerült, és azóta is változtunk. Az életünkben történt változások miatt másra van szükségünk, másfajta kapcsolatok valók nekünk. Pont ezért voltak az összezördüléseink is, hisz az idő, amit külön töltöttünk, és a mindennapos elfoglaltságaink miatt nehezebben értjük meg a másikat. 

- Akkor Louis? - förmedt rám- Vele még inkább különböztök.

- Nem azt mondom, hogy tokéletes, de ő így ismert meg, ő ezt fogadta el, és nem a régi állapotot akarja visszakapni.

- Rendben - válaszolta foghegyről.

- Megértem, ha neked most időre van szükséged, és nem akarsz velem beszélni...

- Most mennem kell, majd hívlak - vágta rá.

Kibontakozott az ölelésemből, egy puszit nyomott az arcomra, és már ott sem volt. Igazából nem tudom mire számítottam mi lesz ennek a végén, de ez sem volt kellemes. Szerettem volna tudni, hogy mit érez, mi játszódik le benne, és hogy mi lesz ezek után. Bár úgy gondolom a jövőre vonatkozó kérdésemre talán még így is tudok választ adni, vagyis hagyjam békén és kerüljem el minél távolabb.

Úgy gondoltam a dolog nehezén túl vagyok, és most jönne az a rész, hogy Louis-val is közlöm mi lett ennek az egésznek a vége. Az majd biztos jobb kedvre fog deríteni, ismételgettem magamban. Mivel nem voltam biztos benne, hogy bármi remegés nélkül képes lennék végigmondani egy jól összerakott mondatot, így csak küldtem egy üzenetet, hogy ha ráér jöjjön át. Alig több mind negyed óra elteltével ráfeküdt a csengőre, amitől Loki felébredt és csaholni kezdett Tomlinson pedig ezt hallva ismét beengedte saját magát. Szorosan magához ölelt, majd leült a dohányzó asztal szélére.

- Akkor megvan a befutó? - kérdezte.

- Meg ám.

- Figyelek - csapta össze tenyereit, és izgatottan várta mi is lesz az egész vége.

- Készítettem egy listát mind a kettőtökről, azután, hogy elképzeltem mi történne, ha egyikőtöket illetve másikotokat választanám. Az első szó, ami hozzád felkerült a meglepetés volt, és azt gondolom nem is nagyon kell magyaráznom miért, hisz ez a lételemed. Melletted nem lehet unatkozni, és ez minduntalan be is bizonyítod. Majd tovább gondoltam ezt az egészet, hogy tudnál-e komoly lenni, ha a helyzet úgy adódna, vagy csak egy nagyra nőtt gyerek lennél. Aztán eszembe jutott az az éjszaka a rémálmommal, és már nem gondoltam rá többet - látszott arcán, hogy nagyon koncentrál egy-egy szavamnál még a homlokát is összeráncolta - Majd a felsorolásba került az ismeretlen és a gondokkal való megbirkózás. Bár tulajdonképpen a kettő egymásból következik.

- Mi van? - horkant fel - Ismeretlen? Én?

- Te nekem, és én neked. Nem ismerjük egymást annyi ideje, hogy bizonyos dolgokra fel tudjunk készülni. Épp ezért azt sem tudom, hogy mennyire viselné még ezt az egészet egy-egy nehézség vagy hasonló akadály.

- Azta te ilyeneken gondolkodtál? - kérdezte kikerekedett szemekkel.

Nem igazán volt most kedvem ehhez, túlságosan is sok minden történt a mai napon, hogy bármi mást el tudtam volna nézni neki csak épp ezt nem. Hátradőltem a kanapén, és a lábaimat is felhúztam, hogy ezzel még inkább elszigetelődjek tőle, és eszembe ötlött mi van, ha ő ilyen? Ha én rosszul döntöttem. Ő szempillantás alatt mellettem termett, és már ijesztően közel húzódott hozzám.

- Sajnálom, ezt most ki kellett volna hagynom - nyomott egy puszit az arcomra.

- Tudod milyen nehéz volt ez az egész? Már volt, hogy azt hittem beleörülök - morgolódtam.

- Oké, oké.... csak egyszerűen oldani szerettem volna a hangulatot, és szerettem volna, ha elmosolyodsz. 

Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam azt.

- És el fogod árulni, hogy döntöttél vagy csak miután én kattanok be helyetted - vágta rá azonnal. 

Eszembe jutott, hogy most visszaadom neki az előzőt, végül mégis megkegyelmeztem neki.

- Téged választottalak.

Pár percig bambán bámult rám, majd karjai közé kapott, és pörgetni kezdett a levegőben. Nem is érdekelte miért, nem is érdekelte, hogy azért választottam őt, mert ő nem akarta a régi Jerrikát visszakapni. Ő ezt a zárkózott, döntésektől ódzkodó lányt szerette, aki a körülmények miatt, és talán miatta is megváltozott.